Fotó: Déri Miklós
Idén negyedik alkalommal kapja meg egy első prózakötetes szerző a Margó-díjat. Immár hagyománnyá vált, hogy interjúsorozatban mutatjuk be a rövidlistára került jelölteket. Hargitai Miklós, Fekete Judit, Csutak Gabi, Mécs Anna, Csepelyi Adrienn, Juhász Tibor és Zágoni Balázs után most Mezei Márk mesél egy antwerpeni vacsora utóhatásairól, a tudat önvédelmi reakciójáról és a legemlékezetesebb olvasói reakcióról. A legjobb első prózakötetnek járó elismerést október 18-án az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon adják át a Várkert Bazárban. Az 500 ezer forinttal járó Margó-díj kiemelt támogatói a Bookline, a KKM Publishing Hungary Program és az Aegon Művészeti Díj.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Lelkileg: komoly szenvedés, és véráldozat nélkül nem megy. Máshogy fogalmazva: nem lehet anélkül rendesen regényt írni, ha közben nem próbálunk meg leásni a személyiségük legmélyére. Ez azonban egy meglehetősen unheimlich meló, ami azért elég sokszor képes kiverni az ásót az ember kezéből.
Technikailag: nagyon sokszor kell nekifutnom egy mondatnak, hogy egész pontosan azt mondjam vele, amit akarok – vagy ami legalább ilyen fontos: amikor kimondtam magamban, ne hangozzék se hamisnak, se sutának.
Szerkesztésileg: a szerkesztő társszerző.
Eredményileg: nem biztos, hogy a végeredmény megérte azt a mennyiségű magányos órát, amit a szöveg felett ültem – még akkor sem ha az üres képernyőt bámulva meglepően sokszor úgy éreztem, hogy valamit mélyen megértek a világból. Néha azt gondolom, hogy lehet, hogy simán csak élni kellett volna helyette. Élvezni a kulináris örömöket. Mások társaságát. Máskor meg, hogy se ez, se az nem jó megoldás.
Mezei Márk: Utolsó szombat
Pesti Kalligram, 2018, 248 oldal, 2990 HUF
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Egy antwerpeni sábeszi vacsorán találkoztam azzal az idős asszonnyal, akinek az apja borotválta le a szökés előtti éjszakán a Magyarországon bujkáló belzi rebét. Aztán évekkel később egy családunkban kallódó rossz befektetés (üdülési jog – senki se vegyen ilyet, ismétlem senki!) miatt egy hétig Zalakaroson voltam száműzetésben a gyerekkel, ahol az egyik nap valahogy összeállt a fejemben a vacsorán hallott történet a könyv másik szálával. Mire visszavezettem a földi pokolból, megvolt a könyv szerkezete.
Mit vártál az első könyvedtől?
Ha megírom, elmúlik tőle a depresszióm. Megnövekszik a napos órák száma Budapesten, több erőm és kedvem lesz reggelente felkelni – de valahogy mégiscsak úgy tűnik, hogy valamiért mégsem akar így alakulni. A tél mintha nem csak egy közelgő évszak lenne, de egy olyan érzés is, amit még egy könyv sem képes elmulasztani.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Nem biztos, hogy megírnám ezt a történetet. Bár a történelmi tények engem igazolnak, a belzi rebéről szóló igazság kimondásával sok olyan embert is megbántottam, aki egyébként fontos az életemben. De ígérem nekik, ha egyszer kedvem lesz újraírni a történetet, abban a belzi rabbi egy kigyúrt, dagadó izmú hős lesz, aki gépágyúval szitává lő majd minden gonoszt és egy menő, Zeppelin formájú légballonnal repül majd el Palesztinába a híveivel.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
A legjobban azt szerettem volna, ha felnőttkorom legfontosabb szerelme olvasta volna írás közben a formálódó szöveget, de őt egyáltalán nem érdekelte, mivel foglalkozom, sőt, azt hiszem a mai napig nem olvasta el a megjelent könyvet. Részleteket láttak barátok, hosszabb-rövidebb időszakra szóló csajok, nők, futó szerelmecskék. A végső változatot azonban csak a szerkesztőmnek mutattam meg.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Azt vettem észre, hogy eleinte a jó kritikákra nem emlékeztem olyan élesen, mint a rosszakra, de aztán hála az égnek bekapcsolt a tudatom önvédelmi reakciója és valahogy – röhejes és balga módon – mégiscsak a kedvesebb szavak maradtak fenn az emlékezetem tésztaszűrőjén. De ami minden jó vagy rossz kritikánál fontosabb: kaptam egy levelet Izraelből, amiben egy idős férfi megírta, hogy valójában milyen volt a ház és a lakás azokban a napokban, amikorra a történetemet tettem. Egy hónap múlva meg fogom látogatni, hogy kifaggassam minden részletről.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Ha akarnám, sem tudnám elbábozni, hogy értelmiségi családból származom. Olyan lakótelepi, kulcsos gyerekként nőttem fel, akiknél több levél volt a nagyszobai pálmafás poszteren, mint ahány könyv az egész lakásban. Ez azonban egy cseppet sem érdekelt, mert szerencsére egészen sokáig jóval érdekesebbnek is tartottam a parittyázást, a cserebogárgyűjtést, a hunyózást meg a focizást, mint az olvasást. Ez azonban csak addig tartott, amíg az egyik nyári szünetben nem került a kezembe egy Ed McBain-krimi, a 290. számú auschwitzi fogoly meg Tolsztoj Aranykulcsocskája. Onnantól merőben új irányt vett az életem: a könyvek még Suba haverom faterjának monoton, gépies hangon alászinkronizált akció-, horror- és pornó- VHS kazettagyűjteményét is lenyomták.
Hány évesen írtad meg az első olyan szövegét, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Ezt tekintem az első, irodalmi szöveg jellegű alkotásomnak.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Egy-két kivételtől eltekintve általában azt sem szoktam tudni megmondani, hogy melyik regényt ki írta, nemhogy azt, hogy az most a szerző első vagy századik könyve – de ez, hogy őszinte legyek, nem is annyira érdekel. Inkább csak azt szoktam tudni megmondani, hogy tetszik-e egy szöveg vagy sem. De azt is hozzá kell tennem, hogy ezzel a véleményemmel is általában rendre alul szoktam maradni a házibulik konyhai beszélgetéseiben.
Olvass bele a könyvbe:
MEZEI-M_Utolso szombat_BOOK... by on Scribd
