A dinasztiaalapító Franz Anton Drehert, ha ma élne, akkor valószínűleg startup-vállalkozóként jellemezné a szaksajtó. Volt egy ötlete, és hitt benne annyira, hogy minden pénzét a vállalkozása elindításába fektesse. Pontosabban a felesége hozományát, a lényegen viszont ez nem változtatott. A német származású Franz Anton még az apjától tanulta a sörfőzés csínját-bínját, az otthoni kereteket viszont szűknek érezte, és végül Ausztriában csinálta meg a szerencséjét azzal, hogy először kibérelte, majd később megvette a klein-schwechati sörfőzdét. Az alapokat tehát ő fektette le, örököse viszont az első házasságából nem született. Már hetvenöt éves volt, amikor megszületett fia, a később Sörkirályként emlegetett Antal.
A léptékváltás egyértelműen a második generáció életében következett el, amikor is a főzdéből a kor legújabb technológiai újításait felhasználva Dreher Antal gyárat épített ki. Ő volt az, aki fiatalkorában külföldi tanulmányutakon szívta magába a tudást – elutazott Angliába is, ahol a sörgyárakat állítólag egy preparált sétapálcával látogatta végig, aminek üreges belsejébe rejtette titokban a sörélesztőt. Dr. Török Róbert, a Dreher Söripari Emléktár művészeti vezetője és a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója utóbb egy tárlatvezetésen ezt valószínűtlennek nevezte, pontosan azért, mert ezek a minták nagyon érzékenyek, tehát kicsi az esélye, hogy később elemezgetni, hasznosítani lehetett volna őket. Mindenesetre Dreher Antal nevéhez fűződik egy új sörtípus, az ászoksör kifejlesztése, ami hamar népszerű lett, ez pedig
óriási vagyonhoz juttatta a Sörkirályt.
Aki az ausztriai érdekeltségein túl akkor már Magyarországban is üzleti potenciált látott. Az ország éppen maga mögött hagyta a Bach-korszakot, a kiegyezés még nem történt meg, Dreher Antal viszont felismerte, hogy az ország ugrásszerű fejlődés előtt áll. 1862-ben vette meg a kőbányai sörfőzdét, 1863-ban bekövetkezett váratlan halála miatt viszont a tervek megvalósítása fiára maradt.
Ifjabb Dreher Antal az apja halálakor még csak 14 éves volt, a cég szerencséjére viszont apja olyan szakemberekkel vette körül magát, akiknek személye biztosította a folytonosságot. Ráadásul a kulcsszereplők egy része a családhoz tartozott – köztük is az egyik legfontosabb Aich Ferenc (az idősebb Dreher sógora), aki a sörgyár vezetőjeként gondoskodott arról, hogy a családfő halála után is flottul menjenek a céges ügyek. A harmadik generáció alatt köszöntött be talán az igazi aranykor: az ifjabb Dreher a terjeszkedésre helyezte a hangsúlyt, de nem zárkózott el az innovatív megoldások elől sem. A negyedik generációból a magyar ágazatot Jenő vitte tovább, aki egy másik ipardinasztia, a Haggenmacher család egyik leszármazottját vette el. A Drehereknek ekkor már hatalmas birtokai, kastélyai voltak (köztük a martonvásári Brunszvik-kastély), de híresek voltak a versenylovaikról is – viszont nemcsak üzleti és társadalmi sikereik miatt kerültek reflektorfénybe, hiszen, mint minden valamirevaló családnak, a Drehereknek is megvolt a maguk fekete báránya, az utóbb tragikus autóbalesetet szenvedett Tivadar személyében. Mindenesetre Dreher Jenőt a leggazdagabb magyarok között tartották számon, a családi cégtörténet végére ugyanakkor az 1948-as államosítás tett pontot, a családfő pedig a rákövetkező évben elszegényedve halt meg.
Mindez csak zanzája a Dreherek történetének, és regényében Iglódi Csaba sem törekedett arra, hogy minden részletében kibontsa a szövevényes családi históriát, a fókusz így azokon a szereplőkön és momentumokon van, akik és amelyek hangsúlyosan alakították, befolyásolták a família és a vállalkozás sorsának alakulását. A szerző korábban újságíróként, szerkesztőként, lap- és könyvkiadóként dolgozott, most vezetői tanácsadó, és a vállalati háttér érződik is a köteten. A magánéleti szálak mellett legalább akkora hangsúlyt kap mindaz, amivel a cégalapítás, a rizikóvállalás, a válságmenedzsment, a birodalom- és céges dinasztiaépítés jár. A Drehereknek mindegyikből kijutott; ahogy a margós könyvbemutatón is elhangzott, ebben az esetben ugyanis egy olyan családi vállalkozásról beszélünk, ahol az alapítást követően az osztrák államcsőd, az egymást követő forradalmak, a háborúk, a járványok, a gazdasági válságok hatásaival is meg kellett birkózniuk a tulajdonosoknak – a családi biznisz pedig ezt is túlélte.
„Ez a történet sokáig folytatódhatott volna, ha nem jön az államosítás”
– ezt már Iglódi Csaba mondta a Margón, ahol arról is beszélt, hogy bár tényeket vett alapul (a Dreher-múzeumtól pedig ehhez rengeteg segítséget kapott), a könyve mégiscsak fikció, és mint ilyen, sok benne a kitalált elem. De nagyon sok minden, ami regényesnek hangozhat, mégsem az – Dreher Jenő egyik lánya például valóban egy lengyel lovászfiúval szökött meg, és nem kitalált elem az sem, hogy a Dreher cégnek Radnóti Miklós írt reklámverset az „őszi sörről” (erről Bíró-Balogh Tamás írt hosszabban a Jelenkorban, a szövegváltozatok pedig elolvashatók a kőbányai Dreher-múzeumban).
Iglódi Csaba a Margón (fotó: Valuska Gábor)
A romantikus és realista elemeket keverő regény egyszerre család- és cégtörténet: a sörfőzde a férfiak játszótere, de a háttérben fontos szálakat mozgatnak a nők is. Arról nem is beszélve, ha nincs Anna Hubert meg a hozománya, akkor Franz Anton sem tudott volna szintet lépni és valószínűleg a Dreher név is feledésbe merült volna. A rokoni kapcsolatok amúgy is fontos szövetét jelentik a Dreher-históriának: egy olyan háló, ami nemcsak megtartotta, de ezzel együtt mozgásban is tartotta a családi bizniszt. És éppen azért, mivel a vállalkozást a dinasztikus berendezkedés határozta meg (nem is volt kérdés, hogy apáról fiúra száll), ezért kulcsfontosságú volt az is, hogy ki veszi majd át a céges stafétabotot – illetve lesz-e egyáltalán olyan fiúörökös, aki átveszi. Ez a félelem (más fénytörésben: átok) végigkíséri az egész regényt, és szinte az összes generáció esetében nagy fejfájást okozott. A Dreherek viszont nem azért maradtak fent, mert a végén mindig született egy fiú, aki továbbvitte a nevet, sokkal inkább a kockázatvállalásuk, az innovációra való nyitottságuk (elsők voltak például a hűtésben, a palackozásban), a lehetőségek felismerése és az alkalmazkodás képessége kellett ahhoz, hogy évtizedekig prosperáljanak – a hagyományos sörgyártás mellett így aztán volt, hogy tápszert, csokoládét, brandyt is előállítottak Kőbányán.
Az ő történetükben vastagon benne van a Monarchia és Magyarország története is
– és persze abban is, hogy 1948-ban ez a felívelés megszakadt. A cég története folytatódott tovább, a családé viszont már nem fonódott össze vele. Ahogy Iglódi Csaba is elmondta a bemutatón, az első generációs Drehernek még azért főtt a feje, mert sokáig nem volt kire hagyni a céget, az utolsónak pedig azért, mert már nem volt mit örökül hagyni utódaira. Ez viszont már nem rajtuk múlott.
