Kié ez a szoba? Kié ez a három fal, és a negyedik falon a nagy ablak? Zöldre néz, kékre néz, fényre néz. Néz? Nézek. Ez az egyetlen feltételem: látni lehessen az eget és legyen olyan napszak, amikor besüt a nap. Ebből tudom, hogy itthon vagyok, hiszen ami majd árnyékot vet itt: az lesz az enyém.
Enyém könnyű függöny, enyém a nyitott ablakban az áttetsző, zöldes fényű váza képe az üvegen a szál tulipánnal, enyém a tulipán árnyéka a falon. Ezek vannak itt legelőször, a két világ határán, rajtuk mérem az időt, ezt bámulom, amikor a langyos, felcsiszolt padlóra fekszem, és várom, hogy az üres térben teljen velem a délelőtt. Mozog a fény-árnyék, villódzik a falon a függönyminta, remeg a beömlő levegőben a sárga virágfej, surrognak és pattognak a csövek. Egyedül vagyok végre, magam magammal, és nem kell gondolnom semmire. Ez az átmenet szélcsendje. Lélegezem, nézem a fényt, a fehéret, a zöldet, a kéket, a maga levegős tömörségében érzékelem kockát, aminek a közepén ott fekszik egy test, a testem. Aztán felülök, meglátom a saját árnyékomat a falon, és ebből tudom: itthon vagyok. Én vagyok az, aki itthon van.
A többi már csak ráadás.
Minden, ami a falak közt megesik, már történet, nem pedig állandóság.
A kocka marad, én változom. Ezentúl mindig várni fogok itt valamit, vágyni valamire, tenni fogok és hozni és rendezni és letörölni és kiporszívózni és áthúzni és kidobni, rálépni és bicegni kínomban, összetörni és felseperni, az ajtóba öklözni a csalódástól és ugrálni jókedvemben, ringatni és dúdolni, örülni és ölelni és felsikoltani a minden porcikámba szétsugárzó gyönyörűségtől – előre tudom, hogy mostantól kezdve semmi sem lesz olyan állandó, mint az, hogy itt fekszem a testemtől és a naptól átmelegedő kemény és sima padlón, a jövőm körvonalait tapogatva, ahogy a pulzusom ritmusára dobolok az ujjaimmal a földön.
Lehunyom a szemem, és jövőt vetítek magamnak. Látom, ahogy felcipelik ide a jutányos áron vett kinyitható kanapét, már előre kiválasztottam hozzá az ágyterítőt, az egyik fele pasztellrózsaszín, a másik fele szürke, kinek mi tetszik, minden kifogásra felkészültem. Az első éjszaka még egyedül alszom rajta, hogy megszámolhassam a sarkokat. Félálom-éberségemben máris átélem azt az első álmot, egy pillanat, és étkezőasztalom van, még soha nem evett rajta senki, körülötte a székek párhuzamos árnyékokat vetnek a még mindig üres, még mindig papírfehér falra, és csak később visz majd rá a lélek, hogy áthozassam a könyveimet. A szoba megtelik majd dobozokkal, a kartonkockákban mocorgó, helyüket kereső életekkel, fikciós szobákkal, történetekkel, és rögtön polcok következnek és képek és tárolók és ruhák és apróságok, amelyek sztorit adnak és színeket, és zene ömlik a hangszórókból, kitölti az ürességet, betölti a teremet, a közös teret, amit most már nemcsak én használok egyedül. Kávé- és teagőz kavarog a reggeli napban, párnák és pokrócok ölelése puhítja fel a szorongást, a képernyők kék villódzását ellensúlyozó illatgyertyás fészekmeleg, minden megtalálja a helyét lassan, csak a lámpákkal nem boldogulok, nem, sehogyan sem. Előre érzem, ez az egy nem lesz könnyű: a világítás.
Az este árnyékai mások, mint amiket a nappali tárgyak vetnek, ezt kiskorom óta tudom.
Amikor a fehér szoba sötétre változik, újrakezdődik az otthonteremtés.
A villany jó, de megbonyolítja a dolgot, hiszen bárhová vetíthető barátságos fénykör vagy egyenletes derengés, olvasó- és kislámpák, fényfüzérek, sólámpa és hangulatvilágítás, mozgásra kigyúló led-csíkok, neon, ritmusra lüktető diszkógömb és lávalámpa, bármi lehetséges, de ezek az árnyékok már nem az enyémek, pont azért, mert én magam kezelem a fény forrásait. Ez az én titkom: gyerekkorom óta bajban vagyok az emberi eredetű fénnyel. Be kellene vezetni a házba a holdfényt, pont úgy, akár a villanyt, akármilyen sápadt, de járja a maga útját, méri a maga idejét, lassan fordul vele a világom és én magam is. A lámpa nem mér semmit, csak a pénzt, villanyóra-idő, így hívom. Valaki adja vissza az el nem számolandó árnyékaimat.
Az én szobám a vándor lámpák tere. Kilenc lámpám lesz a mennyezeti lámpán kívül, amit önkínzásból nem cseréltem ki mindjárt az első pillanatban, szinte soha nem kapcsolom fel, hogy a hiányával emlékeztessen arra, hogy mennyire nem szeretem. Mindenki megszokja majd így, mert közben csupa barátságos kis térré szabdalja a fehér szobát a folyton elmozgatott lámpáim meleg fénye, lesz persze hideg világítás is, sejtelmes és holdfényszerű, és lesz állítható fényerejű, sérülékeny rizspapírral borított állólámpa is, meg hajlékony nyakú olvasólámpa, a fénykörében minden nap váltakozik az árnyékszínház, néha a szobám tárgyaié, néha a mi veszekedő vagy ölelkező vagy táncoló vagy nyugtalanul járkáló testünké, máskor a kezeim rajzolnak rókát és madarat és sárkányt a falra, vagy éppen tarka üvegekkel és prizmákkal csalom a fehérségre az árnyék színes ellentéteit.
Szeretni fogják ezt nagyon mind, akiket szeretek, a vendégeimnek is megmutatom, illatokat égetek közben és dobogó zenére kivarázsolom magunkat a magányosságból.
Kinyitom szemem, a káprázatnak vége. A vízfoltos ablak majdnem egészen becsapódva, a résében a váza, esőillat árad be, a fűtőtest alatt a kiömlött víz tócsája, benne a sértetlenül ragyogó tulipán. Nincs baj, fog ez menni: nem tört el semmi. Elmosolyodom, lassan felállok, az ablakot becsukom, a tócsát feltörlöm, a vázát újra megtöltöm, beleteszem a virágot, visszateszem a párkányra, aztán lassan, a Tavaszi szelet dúdolva a lágyan visszhangzó ürességben, átlépkedek a szobán. Egy pillanatra még visszanézek, aztán becsukom magam mögött az ajtót. Holnap beköltözöm.
Egy szoba a képzelet segítségével kel életre. Ha el tudod képzelni, mit szeretnél, velünk meg is tudod valósítani. A cikket az OTP Bank támogatta.
