Fotó: Valuska Gábor
A kérdések és a válaszok nem oldják meg az igazi problémákat, a magyaroknak és a környező országoknak pedig nem Kelet-Európához kell tartozniuk, hanem végre egységes Közép-Európaként működniük - ezek voltak az Európai Írótalálkozó 25 év vasfüggöny nélkül című szekciójának legfontosabb tanulságai. A résztvevők öt országból és három generációból érkeztek, a beszélgetés pedig nemcsak az elmúlt negyedévszázadot és következményeit, de a tengert és a vörös szegfűt is érintette. Finnországot a fesztivál díszvendége, Sofi Oksanen, Csehországot David Zábranský, Portugáliát Ana Margarida de Carvalho, Romániát Norman Manea és Daniel Bănulescu, Magyarországot pedig Háy János és Konrád György képviselte. A kérdezőbiztos mikrofonja Barna Imre kezében volt.
2014-ben nemcsak a vasfüggöny leomlásának huszonötödik, hanem az első világháború kirobbanásának századik, a holokauszt hetvenedik, valamint tíz ország európai uniós csatlakozásának tizedik évfordulójáról is meg kell emlékeznünk, úgyhogy bőven van mit megtárgyalniuk a résztvevőknek, nyitja meg az írótalálkozó második paneljét Szűcs Tamás, az Európai Bizottság magyarországi képviseletének vezetője. Még akkor is, ha a megtárgyalás nem old meg semmit. Legalábbis az elsőként felszólaló Norman Manea szerint, aki a diktatúra erejét egészen kicsi korától megtapasztalta. A kövek fontosak, mert a történelemre emlékeztetnek (nemcsak azok, amelyek a temetőben állnak, hanem a szobrok is), ám az emberek sokkal fontosabbak. Azok, akik áldozatul estek, akik azóta viselik a sebeket, és az új nemzedék, amelynek meg kell értenie, hogy mi történt. Manea szerint 1989 nem valaminek a vége, mert amíg az emberi élet folytatódik, addig a vég nem lehetséges, a változás pedig nem a paradicsom kezdetét jelentette, hanem a purgatóriumét. Jelenleg is a tisztítótűzben élünk, a történelem lyukai pedig még mindig nincsenek betemetve, hiszen még mindig olyan, a régiekhez hasonló problémákra kell figyelnünk, mint az ukrán helyzet, valamint valós veszély a diktatúra legújabb arca, az iszlámizmus is.
Norman Manea
A beszélgetés legfiatalabb résztvevőjének, Sofi Oksanennek életében finn és észt gyökerei miatt a kelet és a nyugat konfliktusa van jelen a legerősebb. Az ok, amiért műveiben egy posztszovjet országról ír, az, hogy a mentális szakadék még mindig létezik kelet és nyugat között. Ő sem tud elmenni szó nélkül az ukrán helyzet mellett, ám nem az árnyoldalaira, hanem az egyetlen pozitívumára világít rá - arra, hogy Ukrajna miatt a nyugat végre elkezdett komolyabban figyelni az agresszív orosz politikára. A történelmet az ő korosztálya még szovjet szemszögből tanulta, ám ma olyan történelmet kell továbbadni, ami a tényeken alapul, a finnlandizációt viszont egyáltalán nem ajánlja Ukrajnának.
A diktatúra a beszélgetés egyetlen, tényleg a nyugathoz tartozó résztvevőjének, a portugál Ana Margarida de Carvalhónak sem ismeretlen, ám ő még nagyon fiatal volt, amikor pontosan negyven évvel ezelőtt, 1974. április 25-én kirobbant a szegfűs forradalom. A salazari politikát képviselő Marcelo Caetanót katonai puccsal távolították el az országból, a gyarmati háborúk és az izoláció évei után pedig az ország végre csatlakozhatott Európához. Portugália az a hely, ahol a föld véget ér, és a tenger elkezdődik, ezért a portugálok egy kicsit mindig szigetként tekintettek az országra, Európára pedig úgy, mint ahová el kell menni, és nem úgy, mint ahová már eddig is tartoznak. A forradalom Carvalhónak leginkább a zenével kapcsolódik össze, példaként pedig azokat a rádióban játszott dalokat hozza fel, amelyek titkos kódokként szolgáltak a katonaság számára. Ha egy bizonyos dal szólt a hangszórókból, akkor a katonák tudták, hogy minden rendben van. Monológja vége felé az írónő előhúzott egy vörös szegfűt, ami számára a remény, és a szabadság szimbóluma, a teremben ülők nagy részének viszont valami egészen mást juttat az eszébe.
Nyomatékosítani kell, hogy itt vagyunk Európa közepén, vallja Konrád György, majd egy sok-sok évvel ezelőtt megrendezett lisszaboni világirodalmi találkozót emleget fel. A konferencián külön panelt kaptak az orosz írók, a lengyel, cseh, magyar, szerb, jugoszláv írókat pedig egy saját közép-európai panelbe sorolták, ami remekül működött is - megértették egymást, mert mindannyian hasonló problémákkal küzdő országból érkeztek. Az oroszok nem örültek a külön közép-európai panelnek, hiszen szerintük ezeknek az országoknak nem Közép-, hanem Kelet-Európában lenne a helyük. (Manea ezen a ponton Kafkát és Musilt emlegeti fel, hiszen rajtuk hiába is keresnénk, nem találnánk az orosz irodalmi hagyományokra utaló jeleket.) Bár Konrád '89 előtti álmainak egy része megvalósult, például utazhatott és publikálhatott, ezekért cserébe olyasmikkel kellett közelebbről megismerkednie, mint a marginalizált szabadság. Ha visszagondol azokra az időkre, mégis úgy érzi, nem is voltak olyan rosszak, hiszen a politikánk ma sokkal inkább hasonlít az oroszokéra.
Bár Barna Imre a humorról kérdezi Daniel Banulescut, neki inkább a román-magyar viszonyról van mondandója, de már az elején figyelmeztet, hogy nem lesz túl bőbeszédű, ugyanis ha belekezdene a sztorizásba, akkor estig itt üldögélnénk. A saját családjában sosem esett szó a magyar-román viszonyról, ám egy barátja családjában a vártnál élesebben nyilvánult meg az ellentét. A történet eleje népmesébe illene, az apa a halálos ágyán magához hívatja gyermekeit, és végrendelkezik. Legnagyobb fiára hagyja a házat, lányára a kertet, legkisebb fiának pedig átnyújtja a kését, és meghagyja, hogy ha magyarral találkozik, soha ne bocsájtson meg neki. Banulescu intelligens, olvasott embernek ismerte a barátja apját, és nem gondolta, hogy ő lesz az, aki kimondja a legélesebb szavakat, amik valaha eljutottak hozzá. Azokat a szavakat, amelyek hallatán eldöntötte, neki soha az életben nem lesz köze a nacionalizmushoz.
David Zábranský
Még ha könyveiben nem is a határtalan jókedv tükröződik, Háy János egy nagyon vidám fickó, mutatja be a következő felszólalót Barna Imre, a felszólaló pedig nem kisebb dolgot jelent ki, mint hogy ő bizony Magyarország szimbóluma. Mielőtt bárki is komolyabb párhuzamot keresett volna, elárulta, hogy csak a nyelvtudása alapján gondolja magát szimbólumnak. A rendszerváltás előtt oroszt tanult, jól is beszélt, ám a rendszerváltás után sosem használta a nyelvet. Majd angolul kezdett tanulni, mostanra pedig megrekedt valahol a két nyelv között, épp mint az ország a kelet és a nyugat között.
Mivel sosem fogunk Nyugat-Európához tartozni, még jobban kell küzdenünk az egységes Közép-Európáért, véli a cseh David Zábranský, majd hozzáteszi, nagyon furcsának találja, hogy még mindig a huszonöt évvel ezelőtti dolgokról beszélgetnek. Kontextusra van szükség, meg kell magyaráznunk, miért nem vagyunk boldogok, vallja, majd beismeri, hogy ő nem érzi magát boldogtalannak, sőt igazából soha nem akart máshol élni, mint Csehországban. Manea nagyon irigyli őt, amiért maradni akar, és mivel elég fiatalnak érzi még magát, azt tanácsolja, hogy vitassák ezt meg újabb huszonöt év múlva. Konrád György, aki román kollégájához hasonlóan szintén csak a csikóéveiben jár, Barna Imre kérdésére elmeséli, hogy a nyugat és a kelet közötti ingázás sokkal jobb, mint itthon maradni, vagy örökre elmenni innen, majd felidézi egy bor nevét, amivel szerinte remekül összefoglalható az aktuális helyzet. Red paradox, vagyis vörös ellentmondás.
