DÁNIEL ANDRÁS: A FIKUSZ MEG Ő
"Holicska Csilla Annamária (a családban Csilu, a barátainak rendszerint Csili vagy Csilikém) október 8-án, pénteken délelőtt 10 óra előtt nyolc perccel lerakta a frissen felmosott padlóra a fűzlevelű fikuszt. A fikusz nem szólt egy szót sem, hiszen a növények nem beszélnek, legalábbis nem úgy, ők a maguk néma módján jelzik a világ folyásával, azon belül a saját sorsukkal kapcsolatos véleményüket. Hervadnak, hajtást hoznak, ilyenek. Azért úgy tűnt, ha szótlanul is, de kedvtelve nézelődik ronda sárga kerámia kaspójából. Ez lesz az új szobánk, árulta el neki Holicska Csilla Annamária, persze csak gondolatban, ahogy a növényeivel beszélni szokott (ha Robi, a férje tudná, biztos röhögne rajta). A fikusz nem látszott meglepettnek, talán mert hozzászokott az ilyesmihez. Ez lesz a negyedik szobája (beleszámítva a közlekedőt is).
Ahogy körbenézett, Holicska Csilla Annamária meglepődött, mennyire nagyok a frissen festett falak." OLVASD TOVÁBB>>
LACKFI JÁNOS: MI LENNE, HA?
"- Figyelj, Peti, erről beszéltem, csak úgy dől befelé a fény… Látod, amit én látok? És milyen jó az elosztása…
- Hát ööö… Bizti ugyanabban a lakásban járunk? Nekem olyan rideg, elég alaposan ki kéne kalapálni. Nem tudom, miféle vezetékek lehetnek a falban… A kapcsolók legalább ötvenévesek. Jó, a falat lekenték többé-kevésbé, de hogy mi van a vakolat alatt… Ez a parketta is úgy recseg, gondolj bele, éjszaka mész ki pisilni, mint egy géppuskasorozat… Fel kell szedetni, lerakatni, de kevesen tudják már ezt jól megcsinálni, legegyszerűbb valami laminált vagy padlószőnyeg, de lenne vele macera, felszedni az egészet párnafástul, mindenestül… Ja, és ki tudja, mi van alatta, remélem nem fafödém…
- Fafödém, fafej! Ne viccelj már, kicsit ki kell pofozni, az biztos, de én már látom az egészet magam előtt végleges formájában. Gyerekjáték lesz, hívunk haverokat, hozunk egy rekesz sört, csinálok egy kondér paprikáskrumplit…" OLVASD TOVÁBB>>
SZABÓ T. ANNA: ÁRNYÉKSZÍNHÁZ
"Kié ez a szoba? Kié ez a három fal, és a negyedik falon a nagy ablak? Zöldre néz, kékre néz, fényre néz. Néz? Nézek. Ez az egyetlen feltételem: látni lehessen az eget és legyen olyan napszak, amikor besüt a nap. Ebből tudom, hogy itthon vagyok, hiszen ami majd árnyékot vet itt: az lesz az enyém.
Enyém könnyű függöny, enyém a nyitott ablakban az áttetsző, zöldes fényű váza képe az üvegen a szál tulipánnal, enyém a tulipán árnyéka a falon. Ezek vannak itt legelőször, a két világ határán, rajtuk mérem az időt, ezt bámulom, amikor a langyos, felcsiszolt padlóra fekszem, és várom, hogy az üres térben teljen velem a délelőtt. Mozog a fény-árnyék, villódzik a falon a függönyminta, remeg a beömlő levegőben a sárga virágfej, surrognak és pattognak a csövek. Egyedül vagyok végre, magam magammal, és nem kell gondolnom semmire. Ez az átmenet szélcsendje. Lélegezem, nézem a fényt, a fehéret, a zöldet, a kéket, a maga levegős tömörségében érzékelem kockát, aminek a közepén ott fekszik egy test, a testem. Aztán felülök, meglátom a saját árnyékomat a falon, és ebből tudom: itthon vagyok. Én vagyok az, aki itthon van." OLVASD TOVÁBB>>
Egy szoba a képzelet segítségével kel életre. Ha el tudod képzelni, mit szeretnél, velünk meg is tudod valósítani. A cikket az OTP Bank támogatta.
