Mi történik akkor, ha A lány a vonaton hőse nem amnéziás, alkoholista harmincasként végzi, hanem tovább tengeti boldognak látszó, ám valójában rendkívül frusztrált közös életét Tommal? Ha nem is lett volna olyan örömtelen háziasszony belőle, mint Az özvegy Jeanie-je, de kettejük boldogtalansága talán nem is különbözött volna túlságosan. A két regényt mégis hiba lenne összemosni.
Paula Hawkins utazós thrillere után (kritikánk róla ITT olvasható) itt az újabb angolszász domestic noir, Az özvegy. Írója, Fiona Barton évekig újságíróként dolgozott, sokat tudósított nagy bűnesetek bírósági tárgyalásairól, ahol egy idő után már nem is a vádlottak padján álló férfiakra, hanem a padsorokban szorongó feleségekre figyelt. Azokra az asszonyokra, akik általában a háttérbe húzódnak, kezüket tördelik, és a férjeik mellett állnak, bármivel is vádolják őket. Nagy kérdés, hogy mi történik akkor, amikor a tárgyalások véget érnek, az újságírók elvonulnak, a híradók pedig már más bűnügyek motivációit ecsetelik véres részletességgel? Amikor ugyanez a pár magára csukja a lakása ajtaját, és megpróbál visszazökkenni a hétköznapi kerékvágásba? A hétköznapok látszólag lehetnek ugyanolyanok, mint régen, holott mindketten tisztában vannak azzal, hogy onnantól kezdve hárman vannak a kapcsolatban: a férfi, a nő és a kétely.
Fiona Barton: Az özvegy
Fordította: Tomori Gábor, XXI. Század Kiadó, 2016, 308 oldal, 3990 HUF
Az özvegyben minden szülő rémálma valósul meg, amikor a házuk előtti kertből egy napon eltűnik a kétéves Bella. A nyomok egy idő után egy banktisztviselőből lett sofőrhöz, Glen Taylorhoz vezetnek: a férfi hamarosan az ország első számú közellenségévé válik, megvádolják, bíróság elé kerül, majd felmentik. A kálvária azonban ezzel még nem ér véget. A regény alapvetően a férfi halála utáni flashbackekből épül fel, és javarészt az özvegy, valamint a nagy sztorit kergető újságírónő, és az ügyben nyomozó rendőr szemszögéből mutatja be a kislány eltűnését követő négy évet. Azt, hogy hogyan ütköznek újabb és újabb falakba a nyomozók, hogyan teszik pokollá az ügyben érintettek életét az újságírók, és hogyan használják ki egy idő után a maguk érdekében a média nyújtotta nyilvánosságot az áldozatok.
A végletesen átmediatizált ügyben ugyanakkor ez csak a felszín, a csukott ajtók mögött, ha lehet, még intenzívebb drámák zajlanak. Jean Taylornak ugyanis egyedül kell szembenéznie azzal, hogy talán nem is ismeri azt az embert, akivel évekig egy fedél alatt élt. Nem tudja, mit csinál a férfi, amikor magára zárja az ajtót, milyen képeket vásárol titokban az interneten, és miért párásodik el a tekintete, ha meglát valahol egy aranyos kisgyereket. Jean mindvégig hisz férje ártatlanságában, képtelen elhinni, hogy Glen pedofil lenne, ahogy azt sem, hogy képes lenne bántani egy gyereket. Hiszen másra sem vágynak jobban, minthogy saját gyerekük legyen. Egy idő után már ő sem tudja, mit higgyen: addig ugyanis leginkább Glen volt az, aki megszabta az életük menetét, ő döntött minden fontosabb kérdésben, ő mondta meg, hogy a hétköznapokban mi a férfi és mi a feleség „reszortja” (a főzés például a feleségé, de a zárt ajtók mögötti számítógépezés már egyértelműen férfi reszort). Ezzel párhuzamosan a külső szemlélőkben is egyre erősebb a kétely, hogy a feleség vajon tényleg olyan ártatlan-e, mint amilyennek mutatja magát.
Innentől kezdve kettéválik a történet, még ha szereplői ugyanazok is maradnak és a két szál időről időre össze is találkozik. Az egyik egy klasszikus nyomozás története, amelynek tétje, hogy megtaláljanak egy eltűnt gyereket. A másik egy igazi domestic noiré, annak sok-sok ismert elemével együtt: meddőség, csendes boldogtalanság, kibeszéletlenség, perverziók, a másik túlzott kontrollja. A történet egyes szegmensei Jean Taylor szűrőjén keresztül jelennek meg, aki passzivitása, naivitása, tehetetlensége miatt inkább tűnik tétova öregasszonynak, mint a harmincas évei végén járó nőnek. Teljességgel önállótlan, és csendes belenyugvással fogadja el, hogy egy idő után mindenért őt hibáztatják. Talán még el is hiszi, hogy az egész boldogtalan életük tulajdonképpen az ő bűne. Gyerekszerepbe kényszerítik, saját életének forgatókönyvét pedig előbb a férje, majd a média alakítja – persze saját érdekei szerint. Jean pedig bele is törődik ebbe, talán mert a szembenézés helyett sokkal könnyebb felejteni, kérdezés helyett pedig néha megnyugtatóbb nem tudni bizonyos dolgokat.
Fiona Barton érdeklődésének középpontjában Jean áll: arra kíváncsi, hogyan lehet együtt élni azzal a tudattal, és főként azzal az emberrel, akit egy iszonyatos bűncselekmény elkövetésével vádolnak meg. Hogyan lehet bírni az újságírók rohamát: azt, hogy a nap nagy részében a kapu előtt toporognak, hogy bekiabálnak a levélbedobó nyíláson, hogy az utcán az ember arcába nyomják a mikrofonjukat? Nem véletlen, hogy a média működéséről szóló részek lettek a legplasztikusabbak: Barton valószínűleg kívül-belül ismeri ezt a világot, azokat a fogásokat, amikkel az újságírók megteremtik a nagy sztorit, és a harcot, amit a lapok vívnak egymással az olvasók figyelméért. Talán ez is az oka annak, hogy maga a nyomozás, ami a rendőrök igyekezete ellenére túl sokszor fut lyukra az évek során, ezzel együtt pedig az eltűnt kislány személye lassan a háttérbe szorul. Ezzel párhuzamosan a feleség kerül a regény fókuszába: a tétlen, végletekig passzív és felháborítóan naiv Jean karaktere azonban nem mindig elég erős ahhoz, hogy elvigye a hátán a történetet. Ami alapból még nem is lenne akkora probléma, a sztoriban viszont nincs annyi csavar, ami ezt kompenzálná.
Az özvegyet már csak ezért sem lehet az új A lány a vonatonnak tekinteni, mert ahhoz a fentieken túl kellett volna legalább egy olyan összetett, akár szélsőséges, de mindenképpen szerethető karakter, aki minden hibája és kudarca ellenére (vagy mellett?) legalább egy icipici szimpátiát ébreszt az olvasóban.
