Megnézték maguknak Pekinget és Sanghajt, látták milyen Kínában egy Krasznahorkai-könyvbemutató, megmászták a Nagy Falat (meg a Nagy Tűzfalat), és belekóstoltak az igazi kínai gasztronómiába is. Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva tavaly ősszel a Lu Xun Irodalmi Akadémia meghívására utazhatott ki Pekingbe egy hónapra, ahol a szakmai programok mellett arra is volt lehetőségük, hogy megnézzék a legfőbb látnivalókat és megtanuljanak boldogulni a kínai hétköznapokban. Élményeiket és benyomásaikat A panda ölelése című közös útinaplójukban írták meg. Legmeglepőbb tapasztalataikról, kulturális különbségekről, és a helyiek Petőfi-imádatáról kérdeztük őket.
Milyen elképzelésekkel indultatok útnak? Mennyiben írta felül a Kínáról kialakított képeteket az utazás?
Éva: Annyira hirtelen jött a lehetőség, hogy elképzelésre nem igazán volt időm. Viszonylag sokat utaztam életem során, de Kína teljesen fehér folt volt. Valahogy mindig kimaradt, valahogy mindig úgy képzeltem, hogy majd egyszer biztosan elmegyek oda, de soha, semmit nem tettem ennek érdekében. Talán legbelül éreztem, hogy szerelemre lobbannék az ország iránt. Ezért aztán inkább kerültem. Gergely, aki nyáron már volt két hetet Pekingben, csak azt hajtogatta, hogy mesés lesz, majd meglátom, és szuperül fogom érezni magam. Hittem neki, és most is igaza lett. (mint majdnem mindig. ismétlem : majdnem). Persze azt hiába mondta, hogy Peking egy modern nagyváros, én mégis valahogy mást képzeltem, mint amit megismertem. Mert egy tiszta, jól szervezett, ízig-vérig nagyvárost kaptam, pedig talán egy poros, szocialista városra számítottam.
Gergely: Én már voltam Kínában, úgyhogy másodjára már nagyjából tudtam, mire készüljek; persze arról, hogy a Lu Xun Akadémián és ezen a bizonyos Nemzetközi Irodalmi Programban mire kell készüljünk, teljesen homályos volt. Azt például nem tudtuk, hogy majd előadásokat is kell tartanunk, ez teljesen váratlanul ért, elsőre csak improvizálgattunk. Egyszer csak ott ültünk tucatnyi kínai író között, népes közönség előtt, és az orrunk alá dugták a mikrofont, anélkül, hogy egy mondatot is időnk lett volna előre végiggondolni. De aztán lassan kiismertük kínai barátainkat és a következő előadásokra már derekasan felkészültünk.
Nem éreztétek úgy, hogy az útinapló-műfaj olyan, mint egy irodalmi valóságshow, amiben kicsit kiadjátok az életeteket és a kapcsolatotokat?
Gergely: De, minden napló ilyen, ez elkerülhetetlen. Ezért úgy gondoltuk, inkább kihasználjuk az ebből fakadó lehetőségeket, a helyzetkomikumot, egymás „kibeszélését”, és azt, hogy a szituációkat szükségképpen különféleképpen éljük meg és interpretáljuk. Épp ez adta aztán ennek a munkának az élvezetét – azon túl, hogy remek kaland volt a tapasztalatot azonnal rögzíteni, és úgy beszélni valamiről, hogy az olvasók döntő többsége sem a civilizációt, sem a helyzetet nem ismerheti.
Éva: Én eddig is teljesen kiadtam magam az írásaimban. Nekem ezzel egyáltalán nincs problémám. A naplóírás meg intim és valóságízű, nem? A házasságunkba pedig csak addig engedünk belátni, amíg azt ízlésesnek, vagy viccesnek gondoljuk.
Péterfy Gergely-Péterfy Novák Éva: A panda ölelése
Kalligram, 2018, 240 oldal, 2990 HUF
Olvastátok egymás naplóit? Szembesültetek azzal, hogy mennyire másképp éltétek meg ugyanazokat a dolgokat?
Éva: Igen, olvastuk egymás naplóit, de a magam részéről ez csupán azzal járt, hogy megpróbáltam nem azokról az élményekről írni, amelyekről Gergely már hosszú oldalakat mesélt. Érzékeltem, hogy nagyon másként éltünk meg dolgokat, de inkább mulatságosnak éreztem, mintsem furcsának. A legmulatságosabb az volt, hogy volt képe azt mondani, hogy mindent ő intézett az elutazásunk előtt. Mondjuk ez egyáltalán nem volt igaz.
Gergely: Természetesen olvastuk, sokszor már írás közben felolvastuk egymásnak, és nagyon sokat röhögtünk egymáson, meg magunkon. A legszórakoztatóbb tényleg az volt, hogy egy-egy szituációban mennyire más jön le egyikünknek és másikunknak. Sokszor csak Éva naplóját olvasva döbbentem rá, hogy mennyire mást feltételeztem arról, hogy ő egy adott pillanatot hogyan élt meg – úgyhogy önismeretnek és párterápiának sem volt a naplóírás utolsó.
A Fehér négertől a Kitömött barbárig [Könyves podcast #3: Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva]
Podcastunk új adásában Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva voltak vendégeink, akiket idén megjelent könyveikről beszélgetve próbáltunk jobban megismerni. Egyik témánk az Egyasszony volt, ami Péterfy-Novák Éva azonos című blogjának tragikus, drámai, de örömteli pillanatokat sem mellőző bejegyzéseit felhasználva íródott, a másik pedig a Kitömött barbár, amit az év egyik legjobb regényének tartunk, és nem mellesleg Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman egészen elképesztő barátságáról szól.
Milyennek láttátok a kínai irodalmi életet? Mennyire láttatok bele a helyi írók munkájába, mindennapjaiba?
Éva: Íróik, költőik a társadalom megbecsült rétegét képezik Kínában. Mindennapjaikba nem igazán láttunk bele, de az akadémián velünk egy időben ott lévő szerzőkkel beszélgetve azt tapasztaltuk, hogy szabadon alkothatnak, amihez minden segítséget megkapnak.
Gergely: Egy irodalmi akadémián laktunk, ahol a vidám fiúk és lányok – nagyjából fele fele arányban – az órák után vidáman pingpongoztak, de amúgy látszott, hogy minden percük be van osztva. Mint Kínában minden, az irodalmi élet is nagyon jól szervezett, tengernyi, felfoghatatlanul sok olvasó van, és az írók szemmel láthatóan nagyon jól keresnek. Ritkán látni annyi luxusautót egyszerre, mint amikor a folytatásos online regények szerzői gyűltek össze konferenciára.
Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva útinaplóját, A panda ölelését május 22-én mutatják be a Toldi moziban. A szerzőkkel és Yu Zemin műfordítóval D. Tóth Kriszta beszélget, az est házigazdája Mészáros Sándor lesz. A bemutatóról bővebb információ itt található.
Mennyire volt nehéz áthidalni a kulturális távolságot? Voltak-e extrém vagy furcsa tapasztalataitok a meg nem értésből?
Gergely: Mivel eleve abból indultunk ki, hogy minden annyira más, hogy nagyon résen kell lennünk, nagyon éles helyzetek nem adódtak. Első este azért meglepő volt, amikor arra panaszkodtunk, hogy a fűtőtest hideg, és mi fázunk, azt a választ kaptuk, hogy a pekingiek ilyen langyos időben még nem fűtenek. Aztán persze bekapcsolták nekünk a fűtést.
Éva: Alkalmazkodó vagyok, így könnyen áthidalok bármilyen kulturális távolságot. Természetesen Gergelynek egészen más a véleménye az én csodálatos alkalmazkodó készségemről, de én igenis kitartok amellett, hogy kitűnően alkalmazkodom. De a viccet félretéve, én az első hét után otthon éreztem magam Kínában. Tulajdonképpen még az is lehetséges, hogy valamelyik ősöm onnan származott.
Így néz ki Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva dolgozószobája
Fotó: Valuska Gábor Nem túl gyakori, hogy két író elviseli egymás jelenlétét alkotás közben, ám Péterfy-Novák Éva és Péterfy Gergely megosztják kisoroszi otthonuk dolgozószobáját. A megosztás azonban csak látszólagos, Éva hajnalban kel, és mire Gergely felébred, már be is fejezi az írást.
A könyvben viszonylag sokszor vetitek össze a Kádár-korszak tapasztalatait az ottani belpolitikai helyzettel. Milyen átfedések vannak a rendszerek közt? Mi az, amiben szerintetek Kína előrébb jár nálunk?
Éva: Igen, talán azért éreztem magam annyira jól, mert gyermek- és ifjúkorom világa köszönt vissza. Nem titkolhatjuk, hogy ott szocializmus van, valami mutáns szocializmus, ami mégiscsak a piacgazdaságot helyezi előre. De nekem nem a hetvenes évekre, hanem inkább a rendszerváltás idejére emlékeztet a legjobban. Az emberek teli reménnyel, és a fejlődés és a lehetősség adott.
Gergely: A Kádár-korszakot én inkább a mai Magyarországgal szoktam párhuzamba állítani. A mai Kína semmiben nem emlékeztet a Kádár-korszakra, az autokrácia szerkezete, rítusai, mentalitása nagyon eltérő a mi kelet-európai tapasztalatunktól. Az utóbbi hónapok fejleményei bár aggasztóak, sem a kettős nyelv, sem a depresszió, sem a hisztérikus kivagyiság, amely annyira jellemző volt a Kádár-korra, nem jellemző a kínai hétköznapokra. A fejlődés elmondhatatlanul előre jár, az üteme magyar szemmel elképzelhetetlen, a gazdagság és a forrásbőség lenyűgöző és ijesztő. A társadalmi mobilitás irigylésre méltó, és a társadalom nyitottsága, sokszínűsége tekintetében is jobban áll nálunk. Nyugati demokráciafogalom felől nézve természetesen autokrácia, olykor diktatórikus vonásokkal – Kína azonban egészen más fejlődési utat járt be, mint a Nyugat, ezért az összevetés értelmetlen.
Mit tapasztaltatok, milyen a kínaiak viszonya a magyar kultúrához? Mennyire ismerik, szeretik? Milyen magyar írókat olvasnak?
Éva: Engem teljesen sokkolt a tény, hogy három pekingi egyetemen is működik magyar tanszék, és pekingi fiatalok százai tanulják a nyelvünket. Arról nincs információm, hogy az átlag kínai lakosok mennyire ismerik a magyar irodalmat, de akikkel mi megismerkedtünk, akikkel beszélgettünk, egytől egyig tájékozottak voltak a magyar irodalomban. Petőfit istenítik, Krasznahorkai könyvbemutatóján (a nagyszerű Yu Ze Min fordításában a Sátántangót éppen akkor mutatták be, így volt szerencsénk jelen lenni) olyan tömeg volt, hogy bármely író megirigyelhetné.
A Sátántangó lett az év könyve Kínában
A pekingi Xin Jing Bao, a harmadik legnagyobb napilap a 2017-es év 10 legjobb könyve közül Krasznahorkai László Sátántangóját hozta ki elsőnek - erről a Facebook-oldalán számolt be az író, aki egyúttal gratulált a könyv fordítójának, Yu Zeminnek.A műfordítóval két éve...
Gergely: Mivel a modern kínai irodalom alapfigurája Lu Xun (magyaros átírással Lu Hszün, de így senki nem talál róla semmit a neten, ezért nem is így használom), Lu Xun szerint pedig Petőfi volt a legnagyobb költő a világirodalomban, a magyar irodalom részvényeit magasan jegyzik. Minden gyerek megtanulja az iskolában Petőfi verseit és életét. És mivel a Péterfy név kínai átiratban csak szemernyit tér el a Petőfitől, mi tetemes előnnyel startoltunk.
