Kovács Éva
Batthyány-Thyssen Margit 1945 márciusában bajtársi találkozót tartott gestapósok és helyi náci vezetők részvételével rohonci birtokán. Vendégei az est folyamán mindegy 200 magyar zsidó munkaszolgálatost lőttek tömegsírba, másnap pedig azt a 18 embert is agyonlőtték, akit csak azért hagytak életben, hogy betemessék a sírokat. (A munkaszolgálatosok a Délkeleti Fal építésén dolgoztak, menetük tagja volt korábban Radnóti Miklós is, aki már nem jutott el az osztrák határig – a szerk.) A rohonci mészárlás volt a kiindulópontja Sacha Batthyány És nekem mi közöm ehhez? (Helikon, 2016) című könyvének, de megírta az öldöklő angyal történetét korábban Elfriede Jelinek és David R. Litchfield is. Kovács Éva 1998-ban utazott először a magyar határhoz közeli osztrák településre, ahol azt vizsgálta, hogyan rögzült a véres éjszaka és a rohonci zsidók elpusztításának ténye a helyiek emlékezetében. Kutatásáról Ártatlan tettesek - néma közösségek (in: 2000, 2008) címmel publikált tanulmányt, melyben megszépített és elhallgatott rohonci múltról és a soá globálissá váló emlékezetéről írt. A Könyvesblognak a nem-lokális emlékhelyek, és a hallgatás lehetséges okai mellett arról is beszélt, mennyire magyar ügy, ami Rohoncon történt.
Kovács Éva a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetének tudományos tanácsadója, valamint a Bécsi Wiesenthal Intézet akadémiai programvezetője. Kutatási területei: kvalitatív szociológiai módszerek, emlékezetkutatás, közösségtanulmányok, identitás és etnicitás
Mennyire magyar történet, mennyire a magyar emlékezet része az, ami a zsidó munkaszolgálatosokkal Rohoncon történt?
A rohonci mészárlás feltételezett helye, a Kreuzstadl az elmúlt évtizedek alatt lépésről-lépésre magyar emlékhellyé vált. Kétnyelvű feliratok vezetik a látogatót az open air múzeumban, az egykori magyar munkaszolgálatosok élettörténetei, tárgyai is láthatók ott. Az éves megemlékezéseken rendre részt vesznek magyar notabilitások, történészek, rabbik is. Tehát azt gondolom, hogy nagyon is emlékezünk Rohoncra, magyarok, osztrákok egyaránt. Mégis sok furcsaság van a rohonci emlékhelyben, ha közelebbről megvizsgáljuk. Először is „nem-lokális”: a megemlékezők nem helyiek, osztrák oldalról a Refugius egyesület és annak holdudvara szervezi ezeket az eseményeket és nekik köszönhető az emlékhely létrejötte is. Az elmúlt években a helyzet annyiban pozitívan változott, hogy a helyi iskola is foglalkozik a magyar munkaszolgálat történetével és a rohonci mészárlással. Ami nagyon örvendetes és szépen beleillik azokba az oktatási programokba, amelyek Európa-szerte a holokauszt emlékezetének életben tartását célozzák. Tehát még azt is mondhatnánk, hogy 70 év után a rohonci mészárlás emlékezete még a lokális körökben is a helyére került. Másodszor is, beárnyalja – mondhatni drámaian elsötétíti – ezt a képet, hogy a tömegsírokat máig nem találták meg, amely józan ésszel felfoghatatlan. Számos expedíció kereste már, a Jad Vasem online fotóarchívumában képek találhatók az 1945-ös exhumálásról, a szemtanúk mégis sírba vitték a titkot, és ma, a törvényszéki régészet legmodernebb eszközeivel sem boldogulnak a fiatal kutatók. A temetetlen, mert csak tömegsírokba kapart holtak máig kísértenek.
Kapcsolódó cikkeink:
Mi közöm van nekem ahhoz, hogy a nagynéném bálján halálra mészárolták a zsidókat? (részlet)
Már áprilisban megtámadták Sacha Batthyány könyvét
A rohonciak nem a helyi zsidók pusztulását nézték végig '45ben, mert a helyi zsidókat addigra már elpusztították, hanem magyar, vagyis idegen zsidókét. Meghatározta ez a tény azt, hogy az események hogyan rögzültek az emlékezetükben?
Igen, hiszen azt igen kevesen tudják, és ezzel nem foglalkozott sem Sacha Batthyány, sem Litchfield, Jelinek, vagy mások, akik Rohoncról írtak, hogy e kisvárosban nem a magyar zsidó munkaszolgálatosok voltak az első áldozatok. Rohonc nem is csekély számosságú és nagy történelmi múlttal rendelkező zsidó közösségét már 1938-ban, az Anschluss után elüldözték. Rájuk nagyon kevesen emlékeznek és kicsit az az érzése az embernek, hogy a saját áldozatok emlékének eltakarását – egyfajta kreatív felejtést – is szolgálja a mészárlás emlékezetének előtérbe helyezése. Hiszen ők nem itteniek, hanem idehurcolt magyar zsidók voltak, akiket egy magyar-svájci bárónő, Margit von Batthyány segítségével és biztatására gyilkoltak meg a kastélyában tivornyázó nácik. Nem osztrák téma, a kisvárosnak nincs köze hozzá. Amikor 15 évvel ezelőtt interjúkat készítettem Rohoncon, ez a felfogás erősen kitapintható volt. Mint ahogy az is, hogy saját szomszédaik elüldözését, hátrahagyott ingóságaik széthordását, ingatlanaik elvételét a legváltozatosabb módokon próbálták megszépíteni. Most, szintén az európai trendeknek megfelelően Burgenlandban is virágzik a „zsidó örökség túra”, ha azonban az ember a rohonci bemutatott örökségre pillant – hát, igencsak szegényes.
Van különbség osztrák hallgatás és magyar hallgatás között?
Nehéz kérdés. Ha Zoltán Gábor Orgiáját (interjúnk vele ITT) és Elfriede Jelinek Rohonc, avagy az öldöklő angyal című színdarabját összehasonlítanánk, akkor talán körvonalazni lehetne a hasonlóságokat. Rohoncban számomra, a közösségi emlékezeti formákat kutató szociológus számára épp a magyar és az osztrák elhallgatás cseles, még ha nem is szándékolt összjátéka a legizgalmasabb: van egy európai magyar holokauszt-emlékhelyünk, csak éppen nem itthon, nekik pedig van ott egy holokauszt-emlékhelyük, csak éppen nem róluk szól.
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?
Fordította: Blaschtik Éva, Helikon, 2016, 252 oldal, 3999 HUF
Mi lehet az oka annak, hogy Rohoncon még azután sem kezdtek el beszélni az emberek, hogy 1994-ben elkészült a Todschweigen (Agyonhallgatva) című dokumentumfilm, amelyhez a két rendező a település minden ajtaján bekopogott, hogy információkat szerezzen?
Margareta Heinrich és Eduard Erne filmjét érdemes lenne Magyarországon is levetíteni. Van benne néhány szereplő, aki majdnem elmondja, hol és mi történt, majdnem kimondja, kik voltak a tettesek. E majdnem fölött érdemes elidőzni. A félelem, a rendies összetartás, és az egész mögött az idegenkedés és a részvét hiánya megüti a nézőt. Isidor Sandorffy egyre kétségbeesettebb és reménytelenebb exhumálási kísérletei pedig szívszorítóak. Engem a filmet látva végső soron sokkal inkább az rázott meg, ahogy a helyiek elutasították, mintegy semmibe vették ezt a kitartó, türelmes, emberfeletti törekvést a halottak megtalálására.
Lehet tudni valamit arról, hogy mi történt a dokumentumokkal, amelyek rögzítették a sírok helyét?
Sajnos nem, én legalábbis nem tudom. A tömegsírokat a felszabadító szovjet hadsereg felnyitotta, s a népbírósági iratok tanúsága szerint térképet is készített róluk. Ezek azonban már a per idején sem álltak rendelkezésre, állítólag eltűntek. Az orosz levéltárakban elvileg meg lehetne még találni a dokumentumokat. Időről-időre különböző korabeli amerikai légi felvételek is előkerülnek, és tudomásom szerint a Bécsi Egyetem is készül egy újabb expedícióra. Az egyik rohonci áldozat fia pedig, úgy hallottam, offenzívát indított azért, hogy mégiscsak megtalálják a tömegsírokat.
