B+
Kovács András Ferenc: Sötét tus, néma tintaMagvető, Budapest, 2009, 164 oldal, 2490 Ft.
És Kosztolányit egyszerre, hogy egy kicsit bonyolítsuk a játékszabályokat. Kosztolányit, amint japán költőket fordít. A hagyománnyal, formával, stílusokkal való játék, a technikai bravúr a Sötét tus, néma tintából sem marad ki, a szerző ezúttal is frusztrálóan művelt, ami önmagában még nem jelent semmi újat, hogy a költészetével kapcsolatban többször említett automatizálódás veszélyére utaljak (arra, hogy az irodalmi hagyomány újraértelmezésére tett kísérletek, a formai és stílusjátékok egy idő után önjáróvá válhatnak). A legszembetűnőbb a távol-keleti, főként japán költők, versformák, műfajok jelenléte a kötetben.
Jelen esetben nem az a kérdés, mennyiben ad többletet Kovács András Ferenc költészetéhez a távol-keleti filozófia, gondolkodásmód, hanem hogy mennyire azonosulnak a KAF-szövegek a választott irodalmi hagyománnyal, mennyire takarja őket a maszk, félig vagy egészen, vagy éppenséggel azt a hatást keltik, hogy nincs is maszk, ez maga az arc. Véleményem szerint itt nem a költészeti technika, a műfajok, formai szabályok tökéletes elsajátítása és alkalmazása kerül előtérbe, hanem maga a játék tematizálódik, mintha műhelytitkokról hullana le a lepel, lásd például a Kosztolányi japánokat műfordít című ciklust. Nem véletlen az sem, hogy többnyire felfedezhető valami apró, finom gesztus a szövegekben (pl. paratextusként az adott versforma definíciója) amelyek valamiféle távolságtartást, határvonalat jeleznek: szép, de nem tudom tökéletesen a magamévá tenni.
A japán képzőművészet hatása viszont annál erőteljesebben érvényesül a kötetben; a jellemző festészeti technikára utal a cím is, verset szentel egy japán festő, Hokuszai képének; a versek képi világa, hangulata pedig tagadhatatlanul ezekre a képekre emlékeztet: kevés (és hideg) színnel, néhány erőteljes körvonallal felvázolt, szomorkás, rezzenéstelen, elhagyatottságot sugárzó képekre. Ez a kötetkompozícióra is rányomja bélyegét: a kötetzáró vers lényegében a legelső variációja, a kettő együtt mintegy az egész kötet kerete, ha lehetne olyat mondani, hogy a verseket nézegessük úgy, mintha képek lennének (ami nem is olyan értelmetlen, hiszen léteznek olyan elméletek, amelyek a szöveg vizuális aspektusára, képként való nézhetőségére építenek).
A japán tusrajzok színvilágával és hangulatával kapcsolatban említett elhagyatottság, az üresség vagy inkább a kietlen térbe vetettség érzete (lásd a mellékelt Hokuszai-képet), az öregedés, az elmúlás vagy az idő múlása feletti melankólia mintegy rátelepszik a kötetre: eszköztelenebb, nem annyira a technikai virtuozitás kerül a középpontba. A megidézett szerzők és versformák száma ezúttal sem csekély, persze (a japánok mellett magyar, amerikai és ókori római lírikusokat is megszólaltat), de számomra nem ezek az emlékezetesek. Inkább ezek a sorok csengenek vissza a fülemben:
Kóbor ökörnyál / fon be, sző gubót körém. / Nincs több örök nyár. (Vándorének)
Gyűrt levegőég / hűlt üvegére tapad / sápatag arcél: / pár falevél… Hirtelen / így tör ránk az öregség. (Reggeli ráncok)
Várnék tavaszt még / gazdátlan penge fűszál / éle fakaszt fényt (Vén rónin búcsúverse; nem vagy már otthon soha / a hajléktalan égben (Tíz év múlva)
istentelen ég / hó szakad át a testen / apátlan árnyék (2006 márciusa)
vagy az élők forró fürdőjét a fázó holt lelkekkel szembeállító, kicsit kíméletlen, tárgyilagosságával, rezignáltságával borzongató Mindenszentek. Akarsz-e játszani halált; rendben, de csak egy kicsit és óvatosan.
