Elvetemült amerikai sorozatgyilkosokat tanulmányozott könyvéhez Arne Dahl

Kiss Orsi | 2014. december 02. |

Fotó: Sara Arnald

A héten Budapestre látogat Arne Dahl, akinek Misterioso című regénye után végre Rossz vér című krimije is megjelent magyarul. Utóbbit egy sorozat második részének szánta a szerző, svédül mégis előbb jelent meg, mint az első rész. Arne Dahl körül azonban nem ez az egyetlen furcsaság. Öt évig senki sem tudta ki ő, elég nagy találgatásokat indítva ezzel útjára. Jan Arnald, ez ugyanis a valódi neve, azonban minden feltételezésen elég jól szórakozott. De megbánta-e valaha, hogy álnéven kezdett el publikálni, mi a véleménye a könyvkritikusokról, ha rögtön a regénye elején kinyír egyet, és szerzőként milyen filmek hatottak rá a leginkább? Magyarországi látogatása előtt ezekre a kérdésekre is válaszolt nekünk emailben. Elárulta azt is, hogy amíg itt lesz, szeretne felkeresni néhány fürdőt, és a kipipálandók között szerepel egy szuper gulyás és néhány pohár tokaji elfogyasztása is.

A Rossz vér című regénye azzal indít, hogy egy svéd irodalomkritikust holtan találnak egy reptéren. Haragszik talán a kritikusokra? Tudom, hogy sokáig ön is írt könyvkritikákat, de érdekelne, mit érez, amikor az ön könyveiről írt véleményeket olvassa?

Huszonöt évig dolgoztam könyvkritikusként, és aztán azt gondoltam, hogy a váltás majd egyfajta szimbolikus öngyilkosság is lesz, mintha azt mondtam volna: „Mostantól krimiíró leszek, nem pedig kritikus”. Aztán persze nem így lett, a könyvírás mellett továbbra is írtam kritikákat. Íróként az embernek szüksége van az inputra, állandóan fontos kérdéseket kell feltennie az irodalomról. Mindez azonban azt is jelenti, hogy nagyon is tisztában vagyok azzal, milyen érzés, ha egy piszok kritika születik a könyvedről. Én soha nem írok ilyeneket. De szimplán az a tény, hogy valaki kritikus, nem jelenti azt, hogy ne lenne kevésbé érzékeny a rossz kritikákra, hiszen azok ugyanúgy fájnak.

Arne Dahl: Rossz vér

Fordította: Harrach Ágnes, Scolar Kiadó, 2014, 480 oldal, 2508 HUF

 

Mi volt a legnagyobb félreértés eddig a regényeivel kapcsolatban? Születtek valaha olyan megállapítások, melyeken nagyot nevetett, vagy amelyek miatt esetleg sírva fakadt?

A legnagyobb félreértések akkor születtek, amikor Arne Dahl személye még titok volt – ezt öt évig és öt könyv erejéig sikerült fenntartanom. A svéd kritikusok tippelgetni kezdtek, és arra jutottak, hogy Arne Dahl valójában két személy, egy férfi és egy nő. Ezt nagyon bírtam, sokat nevettem rajta.

A magyarul frissen publikált regényében az FBI arra jut, hogy az elkövető sorozatgyilkos – írás közben lebegett bármiféle valós bűncselekmény a szeme előtt, vagy volt olyan elkövető, aki inspirálta a sztorit?

Elég sok kutatást végeztem a Rossz vérhez. Tanulmányoztam az összes elvetemült amerikai sorozatgyilkost azért, hogy a könyvben a lehető legrealisztikusabb lehessen a figurája. Aztán elég sokat kutattam a vietnami háborút, és hogy a háború hogyan hatott azokra a katonákra, akik igyekeztek visszailleszkedni az amerikai mindennapokba. Anélkül, hogy túl sokat elárulnék, azt mondanám, hogy a végeredmény egy olyan figura lett, aki egy őrjöngő sorozatgyilkos és egy háborúból hazatérő katona egyfajta keverékének nevezhető. Azt hiszem, akkoriban a filmek nagyobb hatást gyakorolták rám, mint az irodalom – például A bárányok hallgatnak vagy a Hetedik. Ezek kemény, intenzív, rémisztő alkotások, melyeknek azonban van némi társadalmi és emberi üzenetük is.

A Rossz vér az Intercrime-sorozat második része, de mi volt az oka, hogy eredetileg a Misterioso előtt jelent meg?

Az első könyvem, a Misterioso írása közben világossá vált számomra, hogy ez sorozat lesz: tíz könyvet fogok írni tíz év alatt, ami a svéd jelenkori történelem egy évtizedét fedi le. A Misterioso után tehát rögtön elkezdtem írni a Rossz vért, de a svéd kiadó nagyon lassú volt, így mire befejeztem a Rossz vért, még nem jelentették meg a Misteriosót. Akkor két kész könyv közül választhattak, és a Rossz vért metszőbbnek és szokatlanabbnak gondolták.

A krimik nem csak könyvben, hanem a képernyőn is tarolnak. Volt olyan film vagy sorozat, melyet igazán kedvel, és amely igazán hatott önre?

Az előbb már említett A bárányok hallgatnak és a Hetedik sokat jelentettek nekem. A kilencvenes évek közepén mutatták be őket, és az ezekhez hasonló filmek a thriller műfaját alaposan felértékelték. A thriller már nem olcsó és ócska zsáner volt, hanem egzisztencialista, politikai és művészi szempontból is nagyon érdekes műfaj. És nagyjából ezzel egy időben valami nagyon hasonló történt a tévés rendőrsorozatokkal is; a béna filmek helyett olyan szuper kortárs drámák születtek, mint a Gyilkos utcák vagy a Drót. Ezek a magányos nyomozó figurája helyett zsaruk közösségét szerepeltették a filmjeikben, és ezt át is vettem tőlük.

Tudni lehet önről, hogy  valódi neve (Jan Arnald) alatt is publikál. Nem okoz nehézséget a két írói én kettéválasztása? Van esetleg olyan írói technika, melyet az író Jan a krimiíró Arnétól kölcsönöz – vagy éppen fordítva?

Elég könnyű elválasztani őket, semmiféle pszichológiai zavarról nem beszélhetünk ez esetben. Arne Dahl krimit ír, Jan Arnald pedig minden mást. Legtöbbször a sorrend határoz. És igen, Jan elég sokat tanult Arnétól. A kezdet kezdetén Jan eléggé kísérletező és nagyon ambiciózus író volt, és senki sem olvasta őt. Mára sokat tanult arról, hogyan kell elmesélni egy jó sztorit. Másrészről pedig Arne állandóan tanul Jantól…

Megbánta valaha, hogy írói álnevet használt?

Időről időre igen. A gyakorlati dolgokat szükségtelenül túlbonyolította. Mindig meg kell bizonyosodnom, hogy a repjegyek a valódi nevemre, nem pedig Arne nevére szólnak, és volt olyan is, hogy nem jutottam be a szállodai szobámba, mivel nem tudtam igazolni, hogy én vagyok Arne Dahl. De a gyakorlati nehézségeken túl soha nem bántam meg. Az, hogy íróként két identitása lehet valakinek, szuper módja annak, hogy kreatív maradjon. Ha az egyiknek elfogy az ihlete, és kihull a kezéből a toll, a másik felkaphatja azt.

A könyveit sok nyelvre lefordították már. Tapasztalt valaha olyat, hogy ugyanaz a könyve különböző országokban más-más reakciókat váltott ki?

Igen, volt már ilyen. Szeretem az olyan irodalmat, amely – a szimpla cselekménytől kezdve a sokkal intellektuálisabb síkokig – több különböző szinten működik, én magam is így próbálok írni. Ez azt jelenti, hogy a különböző országok különböző dolgokra fókuszálnak. Németországban például azt érzem, hogy picit mélyebb olvasata van a könyveimnek, mint mondjuk Svédországban. Amerikában a politikai sík egy kicsit problémásabb lehet, és jól emlékszem egy uruguayi látogatásra, ahol kizárólag a svéd szociáldemokrácia helyzete váltott ki érdeklődést.