Holicska Csilla Annamária (a családban Csilu, a barátainak rendszerint Csili vagy Csilikém) október 8-án, pénteken délelőtt 10 óra előtt nyolc perccel lerakta a frissen felmosott padlóra a fűzlevelű fikuszt. A fikusz nem szólt egy szót sem, hiszen a növények nem beszélnek, legalábbis nem úgy, ők a maguk néma módján jelzik a világ folyásával, azon belül a saját sorsukkal kapcsolatos véleményüket. Hervadnak, hajtást hoznak, ilyenek. Azért úgy tűnt, ha szótlanul is, de kedvtelve nézelődik ronda sárga kerámia kaspójából. Ez lesz az új szobánk, árulta el neki Holicska Csilla Annamária, persze csak gondolatban, ahogy a növényeivel beszélni szokott (ha Robi, a férje tudná, biztos röhögne rajta). A fikusz nem látszott meglepettnek, talán mert hozzászokott az ilyesmihez. Ez lesz a negyedik szobája (beleszámítva a közlekedőt is).
Ahogy körbenézett, Holicska Csilla Annamária meglepődött, mennyire nagyok a frissen festett falak.
Mintha kinyújtóztak volna az ablakon beömlő fényben, kicsit magasabbra tolva még a mennyezetet is. Olyasféle érzése támadt, mint gyerekkorában rajzoláshoz készülődve, a tiszta papírlap előtt.
Olyan bármi-lehet-érzés, mondta a fikusznak (csak gondolatban). Pedig már azt hitte, pontosan tudja, hogy fogja berendezni a szobát – igaz, ez a pontosan legalább kétnaponta változott. Most úgy látta, ismét újra kell terveznie mindent. A fikusz nem figyelt (nyilván fotoszintetizált, vagy valami), úgyhogy Holicska Csilla Annamária elindult a fal mentén, körbe az üres szobában. Fura érzés volt, mintha egy idegen helyen járna. Egy ismeretlen, párnégyzetméteres földrészen, amelynek a növényzete egyetlen fűzlevelű fikuszból áll. Na jó, ebben volt némi túlzás. Igazából egyszerre volt idegen és nagyon is ismerős a szoba, és ebből adódott valami határozottan kellemes bizonytalanság.
Mindezt végiggondolni kilenc lépésébe telt, miután Holicska Csilla Annamária megállt, mert hirtelen észrevett egy mélyedést a padlón. Ismerős mélyedés volt, megörült, hogy a padlócsiszoló nem bírta egészen eltüntetni. Egy griff-mintás öntöttvas serleg fülének örök emléke. Máig hallotta Nagyi kiáltását, amikor a többkilós serleg lebillent a polcról, aminek ő játék közben nekiszaladt. Ez jó régen történt, de ha behunyta a szemét, még most is pontosan látta maga előtt a kicsit túldíszes bútorokat, a perzsa mintás ágytakaróval borított kanapét, meg a kerekes zsúrkocsit, amit ő kiskorában guri-gurinak nevezett. Vicces, hogy a fikuszt pont oda tette le az imént, ahol valaha Nagyi virágállványa állt az őskori, porlepte növényeivel. Hová lettek vajon azok a növények meg a griffes serleg? És hová az a szoba, ami voltaképpen ugyanez?
Odasétált a plafon középéről lógó csupasz villanykörte alá. Szerette volna egybelátni az egészet. A szobát, amivel most bármit tehet. Na jó, csak majdnem. Azt például nem, hogy a fikuszon kívül kizárólag a jógamatracát vigye be, pedig csábító volt a gondolat. Akkor a falak is maradnának üresen, leszámítva azt a képet, amit Benci rajzolt zsírkrétával az ajtó mellé, amikor még (nemrég) ez volt a gyerekszoba.
A rajz Darth Vadert ábrázolta, és ő a festés előtt gondosan leragasztotta, hogy megmaradjon. Pedig a sötét nagyúr úgy nézett ki rajta, mint egy nyomi pingvin.
De neki pont ez tetszett benne – szerette volna, hogy ott legyen a szobája falán. Mert ez mostantól az övé. Elég volt ripsz-ropsz felhúzni két új falat a lakásban, és egyszercsak, kamaszkora óta először, jutott neki is saját szoba. Home working-re (hivatalosan) meg néha elbújni egy picit. Na jó, abba a ripsz-ropszba mintha egy cseppet mindketten beleőszültek volna (Robinak jól állt).
Már csak be kell rendezkedni, pillantott körbe Holicska Csilla Annamária. Kérdőn nézett a fikuszra, ám az talányos hallgatásba burkolózott, mint rendesen. A növények irigylésreméltó módon tudják titkolni, hogy valójában bölcsek vagy épp ellenkezőleg: csőbuták. Sokkal ügyesebben, mint az emberek. Leült a növény mellé a padlóra, és fejben véggigvette, az elmúlt időkben hányféleképpen tervezte el a szobát. Sok ötlete volt: laza, elegáns, trendi (módjával, mert nem bírta a menőzést), vicces, irodás (ahogy ő képzelt egy ilyet), titokzatos, álmodozós (ez egy kicsit nyálas volt, elvetette), kuckós, meg még jó néhány. Furcsa is volt, hogy ez mind neki jutott az eszébe, hogy ez a sokféleség mind őbenne van! Sosem gondolta volna. Egyvalami volt közös bennük: egy fotel. Egy olyan igazi nagyifotel, amit már régebben nézett ki egy katalógusból. Azt, stílus ide, stílus oda, egyik tervből sem hagyta ki. Múlt héten döntött, hogy legelőször ezt vásárolja meg. Érezte, hogy csak abban a fotelben ülve fogja tudni kitalálni a többit. Kitalálni a szobát.
Te meg majd kapsz egy szebb kaspót, nézett a növényre. A hosszúkás levelek mozdulatlanul sütkéreztek a fényben. Már úgy értem, ha jó leszel, tette hozzá (persze csak fejben) Holicska Csilla Annamária, miközben hallotta, hogy egy furgon fékez le a ház előtt. A foltel lesz, tízre igérték, gondolta, de nem mozdult. Egy pillanatig húzni akarta még az időt. Mert ki tudja, lesz-e még valaha újra így: ketten a teljesen üres szobában, a fikusz meg ő.
Egy szoba a képzelet segítségével kel életre. Ha el tudod képzelni, mit szeretnél, velünk meg is tudod valósítani. A cikket az OTP Bank támogatta.
