Harper Lee (kép forrása)
A tavalyi év egyik irodalmi szenzációja volt, amikor 2015 elején kiderült: több mint fél évszázaddal a Ne bántsátok a feketerigót! után új regénnyel rukkol elő Harper Lee. A kötet megjelenése előtt többen kételkedtek abban, hogy az idős szerző önszántából döntött-e a megjelentetés mellett, ügynöke, Andrew Nurnberg ugyanakkor cáfolta, hogy bármiféle nyomás nehezedett volna az írónőre. A Menj, állíts őrt! mindenesetre az amerikai HarperCollins teljes történetének a leggyorsabban fogyó könyve lett, a kötet novemberben pedig magyarul is megjelent a Geopen gondozásában. A kiadó ráadásul úgy döntött, hogy leporolja a Ne bántsátok a feketerigót! magyar fordítását, így mostantól a régi és az új könyv is Pordán Ferenc fordításában olvasható. A műfordítóval stílusbeli különbségekről, a régi címről és egy teljesen új névről is beszélgettünk.
55 év telt el a két könyv megjelenése között, a megírása között azonban csak alig néhány esztendő. Stílusában, szóhasználatában van-e lényeges különbség a Menj, állíts őrt! és a Ne bántsátok a feketerigót! között?
Első olvasásra az volt a benyomásom, mintha nem csak két különböző történetről lenne szó, de két különböző író könyvét kellene lefordítanom. Az újonnan megjelent Menj, állíts őrt! stílusa könnyed, néhol kifejezetten szellemeskedő: Harper Lee sokszor alkalmaz az ötvenes években modernnek számító szlenget, illetve igyekszik megidézni a könyvben is többször idézett Gilbert & Sullivan darabok hangulatát. A filozofálgató „nagy beszélgetések” ugyanakkor szociálisan érzékeny hangnemben, kiterjedt – és meglehetősen specifikus – irodalmi háttértudásra alapozva íródtak. A „Feketerigó” stílusa sokkal letisztultabb, amiben véleményem szerint nem csupán a szemszögváltás játszott nagy szerepet, hanem az is, hogy ebben az esetben egy szerkesztett, alaposan átgondolt szöveggel van dolgunk, míg a Menj, állíts őrt! első, szerkesztetlen változatában került kiadásra.
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Fordította: Pordán Ferenc, Geopen Kiadó, 2015, 400 oldal, 3990 HUF
A Ne bántsátok a feketerigót! című regényt először Máthé Elek fordította magyarra – amikor megkaptad a felkérést az újrafordításra, beleolvastál az eredetibe? Fordítói szempontból mi szólt leginkább az újrafordítás mellett?
Körülbelül 4-5 éve olvastam utoljára a Máthé-féle fordítást; mielőtt nekiláttam a munkának, ismét beleolvastam ugyan, de néhány oldal után inkább letettem, mert jobbnak láttam „friss hozzáállással” kezdeni a munkát. Leginkább az szólt az újrafordítás mellett, hogy a korábban megjelent verzió meglehetősen régies, mondhatni kissé poros volt. Hozzá kell azonban tennem azt is, óriási segítséget jelentett, hogy 2015-ben fordíthattam ezt a könyvet, amikor már gyakorlatilag a szöveggel kapcsolatos minden információ elérhető az interneten, különösen egy ekkora háttérirodalommal rendelkező mű esetében. Máthé Eleknek valószínűleg elég sok fejtörést okozhatott, hogy hogyan adja vissza a déli államok kisvárosi életének egyes apró mozzanatait, hogyan fordítsa le, mondjuk, a hazánkban ismeretlen, vidéki ételek, vagy századeleji gyerekjátékok neveit. Talán ennek is köszönhető, de az ő fordításában több helyen éreztem némi esetlegességet.
Az év elején nagy vihart kavart, hogy a Catching in the Rye a megszokott Zabhegyező helyett új címet kapott (Rozsban a fogó). Harper Lee regénye az újrafordításban ugyanakkor megőrizte a feketerigót, holott az eredeti címben (To Kill a Mockingbird) poszáta szerepel. Mi döntött a régi cím megtartása mellett?
A könyv – illetve a belőle készült film – címe nagyon beépült itthon a köztudatba, ráadásul a „feketerigós” címet hallva mindenkiben felrémlik egy madár képe, éneke, míg ugyanez a poszátával valószínűleg nem működne. Igaz, a feketerigó első hallásra kicsit félreviheti az értelmezést, ugyanis Tom Robinsonra, az erőszakkal vádolt fekete férfira asszociálhatunk róla, holott nem ő, hanem Boo Radley a könyv „feketerigója”, de mivel ez a történet során kiderül, úgy érzem, ez nem okoz problémát. A „poszáta – feketerigó” váltás miatt egyébként egyetlen helyen változott a magyar szöveg az angolhoz képest: amikor a huszonnyolcadik fejezet elején a gyerekek elhaladnak a Radley-ház mellett, az eredetiben egy poszáta dalol a pekándiófán, és közben egy sor madár hangját utánozza – az új fordításban feketerigó énekel, és elmarad a hangutánzó felsorolás, mindössze ennyit veszített a szöveg.
Harper Lee: Menj, állíts őrt!
Fordította: Pordán Ferenc, Geopen Kiadó, 2015, 344 oldal, 3990 HUF
A Ne bántsátok a feketerigót! hősnőjét Scoutként ismeri mindenki, az új fordításban azonban a karakter új nevet kapott. Mi indokolta ezt? Honnan jött a név?
Szinte gondolkodás nélkül beugrott ez a szó. Jean Louise Finch járőrt, felderítőt jelentő „Scout” ragadványneve beszélő név: egy olyan kislányt jelöl, aki abszolút nyitott a világra, mindent tudni akar róla, és készen áll arra, hogy felderítse, kifürkéssze a titkait.
A Menj, állíts őrt! megjelenése nemcsak hatalmas meglepetés volt, de angolszász területen elég nagy viták is folytak róla, részben a megtalálásának körülményei, részben pedig a tartalma miatt. A második kötet olvasása, majd fordítása közben volt bármi olyan mozzanat, ami téged is meglepett, vagy amire felkaptad a fejed?
A legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a Menj állíts őrt! története nem csak hogy nem egyfajta folytatása a „Feketerigó” sztorijának, de véleményem szerint még a karakterek sem azonosak a „Feketerigóban” szereplő karakterekkel. Az az Atticus Finch, akivel a Menj, állíts őrt! című regényben találkozunk, nem ugyanaz az Atticus Finch, akit a Ne bántsátok a feketerigót! című könyvből ismerhetünk, és a felnőtt Fürkészben sem igazán lehet felismerni a korábbi kislányt. Pontosan ezeknek a „meglepetéseknek” köszönhetően érzem úgy, hogy az a legjobb, ha az ember igyekszik két, egymástól élesen elkülönülő regényként olvasni a két könyvet ahelyett, hogy a párhuzamokat vagy az eltéréseket keresné bennük.
