A
Mirko Kovač: Város a tükörbenMagvető, 2009, 390 oldal, 2990 Ft.
Nem város, hanem városok, illetve falvak; az elbeszélő ugyanis hosszú utat jár be memoárja során – nemcsak a történetbeli költözésekre, hanem az önnön emlékeibe tett útra is gondolok. És ha már tükörről van szó, meg utazásról, talán nem véletlenül juthat eszünkbe Stendhal, aki a regényt a tükörhöz, az íróját a tükröt tartó emberhez hasonlította, már csak amiatt is, hogy „erkölcstelenséggel vádolják azt az embert, aki a tükröt viszi” – hiszen Mirko Kovač horvát (jugoszláv, szerb – az aktuális politikai és/vagy földrajzi helyzettől függően kiáltották ki ennek vagy annak, ahogy a fordító, Orcsik Roland utószavából megtudjuk) író regényében az önreflexió jelentős részét teszi ki a szöveg fogadtatása miatti „parázás” (mindjárt az első lapokon egy évekkel korábbi rémálmát beszéli el, amikor már kiadás előtt állt a könyv, és annak hatására döntötte el, hogy inkább hagyják, a szöveg még nincs kész), illetve a mentegetőzések, sokszor a morálisan kétes témák kapcsán (pornográfia és perverziók – mindkettőből jócskán akad a történetben).
Saját magunkkal, múltunkkal szembenézni (vagyis tartani) csöppet sem könnyű, derül ki, ezek megírása pedig a hab a tortán; aligha olvastam olyan könyvet, amelyben a szerző-elbeszélő ennyit kételkedne, ha nem is a képességeiben, hanem abban, hogy ezt a történetet – önmagáét, tehát a legnehezebbet – el tudja-e mesélni. Talán pont a töméntelen önreflektív effektus teszi ilyen széppé a regényt: egyrészt mintha az olvasó bepillantást nyerhetne a műhelytitkokba, másrészt figyelemreméltó technikai furfang, hiszen a szövegalkotás folyamatának időnkénti tudatosításával, hangsúlyozásával a regény vallomásos jellegét, a történet hitelesítését erősíti – anélkül, hogy végletes pontosságra törekedne vagy végső igazságot keresne.
Mert igazi főszereplő sincs a regényben, ami memoár is meg családregény is, meg egyik sem. A történetszervező erő elsősorban az utazás, azaz a költözések faluból kisvárosba, kisvárosból nagyobba, valamint néhány metafora, például a már említett tükör, vagy a talált kincs. Az elbeszélés-visszaemlékezés zaklatottságát erősítik az események lineáris időrendjét meg-megszakító visszakapcsolások vagy előrevetítések; egy-egy esemény, mozzanat kapcsán felidéz egy jóval korábbi vagy későbbi történést, például amikor felnőttként újra abba a városba keveredik, ahol a gyerekkorát töltötte, vagy amikor „kinyomozza” mi lett gyerek- és kamaszkora valamely fontos szereplőjének későbbi sorsa.
Emlékezetes és jellegzetes figurákat szép számmal szerepeltet, például a titokzatos Anđelko nagybácsit, aki Tito villájában tölt tíz napot, majd nem sokkal távozása után eltűnik néhány lakó a városból (ez, gondolom, nem szorul különösebb magyarázatra: az 1940-es évek végének, 1950-es évek elejének Jugoszláviájában játszódik a történet), a haladó gondolkodású, energikus és még a súlyos betegséget is leküzdő, majd Ausztráliába emigrált Jozipa tanítónőt (akibe szerelmes az elbeszélő, és milyen finom, alig észrevehető, mégis mennyire árulkodó megjegyzés, hogy külföldön egy nála tizenegy évvel fiatalabb férfihoz megy hozzá), a leírhatatlanul csúf Vesela nagynénit, aki így is teherbe esik, és még csak nem is ezen botránkoznak meg a falubeliek, hanem hogy ki az a beteges hajlamú ember, aki képes volt együtt hálni vele, de még az elbeszélő (akit egyszer sem szólítanak a nevén a regényben) szülei sem átlagosak: meglepően toleránsak és elfogadóak, akár a térségben élő mohamedánokról, akár az iskolai botrányt kavart erotikus kártyákról van szó.
A folklór szerepe is jelentős a regényben, már csak a tükör-metafora kapcsán is, mert akár a halállal, akár a szerelemmel asszociálja, azok népszokással, illetve hiedelemmel függnek össze; de ezenkívül is számtalan mesei elem szövi át a történetet, például a rémisztő liget, ahová mintegy próbaként csalják el a gyerekeket (és teszik tönkre a pszichéjüket egy életre); de nemcsak szörnyetegek, hanem kincs is rejtőzhet az erdőben, mint például az arany karkötő, melynek megőrzése, majd az árának elherdálása akár teljesítetlen próbatétel is lehetne. Van jó tündér, mégpedig az iskolás fiút a pácból rendszeresen kihúzó Jozipa tanárnő, és van boszorkány, a népi hiedelmeket alaposan ismerő, kerítő Pava nagynéni aki királylányt ugyan nem szerez az elbeszélőnek, csak egy hisztis magyar lányt (aki egyetlen racionális pillanatában úgy dönt, inkább lelép egy orvossal). A mesei jellegre a sok szürreális, természetfölötti elem is rájátszik, például a szikláról a tengerbe ugró, majd madárrá áttűnő menyasszony Dubrovnikban, az ördög megjelenése az iskolai zárkában vagy az anya szülésénél segédkező apáca különös halála és holttestének épen maradása.
Az álomszerű-, valóság-képzelet határán lévő atmoszféra szerves része a sok extrém, perverz vagy kegyetlen epizód, például a vak nagybácsi és a liba násza az ólban, vagy az a török időkből fennmaradt legenda a gyerekek fára szögeléséről. A narrátor ezáltal is mitizálja, elmossa és ködösíti a gyerekkorát, a szülőföldét, a hovatartozását, és az identitását – és még csak nem is titkolja ezt a gesztust. Már a regény elején kiderül, „elmenekült” az otthonából, a családjától, és az olvasás során nem tudunk meg többet annál a ténynél, hogy nem tudja, ki(k) ő(k), de nem is akarja tudni. Kísérletet tett arra, hogy felidézze a saját történetét, de hogy az események, amelyek nyomot hagytak benne, mivé formálták, nem tudná pontosan meghatározni – a történet is egy lehetséges tükörképpel végződik, amennyiben az apjának tett utolsó mondatát vesszük, mely szerint ők hasonmások, az utazás pedig folytatódik, csak egy szakasza zárul le.
