John le Carré: A kém, aki bejött a hidegről
Agave Könyvek, 2013, 240 oldal, 2480 HUF
A
Első mondat: Az amerikai újabb csésze kávét nyomott Leamas kezébe, és így szólt: - Menjen vissza, és feküdjön le.
A brit John le Carré 1963-as regénye csattanós kijózanító pofon volt azoknak az olvasóknak, akik a hidegháborús kémkedés világát Ian Fleming öltönyös, szoknyavadász, heroikus kalandjaival azonosították. A kém, aki bejött a hidegről közege mocskos, hűvös, szürke, barátságtalan, lélekgyilkos és sokkal inkább implicit, mint explicit. A könyv paradigmaváltó mivolta tagadhatatlan, és most, 50 évvel a születése után a szerző elő- és utószavával kiegészítve jelenik meg újra. Előbbiben le Carré, aki az ’50-es évek végén/’60-as évek elején maga is dolgozott hírszerzőként, bel- és külföldön egyaránt, kémes múltja és a regény körüli legendák összefüggéseiről, illetve azok hiányáról beszél, utóbbiban pedig a remek 1965-ös filmadaptációról, és főleg a rendezőjéről, Martin Rittről.
Miután Alec Leamas, a brit titkosszolgálat kelet-németországi tevékenységét irányító ügynök a szeme láttára veszíti el utolsó beépített emberét is Berlinben, hazatér Londonba, ahol a bukás bélyegét sütik rá. Lecsúszik, elbocsátják, alkoholista lesz, és végül börtönbe kerül, megaláztatása teljes. De ez csak a látszat. Kontrollal, az MI6, vagyis a Körönd vezetőjével kidolgoztak egy tervet a berlini kudarcért felelős keletnémet ügynök, Mundt besározására. Az ellenség rákap a horogra: beszervezik a kegyvesztettet játszó Leamast, aki nemsokára keleten találja magát, nem is sejtve, hogy ennek a dupla/triplaátveréses játszmának vele sem osztották meg minden szabályát.
A kém, aki bejött a hidegről atomszféráját nem lehet késsel vágni, mert kicsorbul tőle: le Carré sivárságot, jéghideget, színtelenséget, végtelen közönyt és nihilt teremt, és nem csak a berlini fal túlsó, „rossz” oldalán. A kiégett, megfáradt, félholt főszereplőtől kezdve a random éjszakai bár nyomorúságos, csenevész, csupán háttérként, egyetlen bekezdésben megemlített sztriptíztáncosnőjéig, mindenki menthetetlenül ott ragadt ebben az élhetetlen, nyomott, paranoid életben. A két szuperhatalom konfliktusa a fal, a határ mindkét oldalán otthagyta a bélyegét a hétköznapokon, Leamas el van veszve, ki van facsarva, menekülni akar, „bejönni a hidegről”.
Csakhogy, a könyv alapvetése éppen az, hogy nincs fentebb említett „rossz” oldal, és nincs „jó” sem. Leamas és keletnémet beszervezőjének néhány dialógusa próbál letisztázni valamiféle ideológiai eredetű érdekellentétet, úgymint kommunizmus vs. kapitalizmus, de az ő szintjükön a meggyőződésnek nincs jelentősége. És nem csak az ismert klisé miatt, hogy ti. a frontvonalon az ember lecsupaszodik, és semmi más nem számít, csak az élete, hanem azért is, mert a módszerek, akármilyen jelszavak álljanak is mögöttük, semmiben nem különböznek. Nem elegáns, csokornyakkendős, bátor és gáncstalan férfiideálok állnak az egyik oldalon, és füstös képű, szeme-sem-áll-jól, hitvány tetvek a másikon. A moralitásnak nincs tere ebben a játszmában, a szerelem is a pusztítás, a ki- és felhasználás eszköze, és ha van valami, amit le Carré abszolút explicite mond ki az amúgy kényelmetlenül hitelesre árnyalt könyvben, az a végtelen pragmatizmus: csak az eredmény számít. Minden és mindenki más bemocskolható, elvethető, feláldozható.
Így aztán Leamas végül bejön a hidegről, de nem úgy, ahogy tervezte. Tragikus módon megértve az átverést, aminek áldozatául esik, sőt, szakmai szempontból, ha dühösen is, de helyeselve azt, az utolsó dologba kapaszkodik, ami még megmaradt neki: az emberségébe. A kém, aki bejött a hidegről rövid, de őrjítően feszült berlini falas fináléjának konklúziója egy csendes, kézzelfogható eredményben nem mérhető erkölcsi győzelem olyan ellenségekkel és szövetségesekkel szemben, akik ezt nemhogy értékelni, de észrevenni sem képesek. Le Carré könyve épp olyan kijózanító, kiábrándító és letaglózó ma, mint 50 évvel ezelőtt lehetett, pedig ma már az illúzióink sincsenek meg.
