Kerékgyártó István: Hurok - Pénzmagyar
Kalligram Könyvkiadó, 2014, 176 oldal, 2080 HUF
Fotó: Valuska Gábor
A Hurok nem kulcsregény, az abban szereplőket – a minisztertől kezdve a boltvezetőn át a lecsúszott drogosig – nem konkrét személyekről mintázta, hanem azok egy-egy embertípus lényegét, sűrítményét adják vissza – állítja Kerékgyártó István. Legújabb kötete „mai magyar mese elsíbolt pályázati pénzekről, levajazott győzelmekről, átpasszolt állami vállalatokról, és a szálakat mozgató potentátokról” – írtuk a Hurokról, amely nem is olyan régen a hét könyve lett nálunk. Kerékgyártó Istvánnal most azonban nem csak a pénzről és a vele járó hatalomról beszéltünk, de egyértelműen kiderült, hogy számára az írás valódi narkotikum, elmondta, lesz-e folytatása a Trüffel Milánnak, illetve, hogy a Rükverc után vajon színpadra kerülnek-e a Pénzmagyar alcímet viselő új novelláskötet történetei is.
Kezdjük az alapfogalmakkal: kik azok a pénzmagyarok?
A kötet címe Hurok, szerkezete pedig megfelel Schnitzler – az 1900-as évek elején írt – Körtáncának, melyből a nyolcvanas években Kornis Mihály írt színdarabot Körmagyar címmel. Miután utóbbi kettőben az erotika mozgatja a szálakat, és a férfi-nő aktusa viszi előre a történetet, itt pedig a pénz, illetve a pénz körüli hatalmi játékok töltik be ugyanezt a funkciót, a kiadó kitalálta, hogy a Körmagyarra rímelve legyen Pénzmagyar az alcím.
KERÉKGYÁRTÓ ISTVÁN író. Kaposvár, 1953. aug. 27.
Sz.: Kerékgyártó István, Keresztes Mária.
Nős, Beke Szilvia. Gy.: Anna, 1981, Kata, 1985.
T.: Pécsi Tud.egy JTK, 1972-77. ELTE BTK, filozófia, 1977-81.
É.: 1977-87 a Pécsi Tud.egy tanársegédje, adjunktusa,
1987-89 a Somogy M. Tan. Főoszt.vez., 1990-93 privatizációs tan.adó cégek munkatársa, ügyvez.
1994-98 befektetői konzorciumok tagja, közép-és nagyváll.-ok társtulajdonosa, 1998-99 az ORTT főig.,
1999- szabadúszó, írással foglalkozik.
F.m.: Vagyonregény (reg. 2001), Makk ász az Olajfák hegyén (reg. 2003), Engelsfurz (reg. 2006, A Makk ász az Olajfák hegyén német nyelvű fordítása), Trüffel Milán, avagy egy kalandor élete (reg. 2009), Rükverc (reg. 2012), Hurok (reg. 2014.)Forrás: kerekgyarto-istvan.hu
A szereplők többsége szilárd meggyőződéssel hiszi, hogy a pénz sérthetetlenné teszi őket, és olyan biztonsági hálót sző köréjük, melyet nagyon nehéz megbontani. Ez valóban csak egy illúzió? Nem az van, hogy akinek több a pénze, annak valóban több a hatalma, jobbak a lehetőségei, és ezáltal előnyösebb pozícióból indul az élet minden területén?
Igazából itt engem nem a pénz izgatott, hanem az egyik ember másik feletti hatalma, mely hatalom olykor igen jelentős, hiszen függ tőle egy-egy ember egész egzisztenciája; máskor csak arról van szó, hogy egy arrogáns portás, mondjuk, nem engedi be az embert, és így hatalmaskodik rajta. Tehát engem az embereknek ez az egymás iránti rosszkedvű hatalmaskodása izgatott, miközben persze ez nagyon sokszor kapcsolatban áll a pénzzel. Ezek a pénzek azonban egészen mások. Hiszen az első részben, ahol államtitkárok, miniszterek, nagyvállalkozók tűnnek fel, tíz- és százmilliókról beszélünk, a végén azonban már csak néhány ezer forintról van szó: a pénztárosnő például 15 ezer forintot emel ki a kasszából, hogy segítse a drogos öccsét, akinek százezer forintra lenne szüksége, hogy megváltozzon az élete, és talán lejöjjön a szerről. Különböző társadalmi helyzetű emberek számára más a sok, és más a kevés, ráadásul itt a pénz különbözőképpen mozog: van, ahol állami pályázatok elcsalásával járó milliókról van szó, melyekre nem azért van szükség, hogy megéljen az illető, azután van, ahol az a néhány ezer forint tényleg a mindennapi megélhetéshez kell.
Számomra az egyik legplasztikusabb jelenet éppen az volt, amely a miniszteri tárgyalóban játszódott. A kötet megjelenése után kapott telefonokat? Volt esetleg olyan, aki magára ismert, vagy felismerni vélte valamelyik ismerősét?
Nem, nem. Mindez azonban erősen felmerült az első könyvemnél. Ötvenéves korom körül kezdtem el írni: akkor helyettes államtitkárként léptem ki az állami szférából, volt tehát valami fogalmam erről a világról. Dolgoztam a pénz világában, a politika és a tudomány világában is. Miután megírtam a Vagyonregényt, amely kulcsregény volt, brókerek mondták azt félig viccesen, hogy pénzért megmondják, a könyv egyes szereplői melyik közéleti szereplőt, neves üzletembert takarják. Akkor volt, aki azt mondta nekem, hogy majd biztosan rám küldenek valakit, megveretnek, és szörnyű dolgok fognak történni velem. Ehhez képest egyszer egy fogadáson, ahol a magyar politikai és gazdasági élet jelesei vettek részt, és ahová rettegve léptem be, mert láttam, hogy sok szereplőm jelen van, sokan odajöttek, megöleltek, és azt mondták: de jó, hogy végre megírtad! Én ezt akkor egyszerűen nem értettem, mire Kéri Laci, aki régi barátom, azt mondta, hogy ezeket az embereket feszítette ez a sok titok, és most úgy gondolták, hogy valaki helyettük is kimondta ezeket a dolgokat. Méghozzá úgy, hogy ők személy szerint nem involválódtak, mégis egyfajta reveláció volt számukra ez a könyv. Ezt ma sem értem pontosan, de valóban nagy örömmel adták kézről kézre a könyvemet, pedig abban konkrét és visszakódolható ügyeket írtam meg. A Vagyonregénnyel ellentétben a Hurok nem kulcsregény, itt típusokról van szó: ahogy Schnitzlernél is megjelentek a társadalom különböző rétegei, úgy én is végigszaladok a magas, közép és alacsony rétegeken. Szó sincs arról, hogy egy konkrét miniszterről mintáztam volna a szereplőmet: ez inkább egyfajta sűrítmény arról a világról, ahol már eltűnt az ethosz a politikából. A kilencvenes évek elején szerintem ugyanis még volt ethosz a parlamentben: volt a politikának egy olyan erkölcsisége, amely azt hirdette: lehetőséget kaptunk a világtól arra, hogy a szabad országok közösségéhez tartozzunk, hogy magunk irányítsuk a sorsunkat. Azután szép lassan megjelentek a pénzemberek, a lézengő ritterek a politika környékén. Annak idején viccesen erre azt mondtuk, hogy vannak merkantil és kevésbé merkantil hajlamú politikusok. Utóbbiak azután szépen lassan kikoptak, eltűntek.
Gondolja egyébként, hogy a pénz és az azzal járó hatalom a legrosszabbat hozza ki belőlünk?
Nem mindenkiből, de valóban képes rá. Hiszen a nagy pénzeknél már nem arról van szó, hogy a megélhetéshez kell, hanem egyfajta szenvedéllyé válik. Amikor otthagytam az üzleti életet, megkerestek régi ismerőseim, akik közül többen akkor a száz leggazdagabb magyar közé tartoztak. Ők azt javasolták, hogy használjam ki a kapcsolatrendszeremet, mert azzal ennyit meg ennyit lehet keresni. De az engem nem érdekelt, én írni akartam. Ezt meg ők nem értették. Aki ugyanis ebben benne van, az nem tud leállni, és addig pörgeti a dolgot, amíg vagy belebetegszik, vagy leállítják ellenfelei, külföldre küldik vagy börtönbe juttatják. Nincs igazából sem kiszállás, sem megállás. Előbbi már csak azért sincs, mert míg Svédországban az ottani tőkés rábízhatja a cége vezetését egy menedzsmentre, addig Magyarországon a menedzsment is átveri, becsapja, lenyúlja a tulajt. Ezek a vadkapitalista modellek nyilván azért is vannak, mert ennek a tulajdonossá vált generációnak nincsenek mintái, előzményei, hiszen nagyon rég volt már az, hogy itt egy normális polgári tőkés réteg lett volna. A semmiből jöttek ezek a gazdagodások, és sokszor nem tudja az új tőkés, hogyan viselkedjen.
Huszonöt évvel a rendszerváltás után ez még mindig probléma lenne?
Még mindig. Annak idején több generáció adta egymásnak a stafétát, ez azonban nagyon durván megszakadt. De nem csak ’45-ben, megszakadt már ’39-ben is, amikor a zsidó polgárokat megfosztották vagyonuktól. Az új tőkés réteg később szinte a semmiből építkezett újjá, sajnos azonban azt látom, hogy nem a svéd és svájci úton indultak el, hanem jóval inkább egy zavarosabb, latin-amerikai, vagy manapság egyre inkább orosz típusú mintát követtek. Mindebből pedig hiányzik az irgalom, a szolidaritás és az ethosz.
A könyvéből azonban az derül ki, hogy nem csak az új kapitalisták, hanem mindenki lefelé tapos. Gondolja, hogy így éljük ki valahol a frusztrációnkat?
Ha tényleg azt látják az emberek, hogy a legmagasabb szinten lévőket, képviselőket, nagyvállalatok vezéreit, főrendőröket vezetnek el kötőféken, az rendkívül rossz példát mutat. Ezek után könnyen mondhatja azt egy középvezető – miként a történetben is –, hogy „nekem mondod, hiszen ti sokkal nagyobb pénzeket nyúltok le?!” A példamutatásnak tehát valahol mégis csak van szerepe. Én például nagyon tisztelem a bírói testületet, amely szerintem az egyetlen tiszta testület maradt, de ha megnézzük, hogy a lakosság hogyan értékeli ezeket az intézményeket (a rendőrséget, ügyészséget, parlamentet), akkor nagyon szomorú képet kapunk. És akkor mondhatják azt az emberek: miért pont én? Miért pont én legyek, aki pontosan befizetem az adómat, amikor azok ott így szórják el a pénzt? Az ember mindig szeret hivatkozni, saját előnyére kibúvókat keresni. Nyilvánvaló, hogy amikor azt látja, hogy a saját főnöke így-úgy eltesz valamit, például egy élelmiszerbolt vezetőjeként, akkor miért pont a pénztárosnő ne rakjon zsebre valamit, amikor neki van a legnagyobb szüksége rá? Ez egy nagyon rossz mintarendszer. A másik ok pedig a frusztráltság: amit ő a fejére kap, azt adja tovább. És kinek adhatja tovább? Hát, az alatta lévőnek. Aki alatta áll, vagy akiről azt hiszi, hogy alatta áll a társadalmi ranglétrán.
Társadalmilag nagyon színes világot fest a Hurokban, és az előbb már említette, hogy típusokról van szó, nem konkrét személyekről, mégis felvetődik, mi volt az a konkrét élettapasztalat, melyből írás közben meríteni tudott?
Voltam üzletember, dolgoztam a politika környékén… Ezekben a világokban mind éltem, de szerettem váltani. És nagyon nagy váltásaim voltak.
És miért volt erre szüksége?
Úgy indult, hogy jogot végeztem, majd filozófiát tanultam, és a pécsi egyetem jogi karán tanítottam filozófiatörténetet. Wittgensteint kutattam, nagyon érdekes volt, de tíz év után – pont jött a rendszerváltás – azt mondta egy barátom, hogy a felsőoktatás omladozik, vedd elő a jogászdiplomádat! Most új jogrendszer jön, senkinek nincs tapasztalata ebben. Nagyon szellemes példát mondott, miszerint abból a halászléből, melyet megfőztek 1948-ban – amikor, ugye, egyetlen tollvonással államosították a magánvállalatokat –, tehát ebből a halászléből kellene újra élő halakat visszaadni. Ő 1989-ben látta, hogy indul a privatizáció, és az állami vagyont szét kell bontani, vissza kell adni. Ez nagyon izgalmas, kreatív feladat volt: jogszabályok alkotásában vettem részt, majd megalapítottuk az ország első privatizációs tanácsadó cégét. Később cégek tulajdonosa lettem, de miután egy cég jól működik, a munka viszonylag unalmassá válik. Azután szólt egy volt tanítványom a jogról, hogy az ORTT élére keresnek főigazgatót, pályázzam meg. Általánosságban tehát, amikor már minden hétköznapivá vált, és úgy tűnt, hogy elég mechanikus a munka, akkor váltottam.
Ahogy az ORTT-t is otthagyta egy idő után…
Egy évet voltam ott a Horn-, majd az első Orbán-kormány alatt, és akkoriban volt egy olyan döntése az ORTT-nek, amelyre azt mondtam, hogy ha azt megszavazza a testület, akkor lemondok. Így is történt, ezt követően pedig keletkezett egy űr az életemben. Akkor már több íróbarátom volt; Závada Palinál például, aki egyetemi haverom volt, a kortárs irodalom képviselőivel rendszeresen találkoztam. Meséltem történeteket, és azt mondták, hogy próbáljam megírni őket. Miután lemondtam az ORTT éléről, kértem a családomtól egy évet, és megírtam a Vagyonregényt.
De akkor ezek szerint kellett ez a váltás, ez a lökés ahhoz, hogy leüljön, és nekiálljon írni?
Kellett. Amikor otthagytam az ORTT-t, azt kérdezte a feleségem, hogy a családi céget, melynek a vezetését korábban átadtam neki, most akkor vissza akarom venni tőle? Én azonban régóta vágytam arra, hogy írjak. Az egy narkotikum, amikor az ember elkezdi megteremteni egy könyv világát: hatalmad van, mint egy istennek, és bármit megtehetsz a szereplőiddel. Az első kötet után egyébként azt mondták, hogy persze, egy könyvet mindenki meg tud írni – a saját dolgait. Utána megírtam a Makk ász az olajfák hegyént, amely hatvanegyben játszódik Kaposváron, ezt követően azonban egy olyan korban játszódó történetet akartam, amikor még én sem éltem.
Ez lett a Trüffel Milán…
Igen, amely a millennium korának Magyarországán játszódik. Ehhez a könyvhöz hat évig gyűjtöttem az anyagot. Nagyon élveztem, és hát úgy van vele az ember, hogy ha már három könyvet megírt, akkor nagyon nehéz erről lejönni. Mikor befejeztem, és leadtam a kéziratot, mindig fura hiányérzet alakult ki bennem. Nem vágytam vissza se az üzleti életbe, se a politikába, se az oktatásba. Jöttek sorban a könyvek, például a Rükverc, melyből színdarab lett, és amelyet most két új színház is bemutat. Három helyen megy majd egyszerre.
A Hurok annyiban emlékeztetett a Rükvercre, hogy a cím itt is valamilyen szinten előrevetíti a szerkezetet. A tervezési szakaszban a sztori vagy a szerkezet határozza meg inkább egy-egy mű felépítését?
A korábbi könyveknél ez nem jött elő, és a Rükvercnél se volt szándékolt. Annak idején felkértek, hogy írjak egy készülő kötetbe, melybe Bukowski stílusában íródott műveket gyűjtöttek össze. Gondolkodtam, mi közöm nekem Bukowski világához? Diákkoromban azonban pincérként dolgoztam egy éjszakai bárban, megírtam ezt a sztorit. És akkor elkezdett izgatni ennek az embernek az élete, hogy mi lehetett gyerekkorában... Még akkor se gondoltam, hogy ebből kötet lesz, csak elkezdtem novellákat írni. Szép lassan alakult a gyerekkora, a felnőttkora, és a legvégén írtam meg a halálát és a születését. De akkor még mindig nem volt sorrend. Megmutattam íróbarátaimnak, és Parti Nagy Lajos mondta azt, hogy visszafelé ez nagyon jól működik. Egy másik barátom pedig címet adott neki. Tehát ezekben a dolgokban mindig van egy csomó véletlen. A Hurok keretei között a társadalom különböző rétegein végigszaladva nem volt lehetőség arra, hogy mindenkit kibontsak, a bemutatásukra azonban nagyon alkalmasnak tűnt a schnitzleri megoldás, hogy mindig újabb és újabb párok lépjenek elénk. A címét megint egy íróbarátom, Zoltán Gábor javasolta, mondván, ha már van egy ilyen nagyon határozott szerkezet, akkor utaljon rá a cím. De ezt most már abbahagyom, a következő címnél már nem így lesz. (nevet)
A Hurok egyik mottója Schnitzlertől származik, amely a fentiek fényében teljesen érthető is, Orbán Ottótól azonban egy nagyon baljós, pesszimista idézetet választott. Mi volt ennek az oka?
Mert én is ilyen sötéten, pesszimistán látom a világot. Ottót már nagy betegen ismertem meg, nagyon nagy költőnek tartom, és a zsenialitása abban is megmutatkozik, hogy ő már a kilencvenes években látta, amit mi akkor nem is akartunk elhinni. Pár hónappal ez után a vers után meghalt. Ő már akkor látta, ami csak jóval később derült ki, hogy itt ennyire rossz irányba haladunk.
Az elmúlt évek Kerékgyártó-könyveit végigolvasva nekem is az volt az érzésem, mintha egyre romlana a hangulata…
Engem még jó időben, olyan 36-37 évesen ért a rendszerváltás. Néha kimentem csak azért Ausztriába 3-4 órára, hogy magamba szívjam azt a levegőt, azt a rendezettséget, azt a nyugalmat, amely onnan áradt. Nagyon erősen vonzódtam a normális nyugati demokráciákhoz. 18 évesen beleszerettem egy francia lányba, és meghívó levélre nagy nehezen kaptam egy útlevelet Franciaországba – a huszadik születésnapomat Párizsban töltöttem. Bejártam akkor Franciaországot, 3-4 frankos diákszállókban laktam, és találkoztam a világ minden tájáról érkező emberekkel. Diákkoromban mindig arra kerestem, hogy el tudjak utazni. Később autóstoppal, fillérekből bejártam Skandináviát, és 23 évesen nagyon nagy hatással volt rám a skandináv szabadság. Azt gondoltam akkor, hogy én soha nem fogok ilyenben élni. Azután egyszer csak a világtól megkaptuk ezt a lehetőséget. Nagyon boldog voltam. Utána, amikor beléptünk az Unióba, hatalmas revelációt és örömet éreztem, és azt, hogy amióta megszülettem, mindig szabadabb lettem egy kicsit. Pont Sztálin halálának az évében születtem, és persze ott volt ’56, de később a normális élet egyre szabadabbá vált. Jöttek a hatvanas évek, átéltem a beatmozgalmat, és azt gondoltam, milyen jó, hogy semmi nem töri meg ezt az egyenes vonalú szabadságélményt. A Trüffelnél is egy hedonista történetét írtam meg, mert jó kedvem volt. Ehhez képest most úgy látom, hogy valamennyi szabadság vissza lett véve. Ezt pedig nehezebb elviselni, mintha sokkal nehezebb viszonyok közül indulna az ember, de az irány az egyre nagyobb szabadság felé vezetne. Most a választások után azonban kicsit megnyugodtam, mert úgy látszik, valóban jelentős tömeg szeretné ezt. Ez egy ilyen ország, az emberek többségét nem érdekli a hatalmi intézmények kiegyensúlyozottsága, a politikai arrogancia sem ingerli őket. Itt, és így fogunk élni a jövőben, tudomásul vettem, és nekiállok egy nagyregénynek, melyet 4-5-6 évig fogok írni. Megírom a rendszerváltást egészen a hetvenes évektől.
A részben a rendszerváltás idején is játszódó Rükvercet másfél éve játsszák a Katonában, nagy sikerrel, alig lehet rá jegyet kapni. Ott voltam a darab bemutatóján, és emlékszem, ön is ott ült a nézők soraiban. Milyen érzésekkel ült be akkor a nézőtérre?
Nagyon nagy örömmel. Láttam a próbákat, nekem nem volt zsákbamacska a darab, végig részt vettem a folyamatban.
Akkor miért nem ön írta a színpadi változatot?
Máté Gábor kérdezte egyszer, hogy mit írok, én meg mondtam neki, hogy egy mai témájú könyvet. Ez felkeltette az érdeklődését, és elkérte az egyik kefelenyomatot. Másnap már jött is tőle egy email, hogy mit akarsz: mondjak véleményt róla, vagy a bemutatón olvassak föl, vagy csináljunk belőle darabot? Nagyon meglepett, mert nekem mindezek eszembe sem jutottak. Akkor azt mondtam: ha ez így van, akkor ezeket ebben a sorrendben szeretném. Máté Gábor már ősszel be akarta mutatni a darabot, és azt mondta, nincs ideje arra, hogy megvárja, hogy megtanuljak színdarabot írni, így Radnai Annamária írta a színpadi változatot. A szöveg azonban 90 százalékban az én mondataimból áll, hiszen itt nem arról volt szó, hogy a Háború és békéből csináljunk egy darabot. A Rükverc tiszta párbeszéd…
Akárcsak a Hurok. Eszembe is jutott, miközben olvastam, hogy Máté Gábor elkezdte-e már vajon rá a castingot?
Nem. De az az igazság, hogy a Huroknak már megírtam a színpadi változatát, és épp a minap értesítettek, hogy ősszel be is mutatnák egy igen rangos német színházban, a stuttgarti Theater tri-bühnében. Kétévenként nemzetközi fesztivált rendez ez a színház; ez legközelebb novemberben lesz, itt lenne a premier. Nagyszerű ötletük is van a rendezőre, de azt még nem árulhatom el. Visszatérve a Rükvercre: Radnai ott kitalált egy jó narrációt, ami nekem tetszett, de azért engem nagyon izgatott, hogy én mit tudnék kihozni a szövegből. Mielőtt megindultak volna a próbák, azzal töltöttem azt a nyarat, hogy megírtam a saját verziómat.
Nagyon más lett?
Nem nagyon, de más lett. A privatizációs rész szerintem a darabban túl hosszú, azt összenyomtam, a pincérjelenet pedig belekerült, ami szerintem nagyon fontos, és nálam Vidra Zsolt maga narrál. Ebből azután volt egy sikeres kaposvári színházi felolvasás, és most hirdették ki, hogy a jövő évben bemutatják az én változatomat. Az alcíme Kaposvári történet lesz, hiszen átírtam az egészet Kaposvárra, a regény fele amúgy is ott játszódik. Én magam kaposvári vagyok, oda köt egy csomó emlék. Most pedig Kassára csinálom meg ugyanezt.
A Trüffel megjelenése és sikere után nem érzett egyébként egyfajta nyomást, hogy álljon rá jobban a történelmi-pikareszk vonalra?
De igen. Nekem például a Trüffel hozta meg Cserna-Szabó András barátságát. Abban a regényben sok gasztro dolog van, és akkor a Bandi azt mondta, hogy írjam meg a Trüffel fiát. Kitaláltuk, hogy mielőtt Trüffel visszamegy Dél-Amerikába, itthon teherbe ejt egy tabáni hölgyet. A gyereke pár év után kikerül Dél-Amerikába, majd ’56-ban hazajön Magyarországra, és itt reked. Akkor én elkezdtem az ötvenes-hatvanas évek félvilágát, az akkori maszek világot kutatni, de aztán rájöttem, hogy nekem nincs kedvem erről írni. Inkább nekiálltam a Rükvercnek, miután elég rossz volt a hangulatom. Most – a választások után – egy kicsit jobban érzem magam, mert látom, hogy nem csak sötét ármánykodások miatt történt, ami történt, hanem mert ez az ország ennyire hülye. Úgy vagyok vele, ha maguknak ez kell, csinálják, én kivonultam belőle. Az új könyvemet írom, amely rólam, pontosabban a mi generációnkról szól, de ebben már lesz irónia, humor, önirónia. Most már próbálok nevetni.
