Michela Murgia: Accabadora - A lélekanya
Magvető, 2012, 256 oldal, 2990 HUF
C
Szárd falu lakói élik hétköznapi életüket az ötvenes években. Bonaria Urrai, az idős varrónő lélekgyermekévé fogadja a hatéves Maria Listrut. Nem is lenne ebben semmi érdekes, ha nem Urrai néni lenne a falu accabadorája.
Az accabadora spanyol gyökerű szó, eredeti alakjának jelentése befejezni, bevégezni. Az accabadora a halál angyala, ő segíti túlvilágra a szenvedőket. Ma eutanáziának mondanánk, de ebben a modernségtől érintetlen világban ez nem jogi kérdésként merül fel. Mindennek megvan a maga ideje, születésnek, életnek, halálnak, és mindenkinek megvan a maga helye, amellyel azonosulva otthont talál közösségében. Michela Murgia Accabadora – A lélekanya című (a magyar kiadás megtévesztő, nem ezt jelenti a szó) regénye Maria Listru fejlődéstörténete az örökbefogadástól önazonos feladatának megtalálásáig. Ez keveredik a népszerű-tudományos ismeretterjesztéssel, és ebben lenne is bőven anyag a szárd vidék sós levegőjétől a hiedelmeken át a modern világgal való első találkozásokig, ha mindez érdekelné a szerzőt. De nem érdekli.
Ehelyett szétírja regényét többszörösen bővített jelzős szerkezetekkel és a sztoriba merülést eleve megakadályozó tudományos kifejezésekkel. Ezek olyan mértékben fordulnak elő, hogy vélhetőleg nem fordítói hibaként kerültek a szövegbe. Az Accabadorában mindenre van egy hasonlat, a világ leírható, megismerhető, belakható. Ez nem baj, egy lektűrben nem kell keresni a megismerhetetlenség posztmodern közhelyeit, de a hasonlatoknak akkor találniuk kell, főleg, ha erre épül az elbeszélő nyelvhasználata. A történet gyenge és unalmas, minden fordulat nélkül halad a minden rendben felé. A regény nyelve viszont túlírt és tudálékos. „[…] a vőlegény tekintete úgy pihent az arcán, ahogy egy kéz az illatozó puszedlin”. Vagy másutt: „A lány úgy nézett rá, ahogy a megszáradással késlekedő kiteregetett ruhákra néz az ember”. A regény tipikus mondata a sokszorosan bővített mondat, ezekben egymást érik a többszörösen összetett jelzős szerkezetek, amelyek leginkább nyelvtantanároknak nyújtanak segítséget az összetett szószerkezetek elemzésének gyakoroltatásában. „A misztrálnak leginkább kitett homlokzat sarkában a lepergett vakolat felfedte a vályogtéglák elnagyolt vonalát, míg a derült égen világító Hold láthatóvá tette a szérűben elhelyezett és eternit tetővel lefedett építmény kis tömbjét, ami valószínűleg tyúkól volt.” A nyelvtanórai felhasználás mellett érdemes még elképzelni a mondatot Leopold, a porondmester előadásában. Ezek extrém példák, de itt nem a szerkesztői szigor hiányáról van szó. A regény nyelve olyan mértékben túldíszített jelzőkkel, amit a történet gyermekded egyszerűsége nem bír el.
Az Accabadorában az elbeszélés dagályossága társul a posztcoelhói irodalmi piac bunkósbotként kézbe simuló igazságaival. A helyszínt adó szárd falu kapcsán megtudjuk, hogy „Vannak helyek, ahol előfordulhat, hogy az igazság és a többség véleménye két egymásra helyezhető fogalmat takar, és Soreni az ilyesfajta egyetértések rejtélyes földrajzában egy pici erkölcsi főváros volt.” És természetesen nem múlhat el a regény titokzatos gondolatok taglalása nélkül. „Léteznek gondolatok, melyek, akár a bagoly szeme, nem viselik el a nappali fényt. Kizárólag éjszaka születhetnek, amikor is ugyanazt a feladatot látják el, mint a Hold; azért van rájuk szükség, hogy a lélek valamelyik láthatatlan zugában megbúvó érzelemtengert kimozdítsák helyéből.” Ez akkor válik igazán kínossá, amikor a tudományos nyelvhasználatból vett szavakkal kombinálódik. „Mintha mindketten érezték volna, hogy ez az alvásra szánt idő alatti ösztönös egymást keresés a ház ökoszisztémájában olyan különálló entitássá tette őket, mely túlságosan törékeny volt ahhoz, hogy lázaik meggondolatlan kicserélésével, a megbetegedését kockáztassák.” Ha valakinek mindezekről a Coelho-generátor jutott eszébe, nem véletlen.
Szerző: Galántai László
