B+, Hélène Berr naplója
ford.: Kiss Kornélia, Budapest, Magvető, 2009, képekkel 318 oldal, 2990 Ft
A holokauszt „névtelen” áldozatai mellett a hagyomány szimbolikus szószólókra is támaszkodhat. Németországból a 15 évesen elhunyt Anne Frank, Franciaországból Hélène Berr naplója szolgáltat adalékot az általunk jól ismert, de minden egyes szöveggel vagy feljegyzés-töredékkel újabb sötét árnyalatot kapó embertelenségről. Hélène szépírói fokú, intelligens prózájának köszönheti, ha valaha a holokauszt-irodalom első vonalába kerül (ha már éppen nem ebben a minőségben olvashattam sorait). Nem tartozom azok közé, akik kíváncsiságuknak, laikus vagy szakmai érdeklődésüknek köszönhetően az átlagosnál gyakrabban vesznek kezükbe hasonló témájú könyveket, így érthetően ímmel-ámmal fogtam az olvasáshoz. A végkifejlet ismeretében egy fiatal lány utolsó három évének szomorú történetét jósoltam be csupán, de nagyot csodálkoztam, amikor a könyv utolsó harmadára úgy olvastam a tanulmányait – kényszerből – gyermekek megmentésére cserélő Hélène Berr sorait, mint egy befogadóját valóban lekötő olvasmányt.
Egy hasonlóan konkrét esemény által meghatározott, ráadásul naplóformában írott szöveg esetében talán félretehető az intentional fallacy kritikai mozzanata, azaz a szöveget szerzője intencióiból levezető, csapdákat rejtő értelmezői eljárás. Berr naplója esetemben azért tudta felhívni magára a figyelmet, mert szerzője viszonyrendszerét és érzéseit – a szoruló hurok ellenére – nem a félelem, hanem a szeretet határozta meg. A feljegyzésekből összeálló történetben a családtagokat és ismerősöket érintő eseményeket, és az ezeket követő szerzői impressziókat leszámítva a Történelem elbújik a sorok között, miközben – jól tudható – alapjaiban határozza meg az írást. Hélène olykor gyönyörűen ír, és ez különösen igaz a hosszú kihagyás utáni második részre (1943 augusztusától) – az olvasmányélmények és a helyzet értékelése néhol zavarbaejtő kifinomultsággal párosulnak (nem véletlen, hogy az előszó írója, Závada Pál is elejt egy Proust-allúziót). A Shakespeare-ből diplomázó, Keats költészetéből disszertáló lány szinte folyamatosan olvas a „háttérben”, a vendégszövegek pedig jótékony elemekkel gazdagítják szerelemről, egyetemi tanulmányairól, az üldözésről és a megkülönböztetésről vagy munkájáról és jövőjével kapcsolatos elmélkedéseiről írott sorait.
A Berr-család több tagja elhagyta Franciaországot a zsidókkal kapcsolatos első szigorú rendelkezések bevezetésekor, Hélène szerelme pedig egy ellenálló csoporthoz csatlakozott, miután átlépte a határt. Ő maga azután is szüleivel maradt, hogy kiderült, nem részesülhet úgynevezett „agregációs egyetemi képzésben”. Egyre több embert deportáltak Párizsból, de a napló alapján Hélène nem rettent meg. Felkészült és titkon reménykedett, hogy szerelmével újból találkozhat a távoli jövőben. Nem állítanám, hogy Hélène Berr élete bővelkedett volna a különleges eseményekben – a származásából kikövetkeztethető élethelyzetek a napló keletkezési kontextusában szintén nem szolgálnak új információkkal (hacsak nem a francia zsidóságot ért – elsősorban földrajzi szempontból értendő – egyedi jellegzetességekre gondolok). Mindezt azért említem, mert szerzőjének gondolkodásából és stílusából következően naplója érdekes olvasmány. Ehhez hozzájárul a magyar kiadás is, melyben Závada előszaván és unokahúga, Mariette Job utószaván kívül egyéb függelékek és képanyag is található.
Sok szöveg esetében voltam gondban, de ezt a naplót most képtelen vagyok egy egyébként precíz, és saját környezetében feltehetőleg jól hasznosítható, szöveges értékeléssel ellátott, zenei teljesítményeket elbíráló regiszter mentén osztályozni (ilyeneket olvashatok a quarton: hangszerszóló, meghallgatás, dal – it’s no good). A policy miatt kap egy bépluszt. (De ugyanilyen erővel lehetne amínusz is.)
