A rohonci kastély (kép forrása)
David R. L. Litchfield 2006-ban jelentette meg The Thyssen Art Macabre című könyvét, amelyben háborús bűnök elkövetésével vádolta az arisztokrata Thyssen-Bornemissza család több tagját. Könyvében szó esik Thyssen-Bornemissza Margit báljáról is, ahol a vendégek 1945 márciusában mintegy 200 magyar zsidó munkaszolgálatost mészároltak le. Sacha Batthyány 2016-ben jelentette meg És nekem mi közöm van ehhez? című könyvét (magyarul szeptember elsején várható – a szerk.), melyben megírta, hogyan értesült a nyelvöltögetős rokon, vagyis Margit néni és Rohonc kapcsolatáról, és azt is, hogyan kereste a választ hét éven át arra a kérdésre, hogy mennyire határozzák meg az egyént az előtte járó generációk tettei és hallgatása. A Batthyány család remekül tudott hallgatni, így a svájci újságíró nem tőlük, hanem egy újságcikkből szerzett tudomást a véres rohonci éjszakáról.
A pokoli vendéglátó című cikket Litchfield jegyzi, aki, mint az a honlapján szereplő bejegyzésből kiderül, egyáltalán nincs elragadtatva Batthyány könyvétől, szerzőjét pedig egy arrogáns, önelégült, csaló magyar arisztokratának tartja. A bejegyzésbe a Batthyány-interjúra készülve futottunk bele.
Litchfield szerint a könyvecskéből, ami nagyon küzd, hogy nonfictionnek tűnjön, egyértelműen látszik szerző és téma összeférhetetlensége, megjelentetése pedig csak arra volt jó, hogy megnyugtassa a Thyssenek és a Batthyányak lelkiismeretét a rohonci mészárlással kapcsolatban. Úgy véli, Sacha Batthyány esetében a bűntudatot a bűnösök kíméletlen elítélése és tetteik becsmérlése váltotta fel. Ez jelentős eladásokat eredményezhet, a számok mögé pedig bárki elrejtheti a bűntudatát anélkül, hogy továbbra is az „elődeim csak parancsot teljesítettek” kifogásra szorulna.
Kapcsolódó cikkeink:
Mi közöm van nekem ahhoz, hogy a nagynéném bálján halálra mészárolták a zsidókat? (részlet)
Áprilisi, vagyis a Batthyány-könyv eredeti megjelenését követő írásában Litchfield többek között azt rója az újságíró szemére, hogy egy második világháborút túlélő zsidó lány, Mandl Ágnes, és a Batthyány-nagymama, Maritta naplóján kívül nem jelöli meg a forrásait, és nem támaszkodik tudományos kutatásokra. Arról is ír, hogy a szerző látványosan démonizálja Sztálint, ez a nézőpont pedig számos olyan angol és amerikai olvasó számára rokonszenves lesz, akik szerint Sztálin emberiségellenes bűnei sokkal rosszabbak voltak, mint Hitleréi.
Volt valami más is: a családomban gyakran beszéltek a kommunizmus horrorjáról, ami őket is nagymértékben érintette, a nácik és a nyilasok uralma alatti időről viszont kevesebb történetük van. Hogy miért? Mert azt hiszem, könnyebb arról beszélni, hogy áldozat vagy, mint elismerni a kollaborációt. Ezért tartották az 1941-45 közötti időszakot mindig homályban
– nyilatkozta a Könyvesblognak Batthyány, utalva a könyv azon jelenetére, melyben néhány idősebb rokona egy családi találkozón azt hangoztatja, hogy a zsidók szenvedései felül vannak reprezentálva a kommunisták által okozott szenvedésekhez képest. A könyvben szó esik arról is, hogy a kommunisták hatalomra kerülése hogyan jelentette a Batthyány (és sok más arisztokrata)család számára egy korszak végét, hogyan állt a feje tetejére az egész addigi társadalmi rend, szó van elvesztett házról, vadászlakról, földekről.
A kommunisták nemcsak a földünket vették el, hanem az erőnket is (172. o.)
– írta naplójában nagymamája, Maritta.
Litchfield szerint Batthyány csak arra felejtette el felhívni az olvasói figyelmét, hogy nem a kommunisták által elvett földek voltak az elsők, amiket a család elveszített, elég csak a 1906 előtti időszakra gondolni. (1906-ban vásárolta vissza a kastélyt a nagyiparos Heinrich Baron Thyssen-Bornemisza.)
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?
Fordította: Blaschtik Éva, Helikon, 2016, 252 oldal, 3999 HUF
Litchfield arról is ír, hogy a könyv az osztrák hatóságok verzióját fogadja el a történtekről, Batthyány pedig megismétli azt az állítást, hogy a zsidó munkaszolgálatosokat a flekktífusz miatt, egy Franz Podezinhez érkező telefon hatására, vagyis felsőbb utasításra gyilkolták meg.
Szerinte a szerző tagadja az összes bizonyítékot, amit Rohonc néhai történészétől, Josef Hotwagnertől kapott (hogy erről honnan van tudomása, az nem derül ki a bejegyzéséből), figyelmen kívül hagyja az orosz vizsgálat eredményét (a szovjet hadsereg szűk két héttel a mészárlás után érte el Rohoncot, ahol megtalálták a tömegsírokat (!), jelentést készítettek, amit publikált is a Vörös Csillag nevű szovjet napilap, ám az osztrák nyilvánosság bolsevik propagandaként tálalta a hírt in: Kovács Éva: Ártatlan tettesek – néma közösségek), és azzal vádolja a rohonciakat, hogy kifosztották a kastélyt, ahelyett, hogy elismerné, hogy miután a németek felgyújtották az épületet, a helyiek megpróbálták eloltani a lángokat. A Batthyány könyvben ez a „vád” így hangzik:
Családom kastélyát kibombázták és kifosztották, a tető leégett. (95.o.)
Litchfield szerint Sacha Batthyány nagynénje, Christine Batthyany már 2007-ben megpróbálta letagadni Margit néni bűnrészességét, és azt hangoztatta, hogy a sértődött helyiek terjesztik a pletykákat. Nem meglepő, hogy falusiak nem rokonszenveztek a náci kollaboránsokkal, véli Litchfield, bár az És nekem mi közöm van ehhez? című könyvből az derül ki, hogy a Rohoncra látogató Batthyányt szívélyesen fogadták.
– Az emberek a faluban gróf úrnak szólítottak, némelyikük majdhogynem térdet is hajtott. (26.o.)
Batthyány arra jutott, hogy Margit „közvetlenül nem vett részt a lövöldözésben (…) de tapsikolt” a történtek miatt, Litchfield ugyanakkor azt állítja, nagyon is valószínű, hogy a grófnő, aki szemtanúk szerint örömét lelte, ha nézhette, hogyan kínozzák és ölik meg a zsidókat, sőt még a lőfegyverek használatában is jártas volt, maga is meghúzta a ravaszt, bár sosem állította, hogy ez tényleg így történt.
