A 18. század végére a gótikus irodalom fajsúlyos műfajának tartott rémregény elérte első csúcspontját: nyakra-főre születtek a borzongató történetek Angliában, de a fordítások révén német és francia nyelvterületen is. Csak 1794-ben 14 rémregény jelent meg a ködös Albionban, ez a szám pedig 1800-ig minden évben emelkedett, az 1767-től 1828-ig tartó időszakban soha nem jelent meg annyi fordítás külföldön, mint 1799-ben (10). Ha a hagyomány és eddigi olvasmányélményeim közül kellene válogatni, választásom Matthew Lewis The Monk című regényére esne, mint a mai olvasó ízléséhez legközelebb álló rémtörténetre. A legutóbbi alkalommal bemutatott Radcliffe-regény érzelmességétől távol eső, sötét tónusú történet az első olyan komoly horror, amelyből tisztábban vezethető le akár a Frankenstein, akár a Dracula, de a Psycho vagy A ragyogás is, mint a kortárs írónő „románcosabb”, a furcsaságok magyarázatával és a főszereplők boldog összeborulásával végződő regényeiből.
Matthew Lewis 1775-ben született, és apja politikai kapcsolatainak köszönhetően már huszonévesen a hágai angol nagykövetségben dolgozott attaséként, itt írta fő művét. Korábban weimari tanulóévében személyesen találkozott Goethével, később pedig Byron és Shelley közeli ismerősének mondhatta magát. Hat évig képviselő volt az Alsóházban, majd apja 1812-es halála után jamaikai birtokai ügyeit intézgette, és Olaszországba is ellátogatott. Apja haláláig mindhárom irodalmi műnemben alkotott. Második jamaikai útjáról hazafelé 1818-ban sárgalázban megbetegedett, és a tengeren halt meg.
A The Monk világa démoni – a Sátán erői tevékenyen részt vesznek az emberi cselekedetekben és gondolatokban. A nem titkoltan katolikusellenességéről ismert regény főszereplője a feddhetetlen és szent életű kapucinus barát, Ambrosio, akinek madridi prédikációra a város összes tehetős arisztokratája körmérkőzést játszik a szószékhez közeli helyekért. Teljes destrukcióval végződő lassú szétesése akkor kezdődik el, amikor Ambrosio ellenállhatatlan vonzalmat kezd táplálni a szerzetesi rend egy új bentlakója, Rosario iránt. Az ifjú valójában fiatal lány, egyben az ördög diplomatája, Matilda, aki bevezeti a meghökkent barátot a földi örömök piciny, ámde annál kéjesebb kiskertjébe. Ambrosio gyorsan túllép a lányon, de az ő sötét fondorkodásai is szükségesek ahhoz, hogy kiszemeltjét, Antoniát meghódíthassa. A csalódott démonlány segít a férfin, de ennek egy fausti szerződés az ára, amely nem sejtet túl sok jót a továbbiakra vonatkozóan.
A regény több szereplőt mozgat, mint az eddigi rémregények, ráadásul a főszál mellett számos rövidebb történet (többek között a bolygó zsidóé) is beékelődik a szövegbe. A The Monk felfogható gótikus szöveggyűjteményként, antológiaként is, amelyet Lewis is megerősít regénye elején, mégsem egyszerűen egy összeollózott, klisékkel tarkított történetről van szó. A 21 éves ifjú egy olyan regényt írt, amelyet a korai rémregények közül egyedüliként próbáltak filmben is feldolgozni, ráadásul nem is akárki, Buñuel próbálkozott meg ezzel. A terv végül megbukott, de a film így is elkészült a 70-es években Franco Nero főszereplésével. Azóta egy újabb adaptáció is született.
A hagyomány a The Monk után egyfajta válaszreakcióként született regényként tárgyalja Radcliffe legsikerültebb művét, a The Italiant is. Bár Lewis szoftpornó jeleneteit az érzelmesebb poétikát gyakorló írónő érthetően mellőzte, a bűnös szerzetes alakját tovább finomítva alkotta meg Schedonit, és helyezte el őt az előbbi regényben is megjelenő inkvizíció kontextusába. Radcliffnél egy bimbódzó szerelmet próbál meggátolni a fiú – Schedoni tanácsait követő – anyja. A regény tele van pikareszk, természetleíró fejezetekkel, néha nehezen dönthető el, hogy most Radcliffe a regény üres helyeit töltötte be a fenséges természet bemutatásával vagy fordítva, de az Udolphónál rövidebb regény főleg a második részben meghökkentő izgalmakat tartogat. A kép végül kitisztul, happy ending, satöbbi, de Radcliffe valóban ügyesen bánik a narratívával. Schedoni, a Főgonosz iránt egy ponton szánalmat érezhetünk, de aztán az inkvizitorok sötét börtönében minden a visszájára fordul: a regény egyik szerelmese, Ellena, aki kis jóindulattal több időt tölt el a regényben különféle zárdákban, mint kedvese mellett, mégsem Schedoni lánya, mint azt korábban gondolhatta volna az olvasó. A regény utolsó száz oldala, amikor is fény derül a rejtélyekre, a korábbi – talán kissé vontatottabb – részekhez képest rendkívül pörgő és érdekfeszítő.
Az előző alkalommal kisebb vita alakult ki arról, hogy az Udolpho megjelent-e magyarul, nos, meglepődnék, ha valaki rábukkanna a The Monk vagy a The Italian magyar fordítására. Mellesleg, az Udolpho olvasása óta felülbíráltam magam: tobozmirigy múltkori kommentjéhez hasonlóan már én is kudarcgyanúsnak tartom a Radcliffe-regény esetleges fordítását, ellenben Lewis rémtörténetével. Jelen sorozattal nem az a blog célja, hogy rámutassunk a hazai könyvkiadás súlyos hiányosságaira, így én sem jelenthetem ki, hogy a The Monk fordítása sürgős feladat lenne, de talán érdemes lenne elgondolkodni róla. Ti mit gondoltok?
(A szöveghez felhasználtam az Oxford University Press Four Gothic Novels című 1994-es kiadványának életrajzi jegyzetét, Andrew Smith monográfiáját - Gothic Literature, Edinburgh, 2007 -, valamint a The Cambridge Companion to Gothic Fiction - ed. Jerrold E. Hogle, Cambridge, 2002 - vonatkozó táblázatait.)
