Kertész Imréről múlt időben beszélnek

Kertész Imréről múlt időben beszélnek

Rostás Eni | 2015. december 15. |

ki.jpgFotó: Posztós János/Müpa

„Ami megtörtént, megtörtént: most már nem segíthetek rajta.” (in: A kudarc) Kertész Imre megmásíthatatlan megtörténtjeit idézte fel a Müpa Literárium-sorozatának idei záróestjén az életművet gondozó Hafner Zoltán, az életművet kiadó Magvető korábbi igazgatója Morcsányi Géza, és a kolléga, még inkább barát, Spiró György. Kertész a színpad széléről, tolókocsiból követte, hogy néha az idő kerekét előrepörgetve emlékeznek rá, hiába próbálta az est moderátora, Veiszer Alinda többször is visszaterelni beszélgetőtársait a jelenbe. Pedig a múlt időben nem volt se tiszteletlenség, se tapintatlanság. A színpad szélén nem a remek humorú barát, Köves Gyuri megteremtője, vagy a Nobel-díjas író ült, hanem a másik Kertész, akinek betegsége már minden mást felülír, és akire senki sem így akar emlékezni. A zongora mögött Várjon Dénes, rendezői jobbon Kulka János és a kézirat nélkül maradt regény, A kudarc vaskos részlete.  

Kulka rendületlenül sorolja a kudarcokat.

1.  A hivatásos humanisták számára keserűnek tűnő szöveg (későbbiekben: Sorstalanság) és a magukat hivatásos humanistának álcázó lektorátus találkozása, melynek diagnózisa:

- ügyetlen mondatok

- körülményes fogalmazás

- „a főhős enyhén szólva furcsa reakciói”

 - az élményanyag sikertelen művészi megfogalmazása.

2. A szöveg elidegenítő mivolta, ami szavakká amortizálja az élményanyagot.

3. A regényírás definíciója: „másoknak írni”.

4. A mauthauseni kőtörő zsidóinak halálvágya, amit a nácik halállal büntettek.

5. A születés, ami a körülmények ismeretében (épp válófélben lévő szülők, haláltáborok lakóivá nevelt generációk) ésszerűtlen és felesleges.

„Állapotomat, hogy ne mondjam: tevékenységemet olyan szóval tudnám csak kifejezni, ami nem létezik. Megközelíthetném, ha például azt mondhatnám: nincsek. Igen, ez az ige, miközben magában foglalná létezésemet, egyszersmind e létezés nemleges minőségét is jelölhetné – ha, mint mondom, volna ilyen ige. De nincs. Némi mélabúval elmondhatnám tehát: elvesztettem az igémet.” (in: A kudarc)

A háttérben üres szóhelyek, hiány és lehetőség, megannyi néma Morze-jel, az egyetlen tettet visszhangozzák, amellyel Kertész bosszút tudott állni a világon: az írást.  
Az első

Kevés hőstetteim egyike, hogy megismerkedtem Kertész Imrével, eleveníti fel első találkozásukat Spiró György. 1976 februárjának elején, kevesebb, mint egy évvel a Sorstalanság megjelenése után, Spiró épp a Szigligeti Alkotóház vendégszeretetét élvezte, amikor a „beutaltak” portával szemben kifüggesztett névsorán felfedezte Kertész nevét. Vacsoránál meg is pillantotta a „jó karban lévő, magas, ötvenes férfit”, és úgy döntött, bevárja az ajtóban.

Spiró (teljesen elájulva): „Nagyon tetszett a Sorstalanság!”

Kertész (védekező bájvigyorral balra el): „Igen?”

Spiró nem adta fel, és második este már provokációval készült. „Nagyon tetszett a Sorstalanság, de a végével van valami probléma.” A provokáció betalált, az igen kérdés mellé egy micsodát is kapott. A harmadik estére Kertész elolvasta a Kerengőt, és jól leteremtette a kollégát. Spiró ma úgy gondolja, ha akkor nem kezd provokálni, az ismerkedési hadművelet sem járt volna sikerrel. Pedig nem volt szokása az ilyesmi, sosem törleszkedett a nagy írókhoz, Örkénnyel például, aki elvitte az egyik novelláját az Új Írásnak, és ezzel kvázi felfedezte őt, soha életében nem találkozott, telefonon is csak egyszer beszéltek. A Sorstalanságra barátja, Hajnóczy Péter hívta fel a figyelmét az egyik szokásos hétfői eszmecseréjük alkalmával. Spiró tudta, hogy ha Hajnóczy valamit fontosnak talál, az fontos is, ezért a beszélgetés után azonnal elrohant a legközelebbi könyvesboltba, és nagy nehezen rábukkant a vékony kis kötetre.

Morcsányi Géza már túl volt a közgázos évei felén, amikor „kibuggyant belőle a humán értelmiségi vágya”, a Sorstalanság is csak 1977 környékén akadt a kezébe. A regény azonnal a bibliája lett: nem a szellemi érés során felmerülő  kérdésekre találta meg benne a választ, a kérdéseket kapta belőle. Nem tudná megmondani, eddig hányszor olvasta, nem is mindig olvassa végig, de egyike élete három vetésforgóban tartott kötetének. Könyvkiadói karrierjének egyik első húzása volt, hogy felhívta Kertészt, és együgyű rajongóként, a helyzet minden pikantériáját figyelmen kívül hagyva közölte vele, hogy ő akarja kiadni. Az, hogy korábban épp kiadója, a Magvető utasította vissza, a hívás pillanatában eszébe sem jutott. „(…) írónak nincs ékesebb koronája a kor iránta tanúsított vakságánál; még egy ékkő rajta, ha ez a vakság elnémítással párosul” (in: A kudarc)

ki2.jpg

Nem szégyelli magát? – kérdi Veiszer, miután Hafner beismeri, hogy a Sorstalansággal való első találkozás egyáltalán nem volt nagy hatással rá. Hafner nem szégyell semmit, semmilyen emléke nincs az első alkalomról, és szerinte a Sorstalanság nélkül is van belépő a Kertész-univerzumba. Rá a Jegyzőkönyv és Az angol lobogó sokkal mélyebb benyomást tett, a Gályanapló pedig egyenesen a kedvence az életműből. Hafner a Felszámolásnál dolgozott először szerkesztőként a Kertész-szövegeken, és amikor húzást kért, Kertész másfél óra gondolkodás után ment bele a dologba. Nem azon gondolkodott, hogy szerkesztőjének igaza van-e, hanem megvizsgálta, hogy a húzás hogyan hat a kompozíció egészére. Kertész és Hafner azóta heti több alkalommal szöszmötölnek együtt a rengeteg kéziraton, ám ezt sosem konkrét céllal teszik, menet közben derül ki, hogy melyik szövegtöredéknek mi lesz a sorsa. 

Gúny és radikalitás

Az ember elkezdi olvasni a Sorstalanságot, és olyan radikális szemlélettel találkozik, ami ritka az irodalomban, véli Spiró. Bár épp oly ártatlanul indul, mint az összes többi regény, ő rögtön az elején megérezte benne a mindent és mindenkit érintő, minden irányba ható gúnyt. Hogy miről ír valaki egy ilyen könyvet, az Spiró számára másodlagos, a lényeg, hogy irodalomként hogyan van megcsinálva: gúnyos és radikális egyszerre. Első beszélgetéseik idején Kertész álarcmosollyal védte magát, tele volt tüskékkel, és bár később oldódott a páncélja, a gúny pedig „sokat enyhült”, a tüskék egészen mostanáig megmaradtak. Kertész remek humora nem azonos a műveiben működtetett kemény, keserű gúnnyal, amelynek a Sorstalanságban fellelhető tömbszerűségét Spiró egyetlen szerző, a 29 éves korában öngyilkosságot elkövető Tadeusz Borowski műveihez tudja hasonlítani. Kertész hedonizmusa átéjszakázta az ötvenes éveket, próbált létezni a nemlétben, ám Spiró szerint pengeélen járt, és könnyen átbillenhetett volna. Nála rosszhiszeműbb embert nem ismerek, bókol Spiró, és feleleveníti Kertész egyetlen szovjet utazását, melyről hazatérve csak annyit mondott a reptéren rá várakozó barátjának: „Ezeknek végük van.”

Hafner szerint a gúny Kertész humorának eltagadhatatlan része, a radikalitás pedig az emberben is jelen kell, hogy legyen, különben egészen máshogy fogalmazna. A kilátástalanság iróniáját Morcsányi a legegyszerűbb dialógusokból is kihallani véli, Kertész radikalitását pedig abban is látja, hogy nem hagyta eltompulni a Sorstalanságban felmerülő kérdések élét: kicsoda ő, mi történik vele, mit jelent az írás, a világ elsajátítása. Az ilyen kérdések mögött pedig mindig hatalmas az űr.

Tévedés, hogy a Sorstalanság lenne Kertész főműve, véli Hafner, látszik rajta, hogy első könyv, maga Kertész is feljebbre pozicionálja például A kudarcot. „A naplói is nagyon jók, sok meglepetés lesz még.” Morcsányi szerint aki kicsit többet tud az irodalomról, az nem kizárólag a Sorstalanság írójának tartja Kertészt, mert sosem az a kérdés, hogy a Sorstalansághoz képest hol van valami. Mindig minden mellette van. Épp egy radnótis összpróbán ült, amikor a kolléganője telefonjából megtudta, hogy Kertész kapta a Nobel-díjat. Először Bálint Andrásnak mondta el a jó hírt, és ahogy széles vigyorral rohant vissza az akkor még Szervita téri Magvetőbe, úgy érezte, minden szembejövő tudja, amit ő tud. Hát persze, hogy tudta, Spiró szerint nem is lehetett volna ennél nagyobb evidencia.