Fotó: Valuska Gábor
Az Atletico Madrid tegnap Saúl Niguez szólógóljával 1-0-ra legyőzte a Bayern Münchent a Bajnokok Ligája elődöntőjének első meccsén. Ha két héttel korábban máshogy alakulnak a dolgok, akkor a Barcelona próbált volna fogást találni a Bayernen, Kőrösi Zoltán pedig ott ült volna a tévé előtt, és mint minden rendes drukker, a pokolba kívánja a németeket. Ehhez két hónappal korábban kellett volna máshogy alakulniuk a dolgoknak, de „a véletlen az egyetlen bizonyosság”, és szurkolás helyett most emlékezést kíván. Kőrösi a Hadik Irodalmi Szalon fennállásának öt éve alatt háromszor volt vendég, negyedszerre Papp Sándor Zsigmond (a továbbiakban: PSZS) író, újságíró, Mészáros Sándor, a Kalligram főszerkesztője, és Sárközy Bence, a Jelenkor igazgatója emlékezett a „legintelligensebb focistára”, aki nem biztos, hogy a legjobb játékos volt. Az íróra, akivel még a kortárs irodalomról is lehetett beszélgetni, mert folyamatosan olvasott, aki nem élte bele magát a saját szerepébe, és aki nem szerette, hogy íróként lennie kell még valaminek. Ha valaki profi, lehet az írás mellett akár zenebohóc is, de csak akkor, ha abban is a legjobbat nyújtja. Mészáros Céline-t és Füst Milánt emlegeti, és nem hallgatja el barátja saját el nem ismertsége feletti keserűségét sem, PSZS a szeretet Kőrösi-féle kifejeződéséről beszél, Sárközy pedig úgy érzi, „halálával nem maradt még egy ennyire pozitív csapatjátékos a magyar irodalmi szcénában”. Az utolsó Kőrösi-regény, Az ítéletidő kapcsán Juhász Anna kérdéseire elhangzik apokaliptikusság, nemzethalál és magyar való, a regényt Pálfi Kata dramatizálja hangjátékká, egy szürkés hajú hölgy virágokat horgol a második sorban, és miközben Grencsó István szaxofonja megtöri a kávéházi csendet, én azon gondolkodom, hogy a szélnek rendületlenül ellenálló Gárdonyi észrevenné-e a világvégét a galériával szemközti ablak mögött. Az Angyal és a Mester utca sarka legalább hat-nyolc megálló.
Mint egy tintafoltot a páciens elé, úgy tartja Juhász a meghívottak elé a nevet: Kőrösi Zoltán. Sárközynek a jóízű szurkálódás jut eszébe először róla: ha dicsérni próbálta, minden mondatába belekötött, majd a végén arról érdeklődött, szarul érezte-e magát a beszélgetés közben. A Librihez (és a Jelenkorhoz) érkezésével felforgatta a kiadót, és azonnal szervezkedni kezdett. Azt akarta elérni, hogy legalább a saját szerzők beszéljenek egymással, és bár az ilyesmi nem divat, járjanak el mások könyvbemutatóira is, ne csak a sajátjukon keseregjenek, hogy az övékre nem kíváncsi egy kolléga sem. Kőrösi a kávézásokhoz is ragaszkodott, Sárközy mindig tőle tudta meg például, ha „Zsigának baja van”, és mivel a viszonyuk üzleti alapú volt, nyíltan beszélhettek egymással. Ha kritizálnivalója volt, nem tartotta magában, a libris partikon, rendezvényeken pedig még akkor is megjelent, ha egy térben kellett tartózkodnia olyan szerzőkkel, akikkel konfliktusa volt.
Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő
Jelenkor, 2016, 216 oldal, 3499 Ft
Papp Sándor Zsigmond is a szeretet manifesztumának tekintette a cukkolódást, és sosem vette komolyan. Nem úgy a volt kollégája, aki A Jóisten megvakul című novelláskötetének Kőrösi által végigpiszkálódott bemutatója után megkérdezte tőle: ez az ember gyűlöl téged? „Beismerte, hogy gyűlöli az embereket, miközben mindent megtett értük”, mondja PSZS, az olvasóit viszont megkímélte a cinizmustól és a nyersességtől. Mészáros a fiatal Kőrösit sokkal érzelmesebb embernek ismerte, a keserűség az utolsó tíz évére kérgesedett rá. Szerinte barátja rosszul kezelte a sérelmeit, hajlamos volt őket mélyen megélni, a fanyarságot, cinizmust védekezésül választotta, ám hiba lenne csak ezzel azonosítani. Kőrösi író volt, olyan író, aki mindent alárendelt az írásnak, ezt tekintette élete legfontosabb tevékenységének, minden más csak civil lődörgés volt számára. PSZS szerint a keserűség nem kéreg volt, hanem egyszerűen a személyiség része, és ő szerette ezt a fajta szemléletmódot. Még akkor is, ha a balatoni fürdőzés után mosolyogva kérdezgette tőle, hogy tudja-e, miben fürdött az imént, majd levezette a nyilvános vécék és a strandoló emberek számáról alkotott elméletét. PSZS úgy képzeli a poklot, mint egy helyet, ahol két hangszóróból üvölt felé minden, amit valaha mondtak róla a háta mögött. Kőrösi a 70-80 százalékát a szemébe mondta, ez pedig egyértelműen a barátság jele.
Budapest, Füst Milán
Juhász felidézi a Hadik Irodalmi Szalon Budapest-estjét, amin Kőrösivel együtt ötleteltek, a beszélgetésbe emelve ezzel a Kőrösi-univerzum legtöbbet emlegetett és gyakran túlmisztifikált toposzát, a várost, legyen az egész Budapest, vagy az új regény szarszagban úszó Ferencvárosa. Sárközy úgy érzi, nem erről kellene beszélni, mert Budapest ismerete adottság, a város csak egy tér, ahol mozgatta a szereplőit, de ettől még nem válik se kordokumentaristává, se Ferencváros-krónikássá, irodalma sokkal mélyebb, gazdagabb volt ennél. Az első néhány könyvének komolyabb hangvétele enyhült és vidámodott, az állandó visszatekintésből jelenérdekűség lett, folytatja Mészáros, majd arról beszél, hogy a Kőrösi-szövegek kétségbeesése nem történelmi, hanem egzisztenciális eredetű, az emberi gyarlóságból fakad: a keserűség és az életszeretet döntetlent játszik az életműben. Szerinte szerencsésebbek azok az írók, akik munkája egy jelmondatot ír körül, ám Kőrösi Füst Milán jelmondat nélküli útját taposta. Füst beszélt nyelvre komponált, a lényeget gyakran kihagyó, a részleteket aprólékosan jellemző prózája nem íródott tovább, mint Kosztolányié, Ottliké vagy Krúdyé, de Mészáros úgy érzi, Kőrösi alkotásmódja épp a füsti poétikára épült. „Kőrösit közepes írónak tartották, de Füst Milánt sem hallotta meg a kora.”
Sárközynek elsősorban elbeszélőként jut eszébe, olvasson tőle novellát vagy regényt, egy olyan íróként, aki nem használ evidensen felismerhető szerkezeteket, az anekdotázás iránti igénye pedig kiapadhatatlan. Abszurd helyzetekbe keveri a szereplőit, a szexuális vágy trivialitását szcenírozza, de sosem adja el magát egy jó poénért, és nem akarja egymásba fűzött anekdoták sorával megúszni a feladatot. „Zoli a legolvashatóbb író” – mondja PSZS, úgy tudja végigolvasni, hogy fel sem tűnik neki, eljutott az utolsó oldalig. Azt, hogy nem tudná kiválasztani a legkiugróbb Kőrösi-művet, a megbízható minőséggel magyarázza: prózája könyvről-könyvre más, de mindegyikben van valami, amitől azonnal ráismer. Hogy mi, azt nem tudná megmondani.
Szarszag, nemzethalál
Bár „komoly író a terveiről nem beszél”, PSZS úgy tudja, Az ítéletidővel Kőrösi egy nagyobb munkát vezetett volna fel. El akart lépni a Szívlekvártól, a fülszöveget három változatban is elküldte neki, és azon aggódott, nem fogja-e az első sorba beleírt szarszag elvenni az olvasók kedvét. Mészáros szerint kérdés, hogy lehet-e a haláltól függetlenül olvasni a regényt, mert van egy testamentumi olvasata, még akkor is, ha csak a véletlen intézte úgy, hogy ez lett az utolsó. Az ítéletidőből az látszik, hogy Kőrösi megpróbált hangot váltani, valami más felé ellépni, nyitni valami újdonságra, de „senki sem bújhat ki a bőréből”.
A leggyakoribb, amit az új regény kapcsán fel szoktak emlegetni, az apokaliptikusság, ám Sárközy nem tudná bepasszírozni a regényt a sci-fi világvége-zsánerébe. A könyv szerinte Budapest aprólékos megfigyelése és lebontása, lassú bomlása annak a Magyarországnak, amiben élünk. Kőrösi sötétebb, keserűbb hangon szólal meg, mint korábban, kíméletlenül elénk teszi a saját valóságunkat, de nem parafrazeálja a jelent. A romlást minden szereplője látja, csak a magyar politikusok kötik a saját igazukat a kommunikációs karóhoz, és ragaszkodnak hozzá, hogy mindent kézben tartanak. Sárközy egyetért Mészárossal abban, hogy az apokalipszisnek nem tesz jót a végletekig fokozás, de olyan kis jelenetcsodák vannak a könyvben, hogy miattuk még ezt is megbocsájtja. Míg a Szívlekvár orosz szála az ember jelentéktelenségéről mesélt egy olyan országban, ahol bárki nyomtalanul eltűnhet, a magyar szál egy kis ország zártságát mutatta meg. Az ítéletidőben viszont nincs külső nézőpont, nincs határon túli értelmezés, belülről tapasztaljuk meg az ország szétbomlását. "Kilyukadt a térkép, és Magyarország kiesett rajta.”
Mészáros szerint Az ítéletidő az ember lealacsonyodásának, lesüllyedésének története, az ország sorsa feletti kétségbeesés könyve, a nemzethalál víziójának kifordítása, de nem szatírává silányítása. A gyarló ember zavarodottságról szól, arról, hogy „elgyalázták előlünk az országot” és a kérdésekről, amiket az amortizáció előhívott: mi maradt? hogyan lehet itt élni?
