Fotó: Valuska Gábor
Mint szívdobbanásokról készített gifek, vagy repedések a betonfalon. Nagyon is urbánus az Áfra János kötetéből megismerhető szerelemtelenség. A Két akarat érzések után kapkodó és márványnyugodt mondatokból építkezik. Ha az első kötet sokszereplős bábszínház volt, ezúttal súlyos kamaradarabot írt a költő. Az Áfra-versek bátran beszélnek gyengeségről, őszintén hiányról. A Két akarat „könnyen felejthető mondatokat” ígér, ehelyett elménkben égnek lassú állításai. Második kötete kapcsán többek között felelőtlenségről, átlegózott éjjelekről és az emailmentes napokról beszélgettünk a költővel.
A kánikulában sem volt könnyű letenni, mégsem mondanám kifejezetten strandkönyvnek az új verseskötetedet. Neked melyik évszak jut eszedbe a szövegeidről?
Kézenfekvő lenne azt mondanom, hogy az ősz, de azt hiszem, vannak ezekben a versekben tavaszi érzületek is. Ez a kettő, igen, a tavasz, meg az ősz.
Áfra János: Két akarat
Pesti Kalligram Kft., 2015, 104 oldal, 2000 HUF
Átmeneti évszakok. Olyanok az új versek szerintem, mint a felhőtérképek, amiket az időjárás-jelentésekben látni. Csakhogy érzelmi ciklonok mozgását követik le, lelki frontátvonulásokat modelleznek. És ez a lüktetés vizuálisan is tetten érhető: a hosszabb szövegek közé rövidversek ékelődnek. Elég megfontolt fiúnak ismerlek. Sokat legóztál azzal, hogy mi kerüljön a kötetbe, és hogy milyen sorrendben kövessék egymást a szövegek?
Hát, igen. Hosszú folyamat eredménye a végső állapot. Az első fázisban a barátaimnak küldtem el az egyberendezett anyagot – ekkor találkoztál velük te is. Aztán megfontoltam az észrevételeket, szórtam és szortíroztam, és ezt a húzott-toldott változatot küldtem el egy kiadónak. Amíg a válaszra vártam, születtek új szövegek, amelyek újabb lehetőségeket nyitottak, átstrukturálták a születő könyv szerkezetét. Ahogy hízott az anyag, további verseket kellett belőle kivennem. Véreztek el olyanok is, amik ugyan számomra fontos lapokban jelentek meg és kifejezetten pozitív visszajelzések érkeztek velük kapcsolatban, de talán túlfeszítették volna a készülő kötet szerkezetét. A Szép versekbe és a Hévíz antológiájába is került például be olyan írás, ami a könyvből végül kimaradt. A szövegeket egyébként az utolsó előtti fázisban kinyomtattam, és egymás mellé pakolgatva szó szerint is legóztam velük a padlón. A Kalligram Kiadó főszerkesztője, Mészáros Sándor már nem szólt bele a szelektálásba, csak a könyvet záró listáról beszélt le, amiben eredetileg minden szöveghez társítottam egy kortárs társművészeti munkát. Végül csak a kifejezetten képzőművészeti inspirációjú művek felsorolása maradt meg. A címről viszont nem hagytam magam lebeszélni.
„Egy volt. Mindig csak éppen egy. Aztán én is egy voltam
a sok között. Kellett valaki mellém, majd valakinek egy időre
kellettem. Kiegészíti egymást két várakozó a végtelenben.”
(Akikkel majdnem egy)
Az első könyv után az eredeti ötletem az volt egyébként, hogy képzőművészeti vonatkozású írásokra koncentrálok majd, de ahogy az idő haladt, másfelé fordult a figyelmem, így a kezdeti elképzelésről hamar lemondtam. Mindenesetre került be azért hírmondónak ezek közül is a kötetbe: a közvetlenebb, vallomásos hangú szövegek közé ékelődve, elszórtan.
Ez utóbbiak, a képzőművészeti alkotásokhoz köthető versek hangneme elüt szerintem kissé a többitől. Mintha aládúcolnák, statikailag stabilizálnák az egész kötetet, a felépítmény tartóoszlopai lennének.
Örülök, hogy tartóoszlopnak látod őket te is! Az volt ugyanis a célom, hogy ellenpontozzák az érzelmesebb részeket. Olyan kiemelt szöveghelyeknek szántam őket, amelyek megállítják és az addigiak újraértelmezésére késztetik az olvasót. Fontos döntés volt, hogy a címekben nem tüntettem fel közvetlenül az engem inspiráló képzőművészeti alkotásokat, csak a könyv végi mellékletben utaltam rájuk, mert szerettem volna, hogy a versek a referenciák nélkül is működjenek. Az eddigi visszajelzések alapján úgy tűnik, meg is állnak így, noha nem adják magukat könnyen, hiszen a nem szakmai olvasó számára nehezebben hozzáférhetők, mint az érzelemvezérelt szövegek.
„Egymás eltorzult tükörképei
vagyunk két szembefordított
röntgenképen.”
(Hallgatás)
Az is a nagy legózás közben felmerült stratégiád része, hogy egyik ihlető festményen, szobron, installáción sem látni arcot?
Erre eddig nem figyeltem fel, szóval alighanem ösztönösen válogattam így. De tovább megyek, Urs Fischer You című dekonstrukciós munkájában például nincs is közvetlenül jelen a személy, mintha annak hiánya határozná meg inkább a művet. Olyan ez kicsit, mintha az egyre növekvő űr jelölné ki a jelen nem lét teremtette hiányállapotot. A másik emléke pedig valami folyamatos elmúlást.
Várj csak! Emlékszel, mit válaszoltál, amikor itt, a Könyvesblogon arra kértelek, hogy emelj ki egyetlen sort az eddig megjelent munkáidból?
Hú, nem tudom, mit mondtam?
Azt, hogy „ami nem múlik el, az nincsen”. Valahogy úgy, mint a robbantott padló Urs Fischer installációjában. Mintha az új kötet ezt a kijelentést, a folyamatos elmúlást nőné körbe. Meglehet, hogy hidat képez az első és a második könyved között ez a sor?
Persze! A Glaukómában a hatszor tíz monológot megelőző szöveg is ilyen kapcsolópont, amelynek nagyon hasonló az üzenete, hiszen Az elsők az életproblémákat elpanaszoló írásokat megelőzve egyfajta mitikus hátterét adja az elválasztottság-tapasztalatnak, amire mindkét könyv címe utal valamiképp. Az egymással a maga közvetlenségében szembe kerülni képtelen két szem mítosza így zárul e szövegben: „az idők kezdetén árokba helyeztettek / az arcon, mert a második szem biztos volt benne, / hogy tőle hiánytalan könnyút vezet a bőrhöz, / így az első forrás nem lehet egylényegű vele, / csatlakozásuk ettől fogva el van zárva / szervek mélyrétegeibe, kitisztul, ami megszakad, / de a két szem a végső elszáradásig / egymás számára nincsen”. Az „ami nem múlik el, az nincsen” egy paradoxon, de a semmi és a minden metafizikai síkon szépen azonosítható, Isten – vagy nevezzük bárhogy – egyszerre van és nincs. Ha van, akkor lényegében általunk van, mert a múlás, a változás, a fragmentáltság tapasztalata nélkül nem tudjuk elgondolni a létezést, az állandóság kiiktatja a múlás fogalmát, és így a létezését is. Az ilyen jellegű kérdések öntudatlanul is foglalkoztatnak, ha írok, akkor sem tudom megkerülni őket. A Két akaratban a versek beszélője próbálja a konfliktusok alapját megérteni és feloldani, de újra és újra gátakba ütközik.
Első, de még második olvasásra is úgy éreztem, hogy ez a beszélő kifelé, a „másik akarat” irányába szól, aztán meg arra gondoltam, hogy hiszen kínálja magát egy olyan olvasat is, hogy aki beszél, önmagát inti, saját magát szólítja meg. Most akkor ki beszél itt valójában?
A legtöbb szöveg valóban működhet akár úgy is, ahogy mondod, önmegszólító versként, hiszen a kettősség, a vitahelyzet egy-egy személyiségen belül is folyton megjelenik, de alapvetően a megszólított a másik akaratot hordozó fél. Érdekes egybecsengéseket találhat egyébként az is, aki a Glaukómával olvassa össze a Két akaratot. Az első kötetben több szem láttatta, több hang beszélte el a központi karakterrel való kapcsolatát. Egy rendszer rajzolódott ki így, amibe – más pozícióból – bekapcsolható a Két akarat világa.
„Nem tudom, a fád érzett-e valaha hasonlóbbat hozzád,
de amikor először láttalak, én már emlékeztem rád.”
(Egymást szentesítik)
Platón A lakoma című dialógusában olvashatjuk, hogy az ősi gömblétezőket a görög főisten kettéhasította, és így lettek a mai emberek. A Két akarat címe arról is szól, hogy ha a két fél eltérő irányba indul el, akkor sosem fognak visszaérni egy közös pontra, a platóni értelemben vett egység állapotához meg pláne nem. A mindennapok márpedig azt mutatják, hogy az önfeladással járó egyensúlyi állapotot rendkívül nehéz megteremteni és megtartani.
A süllyedő szó című versben található „feltételes lehetetlen” éppen ezt összegzi talán. Egyébként is alapgondolata, hangulati meghatározója szerintem a második könyvnek ez a szókapcsolat. Mintha a kötet a feltételes lehetetlenhez keresne segédigéket. Mintha versszakokba tördelt elbeszélőpróbát tartanál. Mert, míg a Glaukóma több szereplőre íródott, ahogy te is mondod, a Két akaratban – akár egy pontos kamaradarabban – jóval kevesebb a szerep.
Tetszik ez a színházi metafora, ugyanakkor túlzás talán tényleges szerepekről, szereplőkről beszélni, mert a Két akaratot erősen meghatározza a vallomásos jelleg. A kimondást, kibeszélést pedig – ahogy te is felvetetted – nem nehéz ugyanannak a szereplőnek tulajdonítanunk. Ez a hang talán éppen azonos azzal, aki a Glaukómában kivárta csendben, hogy körülírják, aki az előző könyvben nem szólalt meg, mégiscsak felismerhető lehet az olvasóknak.
Az első könyvben főleg a kitűnő szerkezetet, a már-már mitologizáló narrációt szerettem, a második kötet viszont expresszívebb. Bátrabb, közvetlenebb vállalkozásnak tűnik nekem.
Amíg az első könyv előtt működött bennem valamiféle eredetiség-kényszer, a Két akarat írásakor már szabadjára engedhettem magam, és úgy éreztem, azt és úgy fogalmazom meg, amit és ahogy éppen akarok. Igaz ugyan, hogy a személyes hang összefogja és nagyban meghatározza a második könyvet, de sok szempontból kísérletezőbbnek gondolom én is. Elég a rímek használatára vagy formakísérletekre utalni, de ez sem programszerű a könyvben, az áradó, már-már prózaszerű szövegekben is előbukkan olykor egy-egy összecsengés, helyenként pedig felerősödik a ritmikusság.
Mintha valami finom irónia is lenne ezekben a bátor, kimért, őszinte sorokban.
Most már azt mondom, persze. Mindenesetre, amikor a könyv szerkesztője azt írta a fülszövegbe, hogy a korábbitól önironikusabb versnyelvvel találkozik itt az olvasó, azért meglepődtem. Pedig élesszemű észrevétel ez, mert találunk a saját elbeszélői hang komolyságát elbizonytalanító, a múlt feltárási folyamatát némi iróniával kezelő gesztusokat, amik a szövegek reflektálatlan, szentimentális ömlengéssé válása ellen dolgoznak.
Archaizáló, ironikus, de morbid és vicces összecsengéseket, szakaszokat is találunk az új szövegekben. Milyen mintákat kerestél, lapoztál fel a kötet megírása során?
Nem végeztem kiterjedt kutatómunkát a szerelmi líra vagy a képleírás hagyományára vonatkozóan, de azt sem hiszem, hogy teljes mértékben kizárható volna az olvasmányélmények hatása. A kaput azért próbáltam és próbálom ezután is minél szélesebbre tárni, sokféle lírai hagyományt megismerni. A tradícióval való párbeszédbe kerülés mellett mégiscsak az a cél, hogy valamennyire sajátszerű dolgot hozzunk létre, jól felismerhető kézjegyet alkossunk.
„Csókok ülnek ki a forró homlokra,
galambok a kerítés fölötti vezetékekre.
Lábuk csipesz. Az előző napok
beszélgetéseit tartják még néhány óráig
egybe. De aztán elnehezülnek
az elektromos szárítókötél mondatrongyai,
és a szomjas aszfalt rései közé esve
minden jelentés magára marad.”
(Majdnem időben)
Ha a kézjegyszerűségnél tartunk, elmondom neked, melyik a kedvenc sorom a könyvből. Szerintem elég jellegzetes. „Mennyi halál fér el egy ilyen apró faluban” – a Már élve felejthető vagyok című versből való. Kosztolányis játékosság jellemzi a szöveget, morbid játékosság, s mintha a Hajnali részegség kifordítottja lenne. A megfigyelt itt nem az ég, hanem a földalatti világ, éjszaka helyett nappal van, közben meg olyan helyen tartózkodik a beszélő, ahol örökös az éj. Kosztolányinál mintha az alvók lennének halottak, akik hálószobák helyett dobozokban fekszenek…
Ez érdekes felvetés. Sok éve olvastam utoljára a Hajnali részegséget, de az általad vázolt szempontok alapján a Már élve felejthető vagyok valóban felfogható egyfajta tükörversként. Mindkettőben ott van a metafizikai értelemben vett lenyűgözöttség, ami Kosztolányi verszárlatában is megnyilvánul: „mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak / vendége voltam.” Átadni magunk egy nagyobb erőnek, anélkül, hogy lemondanánk a felismerés szabadságáról, ez a misztikus út. Kosztolányi munkásságát már csak a metafizikai érdeklődése miatt is nagyra tartom.
A versírás mellett szerkesztesz, tanítasz, kritikákat írsz, konferenciát és fesztivált szervezel. Rengeteget dolgozol. Mi történne szerinted akkor, ha egy napra megállnál?
Hú, mit jelent az, hogy megállni?
Azt jelenti, mondjuk, hogy mindazokat, amiket felsoroltam, egy ideig nem csinálod.
Aha, hát akkor a múltkor megálltam, és nagyon jól éreztem magam. Nemrég Tállyán, aztán pedig Miszlán voltam néhány napot, írni is volt időm. Elképesztő a kontraszt a konfliktushelyzetekkel és megfelelési kényszerrel teli mindennapok darálója, meg a Tokaj közelében, teljes csendben, elvonultságban töltött napok között. Nem hiába mondják, hogy az offline az új luxus. A meditatív pillanatok, a befelé figyelés inspiráló az írás szempontjából is. Azt hiszem, a legjobb dolog, ami mostanában történt velem, hogy egy időre meg mertem állni, és félretettem a dolgaimat.
Voltál te valaha felelőtlen?
Ezerszer, persze. Gyakran csúszom bele olyan hibákba – többnyire naivitásból –, amik elkerülhetők lennének. Gyanútlanul és jóhiszeműen teszek kijelentéseket, vállalok be dolgokat, amelyek támadási felületet adnak. Ilyen esetekben utólag gyakran haragszom magamra, ugyanakkor mégiscsak az a fontos, hogy a legjobb meggyőződésünk szerint cselekedjünk. Azt is egyre inkább érzem, hogy felesleges a méltatlan sértegetésekkel, rosszindulatú megjegyzésekkel foglalkozni. Egy neves pályatársam SMS-ét idézném ide, szerintem tanulságos: „Kizárólag az véd meg ezek között, ha jól írsz. Ha jó ember vagy, az csak gyanússá tesz.”
„Izgatottan engedtem át magam
a gyengeségnek, s az a zuhanás
mintha csak most érne véget, veled
hátha összerakható lesz a családról
szóló szétpergett történet.”
(Ott, ahol nem)
Sínek, erek, combok. Ebben az új könyvben tekergő egyenesek vágynak megnyugodni. De lecsillapodhat-e benned vajon valamikor ez a nyugalomra vágyó, izgága hullámzás?
Vissza-visszatérnek bár a hullámok, de éppen az előbb említett, elmélyült, elmélkedéssel töltött pillanatok segítenek lecsendesíteni őket. Igaz, a hullámveréstől sem tartok tulajdonképpen, hiszen éppen arról szól az élet, hogy folyamatosan interakcióban, változásban vagyunk, magunkat egy másik test, egy másik akarat viszonylatában értelmezzük. A nyugvópontokat önmagunk feladásában, a direkt szándék, akarat kioltásában találhatjuk meg talán, csakhogy nem mindig könnyű elengedni a gyeplőt.
