Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem
Magvető, 2014, 224 oldal, 2542 HUF
Bodor Johanna memoárja erős képpel indul: az új park felavatásakor Ceausescu elvtárs játékosan megfogdossa a tiszteletére sorfalat álló balerinák egyikének tüllszoknyáját. A kislány nem mozdul, szobor-mereven áll tovább, az arca nem árul el semmiféle érzelmet – csak később, hazaérve tör ki belőle a hisztérikus nevetés. Az állókép tökéletesen jellemzi az egész korszakot: ott van benne a tragédia, a néma tűrés, az önkényuralommal szembeni teljes megalázkodás, de ugyanakkor valami megmosolyogtató, groteszk humor is. Nagy kár, hogy Bodor Johanna a későbbiekben nem maradt meg az ilyen sűrített állóképek felvillantásánál – akkor a könyv talán valódi szépirodalmi művé válhatott volna. Így viszont maradt az, aminél (az utószó tanúsága szerint) egyébként nem is akart több lenni: egy táncosnő memoárja.
A jól sikerült bevezető után a történetvezetés lineárissá válik: megismerjük Johanna családját, társaságukat, körülményeiket, de legfőképpen tervüket: a két gyerek névházassága révén kijutni az országból. Azonban váratlan módon úgy alakul, hogy a szülőknek sikerül mindjárt a fiuk után átmenniük Magyarországra, ezzel döntés elé állítva a tizennyolc éves Johannát: vagy arra készteti a szüleit, hogy visszatérjenek Romániába, ahol újabb négy-öt évet kell várniuk, míg az ő házassága után végleg átköltözhetnek, vagy pedig vállalja, hogy a következő két évet a családja nélkül vészeli át. Johanna dönt, és ezzel elkezdődik élete legviszontagságosabb időszaka: egyedül kell letennie táncvizsgáit és az érettségit, miközben gondoskodik magáról és elintézi a kiutazási kérelemmel kapcsolatos adminisztratív teendőket is. Ráadásul csinos balerinaként nem csak a titkosszolgálat figyelmét kelti fel; a tapasztalatlan lányt hamarosan tisztességtelen nőcsábászok környékezik meg, akiknek időnként bizony az áldozatává is válik. Johanna, ahogy egyre nehezebben viseli a megpróbáltatásokat, úgy lesz mind inkább sebezhető és labilis, ráadásul mindeközben ő maga nem is akarja igazán ezt az egészet: csak táncolni szeretne és szerelmesnek lenni, ám az új helyzet éppen ezeket nem teszi lehetővé a számára. Végül sok viszontagság után nagy nehezen mégis sikerül megkapnia a kivándorlási engedélyt. A pályaudvaron még elbúcsúzik se veled-se nélküled szerelmétől, Mihaitól, majd örökre otthagyja Romániát, és (ahogy ő fogalmaz) életének első húsz évét is. A történet további részét csak a borítóról tudjuk meg: Johanna Magyarországon elismert balerina és színésznő, majd később koreográfus lesz, névházasságát pedig hamarosan egy igazira cseréli, és ikergyermekeknek ad életet.
A lányt az egyedül töltött évek alatt természetesen segítik a rokonok, barátok, mégis, a sikert leginkább saját túlélési stratégiáinak, a humornak és a színlelt naivságnak köszönheti. Johanna a nagyobb társaságokban és a hivatalokban nagy sikerrel alakítja a jó kedélyű, ártatlan és buta kis balerina szerepét, akit mindenki hamar megkedvel, és akit senki nem vesz igazán komolyan. Pedig ez a „kis balerina” valójában okos, hideg fejjel gondolkodó s már-már számító lány, aki ahelyett, hogy hagyná magát dróton rángatni, igyekszik a saját kezében tartani a szálakat.
Sajnos mindezekről a remek tulajdonságokról inkább csak az elbeszélő közléseiből értesülünk, és nem nagyon látjuk őket megvalósulni. Legalább fél tucat helyen olvashatunk Johanna eredeti, sziporkázó humoráról, mégis, magában a szövegben alig van egy-két halványan megmosolyogtató részlet. Hasonló a helyzet a lány problémamegoldó képességével is: az elbeszélő sokszor hosszú sorokon keresztül ünnepli a fiatal Johannát, amiért az tökéletesen átlátott és megoldott egy-egy problémás helyzetet, ám arra sokkal ritkábban reflektál, hogy ezekbe a slamasztikákba a legtöbb esetben a saját hiszékenysége és rossz döntései miatt került. Johanna tehát nem mindig viselkedik okosan, sőt – ezzel pedig semmi baj sincs, hiszen mégis csak egy zavart fiatal lányról van szó, akit a szülei magára hagytak Ceausescu Romániájában. Az pedig tulajdonképpen szimpatikus, hogy az elbeszélő velünk, olvasókkal nem akarja mindenáron megszerettetni magát: nem villantja ránk őzike-szemeit és nem mentegeti egykori tévedéseit, hanem egyszerűen leírja a dolgokat úgy, ahogy azok történtek. Viszont határozottan jót tenne a szövegnek, ha a hibákhoz hasonlóan az erényeket sem beszélné túl, s mi olvasók inkább a cselekményből és a párbeszédekből tudnánk meg, milyen is Johanna valójában, nem pedig az önmagára vonatkozó megjegyzésekből – melyek, láttuk, időnként feszültségben állnak a szöveg egyéb részeivel.
A könyvnek vannak más gyenge pontjai is, például az „el nem sülő pisztolyok”: azok a szereplők, akiknek a motivációiról végül nem tudunk meg semmit (ilyen a határozottan besúgónak tűnő Virgil) és a problémák, melyeknek a megoldódásáról nem értesülünk (például a történet elején húsklopfolóval megütött, majd folyton begyulladó rüszt, vagy a kart elcsúfító pikkelysömör esete). Akadnak ügyetlenebb mondatok, modorosságok is (például „Édesanyám (...) rendkívül ravasz humorral rendelkezik.”, stb.). Viszont az utószó világosan leszögezi: Bodor Johanna nem író, hanem táncosnő, aki semmi mást nem akart, mint elmesélni a saját történetét, mely csak egy a lehetséges több millió közül. Pusztán kordokumentumként felfogva pedig a Nem baj, majd megértem nagyon is érdekes olvasmány, hiszen nemcsak a Ceausescu-érát mutatja be, hanem a balett világát is: ezt a már-már spártai, kegyetlen életformát, melyet a kislányok önként választanak maguknak, és melyben aztán keményen helyt kell állniuk. A könyv legérdekesebb részei a Balettintézetről és az Operettszínházról szóló leírások: a rüszt-teremtés horrorisztikus folyamata, a hajnali ötkor, vaksötétben tartott próbák hidegsége, a meghúzódott, törött végtagokkal végigszenvedett előadások fájdalmai, a spicc-cipő készítésének és hordásának részletezése. A könyv végére érve talán nem értjük jobban a diktatúrát, ahogy tulajdonképpen a balerinák motivációit sem – de ahogy a cím is mondja, ez nem feltétlenül baj. Hiszen lehet, hogy már annyi is elég, hogy legalább mind a kettőről többet tudunk, mint amikor olvasni kezdtük.
Szerző: Illés Zsófia
