A Kehlmann-szemfényvesztés

A borító tanúsága szerint A Beerholm-illúzió a világhírű, s igen rangos díjjal kitűntetett Daniel Kehlmann új regénye. Nyilván csak magyar nyelven új, mert valójában (ahogy a fülszövegből ki is derül) ez a szerző első munkája, melynek megírása megelőzte a világsikert meghozó A világ fölmérését, s amellyel a szerző aligha érhetett volna el világsikert. A Beerholm-illúzió ugyanis gyengécske szárnypróbálgatásnak tűnik, amelyben a kritikusok által dicsért intelligencia és humor éppen hogy csírájában fedezhető csak fel.

 

Az egyes szám első személyben írt könyvben Arthur Beerholm amúgy „Copperfield Dávid-osan” elmeséli élete történetét születésétől, első tapasztalataitól fogva a könyv írásának pillanatáig. Egészen addig, amikor a nagy mesélő, Michael Ende Végtelen történetének mintájára ül az asztalnál, s azt írja, hogy ül az asztalnál, s ezt írja. A történet azonban elüt a kis Copperfieldétől, ugyanis ez esetben végtelenül unalmas az árva, örökbefogadott kisfiú esete. Bár Kehlmann igyekszik az olvasó szívére hatni azzal, hogy a jószívű örökbefogadó anyát egy villám sújtja halálra, majd szörnyeteg mostohának állítja be nevelőapja új feleségét; mert a „kegyetlen asszony” egy egyébként eseménytelen, kellemesen unalmas internátusba írattatja az örökbefogadott fiút, ahelyett, hogy otthon nevelgetné. Kehlmann azonban egy percig sem győz meg bennünket arról, hogy mélységesen sajnálnunk kellene Beerholmot.

 

Tehát a történetben nem akad semmi igazán megrázó, cserébe minderről Beerholm tenyérbemászó, önelégült stílusban, számol be – még akkor is, amikor az egy-két sikertelenebb pillanatot mondja el életéből. Az önelégültség mellett Kehlmann mintha tépelődő alkatnak akarná beállítani főhősét, aki világhírű bűvésszé növi ki magát egy rövidke, Isten oltárán tett kitérő után. Ha ugyanis nem a jellemrajz árnyalása az oka a visszakérdezéseknek, zárójeles el-elfilozofálásoknak (pl. „Mondd csak (ezt a kérdést minden értelmes ember feltenné, és fel is teszi), hogy jutott eszedbe ilyesmi? És mikor? És mindenekelőtt: miért?”), no meg a (talán nem is létező) lánynak, az élettörténet címzettjének szánt megjegyzéseknek („Nem, te nem vagy varázslónő, vagy ha mégis, akkor jól titkoltad előlem. Tessék? Ja, a kérdésed.”), akkor csakis az olvasó idegeinek borzolására kerülhettek mindezek bele a könyvbe. Ez azonban, ha csak nem feltételezzük, hogy Kehlmann egy kifejezetten rossz stílusú fiatalember nevében akarta közel 250 oldalon keresztül gyötörni az olvasót, valószerűtlen.

 

A Beerholm-illúzióban, amelynek van megközelítőleg kétszer tíz-tizenöt jó oldala, megjelenik egy olyan fordulat lehetősége, amely a stilisztikai problémák mellett is izgalmassá tehetné a művet. A stilisztika szempontjából leggyengébb pillanat, amikor egy jelenet közepén jelen időből múlt időbe vált a regény elbeszélése (lássuk be, az indokolatlan időváltogatás a legzöldfülűbb írók hibája, persze lehet a fordító hibája is), mintha a regény fordulópontja lenne. Úgy sejtjük, hogy a történet, melyen sokszor a puszta akaratával alakít a főhős (pl. ő alkotja meg professzora nevét vagy telefonál egy nem működő telefonnal, pénz nélkül), valójában egy hatalmas varázslat, illúzió, melyet a mágus-bűvész Beerholm visz végbe.

 

S ha ez a csavar tetszetősnek tűnik – noha kissé hamar rájöhet az olvasó –, örömre még sincs semmi ok. Először is Kehlmann agyonüti azzal, hogy több helyen is céloz arra (s egy ízben egy szereplővel ki is mondatja), hogy a történetet csupán álmodja főhősünk. Az álom pedig az elképzelhető legegyszerűbb megoldás – egy bűvésztől varázslatot várnánk, nem éjszakai képeket. De végül sem ez, sem más nem lesz egyértelmű. A leírás véget ér ott, hogy a főhős mindjárt leteszi a tollat, s kiugrik a tévétoronyból, kipróbálandó, hogy elég nagy mágus-e ő ahhoz, hogy életben maradjon.

 

Kétségkívül még gyengébb lenne a befejezés, ha a zuhanás pillanatai után Beerholm zihálva felülne ágyán, s örvendezne, hogy mindez csak rossz álom volt. De a nyitva hagyott történet sem mozgatja meg annyira a fantáziánkat, hogy érdemes legyen befejezetlenül hagyni a regényt. Így aztán csak az az érzés marad meg bennünk, hogy könyv és szerzője félkész, s A Beerholm-illúziót nem biztos, hogy kiadták volna Magyarországon, ha nincsenek Kehlmann későbbi, kiforrottabb munkái.