B
Daniel Kehlmann: Hírnév
Fordította: Fodor Zsuzsa. Magvető, 2009, 192 oldal, 2490 Ft
A halálosan beteg rákos nő a végső nyugalmat keresi, a filmsztárnak elcserélik a telefonját és az életét, valaki meg belőle él, a troll blogger saját igazságát erőlteti, a sztáríró menekül, csaja pedig szinte Lara Croft lesz, keleten eltűnő írónő, a feleségével és szeretőjével két különböző, de párhuzamos világban élő főnök: kilenc, elsőre összehozhatatlan történet válik a közös pontok (kommunikáció, hírnév) miatt regényszerű novellafűzérré Daniel Kehlmann Hírnév című könyvében. Izgalmas és könnyed szöveg Kehlmanntól, akit Németország különös tehetségeként kezelnek, és aki itthon szintén népszerű volt A világ fölmérése, az Én és Kaminski és A Beerholm-illúzió miatt.
A történetmesélés mindig lenyűgöz, ahogy a mesélő különböző, egymástól független pontokról indítva különböző történeteket képes egy nagy történethálóvá összeszőni. Kehlman kilenc története iskolapéldája lehetne ennek a szövésnek, olyan finoman keresztezik egymást az életek. Az első novellában (Hangok) az Ebling nevű alaknak folyamatosan cseng a telefonja, amin egy ismert filmszínészt keresnek, mert a telefontársaság elcserélte a telefonszámaikat. Ebling nyitó története nem különösebben izgalmas, nem is annyira ügyesen megírt, viszont az egész könyv alapja, sűrűsödik benne minden, ami később a Hírnévben fontos lesz: mobiltelefon, szemétszolgáltató, megváltozó személyiség, fura kapcsolatok és a hírnév. Amíg Ebling élete kicsit izgalmasabbá válik, addig a színészsztár, Ralf Tanner mindent elveszít, és nemcsak munkáját, nőjét, hanem saját identitását is, amikor egy bár hasonmásversenyén egy versenyző jobban hasonlít Ralf Tannerre, mint ő maga. Sok szereplő, sok történet.
"Egy regény főszereplő nélkül! Érted? Van kompozíciója, íve, van benne viszonyrendszer, de nincs benne protagonista, állandó hős" -írja Kehlmann a Leo nevű író szemszögéből, aki éppen Lara Croft-szerű nőjével igyekszik egy előadásra, de igaz ez a regényre is, aminek csak történetei és főszereplői vannak. A kötet témája friss, mintha a T-csoport szponzorálta volna: milyen szerepe van a mobil- és internetkommuikációnak a mindennapokban és a társas kapcsolatokban, illetve ezek segítségével milyen fiktív szerepeket és identitásokat tudunk felépíteni, miközben sok mindent veszítünk is. Például a Hogyan hazudtam és haltam meg című novellában emailekkel és mobilhívásokkal sikerül párhuzamos életeket élni a kiégett családos apának és egyben izgalmas szeretőnek, mert korábban röghöz kötöttek voltunk, ma meg mindent megtehetünk szerencsére.
Kehlmann egyik legjobb novellája a Rosalie elindul meghalni. Az idős Rosalie-nál előrehaladott, rosszindulatú rákot diagnosztizálnak, ezért az internet segítségével talált, eutanáziában segédkező svájci egyesületet felkeresi, mert Rosalie se szenvedni nem akar, se a családjának nehézséget okozni. Elhatározása után elindul Svájcba, de az író közbelép, megakasztja az utolsó utazását, hogy felfedje magát és teremtő erejét, így a drámai történet kimenetele nem Rosalie döntéséről szól, az eutanáziáról való moralizálásról, hanem az író hatalmáról, aki orránál fogva vezeti hőseit és olvasóit kedvére. Itt egyébként arról is ír, hogy miket kellene megírnia ahhoz, hogy igazán mély és fontos munka szülessen, így szinte saját, Hírnév című könyvére is utal, aminek egyes novelláiból sokkal alaposabb szöveget is olvasnék, sőt az egész koncenpióból lehetett volna grandiózusabbat alkotni.
Itt kanyarodnánk vissza Kehlmann történetszövési képességére, mert a Hírnévnek ez a tetszetős tulajdonsága, hogy könnyedén mesél, és mindegy neki, hogy jelentéktelen vagy nagyon drámai történetet, mert mesél, olvastatja magát. Nem vetekszik a korábban magyarul megjelent regényekkel, de nem is kell, ugye: történetek vannak, és minden történetnek köze van egy másik történethez, ez a lényeg.
