Az angol romantika kalandos életű költője 1821 januárjában, Ravennában kezdte írni az ókori Ninivében játszódó színmű sorait, és alig öt hónap alatt vetette papírra a verses tragédiát. A még ugyanebben az évben kötetbe került szöveg előszavában Byron arról tájékoztatja az olvasót, hogy a cselekmény nagyban támaszkodik a Szicíliai Diodórosz Bibliothéké című művében elmondottakra, azonban ahol a drámai forma úgy kívánta meg, ott módosított a görög történetíró által ránk hagyományozott histórián. Diodórosz szerint Sardanapalus imádta a fényűzést, és nemkülönben saját magát. Erős sminket és nem ritkán női ruhákat viselt, előszeretettel töltött időt női, illetve férfi ágyasaival, a maga írta sírfelirata szerint pedig
az élet egyetlen célja a testi kielégülés.
Apró bökkenő, hogy az asszír uralkodók között nem szerepel Sardanapalus nevű király. Diodórosz elbeszéléseinek egyes részei azonban kétségkívül az Asszír Birodalom késői éveinek eseményeihez kapcsolódnak. Egyes feltételezések szerint a történetíró által ránk hagyományozott lázadás az erős kezű Assur-bán-apli és testvére, Samas-sum-ukín közötti konfliktusra vonatkozik. Egyikük hedonista életviteléről sem lelhető fel egyéb írott forrásanyag, a Ninivében könyvtárat is alapító Assur-bán-apliról viszont köztudott, hogy művelt, írástudó király volt, aki érdeklődött a matematika, a csillagászat, az asztrológia, a történelem, a zoológia és a botanika iránt.
Byron azonban nem hagyta összezavarni magát. Gyerekkorától fogva ismerte ugyanis a háborúskodás helyett a földi örömöknek élő asszír uralkodóról szóló (kissé mitikus) történetet, aki ellen a népe szított lázadást, és aki – belátva, hogy hamarosan sajátjai végeznének vele – legkedvesebb ágyasával máglyára vetette magát.
Byron számára tehát a Diodórosz-féle változat jelentette a kiindulást.
„Az volt a célom – fogalmazta meg a kiadójának a mű kézirata mellett eljuttatott levélben a szerénységgel nemigen vádolható költőóriás –, hogy a görögökhöz hasonlóan dramatizáljam a történelem egy lenyűgöző szakaszát, éppen úgy, ahogy ők tették a mitológia, illetve a számukra meghatározó események esetén.” Érthető, hogy a romantika egyik legfontosabb szerzője azonosulni tudott a különös szokásokkal felruházott asszír király érzelmekben gazdag, dionüszoszi örömöket ünneplő, mesés elemekkel átszőtt apokaliptikus történetével. Egyesek szerint olyannyira, hogy magáról, illetve akkori szeretőjéről, Teresa Guiccioli grófnőről mintázta a címszereplő Sardanapalust, valamint Myrrhát, a görög rabszolgalányt.
Amint a kettejük levelezését kutató Leslie A. Marchand könyvéből kiderül, Byron azt is megírta a műveit gondozó John Murraynek, hogy kimondottan nem színpadra szánja a szöveget, a Sardanapalust tehát az angol closet drama műfajába sorolta be, ami hazánkban a drámai költemény meghatározásához áll a legközelebb.
Eugène Delacroix: Sardanapalus halála. Forrás: Wikipedia
Életében tiszteletben is tartották a kívánságát, viszont 1834-ban a Sardanapalus előbb Brüsszelben, majd a Theatre Royalban is színre került. Eugène Delacroix azonban már hat évvel a két premier előtt megfestette az asszír uralkodó végső óráit (Byrontól eltérően ő nem Myrrhával, hanem számos ágyasa társaságában képzelte el a királyt), Berlioz pedig 1830-ban komponált egy Sardanapalus utolsó éjszakája című kantátát. Alighanem mindüket – ahogy a téma feldolgozásának másfél évtizeddel később nekikezdő Liszt Ferencet is – a halál motívuma, az egyszerre fennkölt és banális, életigenlő és felesleges halál érdekelte igazán.
A komponistai babérok érdekében a koncertpódiumot elhagyni készülő Liszt – amint az Molnár Fanni kitűnő írásából kiderül ‒ számára lehetséges operatémaként felmerült Oroszlánszívű Richárd és Jeanne d’Arc alakja, Dante Infernója és Goethe Faustja, továbbá Karl Beck magyar vonatkozású Jankója is, hogy aztán 1845-ben Byron Sardanapalusát válassza ki.
Amelyből a mester mindössze az első felvonást készítette el. Ennek a Sardanapalót színpadra alkalmazó cambridge-i docens, David Trippett szerint az lehetett a legfőbb oka, hogy a librettóíró a további szöveggel Liszt adósa maradt. Trippett ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, „a második felvonás szövegkönyve váratott magára, ezért Liszt nem tudhatta, hogyan fog kezdődni.
Ez határozta volna meg, hogy pontosan mennyi zene szükséges az első felvonás végére”.
Az angol zenetörténésznek három évébe telt, hogy az eredeti ének-zongora letét nyomán közreadja az addig ismeretlen és befejezetlen operát. Mégpedig úgy, hogy a darab egy-egy korábbi szakaszát adaptálta a második és a harmadik felvonás tételeihez. „Ilyen módon a kotta nem tartalmaz egyetlen témát, harmóniát vagy ritmust sem, amelyet közreadóként én találtam volna ki ‒ ez rendkívül fontos szempont volt számomra.”
Azonban nemcsak a kotta készült el, néhány éve Weimarban közönség előtt is bemutatták a Liszt egyetlen érett kori operájából fennmaradt első felvonást. A Sardanapalo pedig – ez a több mint másfél évszázadon át néma dalmű – október 22-én vasárnap este felcsendül végre Budapesten is, a Staatskapelle Weimar előadásában a Müpa színpadán.
Hogy mit szólna ehhez Liszt, Byron vagy éppen Sardanapalus? Azt hiszem, lángolna a tekintetük, ha hallanák.
Részletek a Müpa oldalán>>
