B+ Varga Mátyás: Hallásgyakorlatok
Magvető, 2009, 44 oldal, 1990 Ft.
A Hallásgyakorlatok utcán, tömegközlekedési eszközökön elkapott, lejegyzett párbeszédtöredékekből, -foszlányokból áll össze; pontosan úgy, mint amikor reggel a metrón odafülelünk akaratlanul (ha épp nincs nálam mp3 lejátszó) egy érdektelennek induló beszélgetésre, és pár perc múlva azon kapjuk magunk, hogy figyelünk. A tipográfia jellege is ismerős: pár évvel ezelőtt gyakorlatilag ugyanezt tettem, csak nem verseskötet, hanem osztályzat céljából, diskurzuselemzésen. Az élőbeszédet kíséreltük meg lejegyezni, és hasonló jelöléseket használtunk, mint a kötet szerzője. A függőleges vonal a zenében az ütemhatár jele, a dupla függőleges a szüneté; előbbivel mi a levegővételt jelöltük, utóbbival szintén a szünetet, míg Varga Mátyás kötetében a dupla függőleges nem a szünetet jelöli, hanem – feltételezhetően – a megszólaló változását jelöli.
Részlet a kötetből itt >>>
Tehát lejegyzett élőbeszéd, amelyet a kontextus avanzsál lírává: maga a tény, hogy ez egy verseskötet, az azonos cím és a számozás, ciklussá szervezi a beszédfoszlány-folyam kaotikusságát. A kötet puszta lejegyzésként, kísérletként való értelmezése azonban már ott megdől, hogy mint lejegyzések ezek nem tökéletesek, hiszen akkor egyrészt mindent automatikusan kellene rögzíteniük, például az ún. megakadás-jelenségeket is, legyenek bár elharapott szavak vagy köhintés, hümmögés; a szövegek azonban szinte mindig teljes mondatokból állnak össze, bármiféle artikulálatlan hang vagy hangsor nélkül. Tematikai vagy motívumhálót kereshetünk a kötet egészében, ha nagyon akarunk, végső soron nem ez teremti meg a koherenciát, nem ez avatja kötetté, kísérletnél többé a szövegek összességét, hanem a beszédhelyzet, amely a kötet minden egyes darabjánál ugyanaz. Függetlenül attól, hányan beszélnek egy Hallásgyakorlatban, nem a hangzavar, a töredékesség vagy a foszlányosság válik nyomasztóvá, hanem a válaszoknak és a megnyilatkozások címzettjének (vagy címzettjeinek) a hiánya. Szinte minden, egy vagy két párhuzamos vonással elválasztott mondat, akár jelzi a függő beszéd, hogy valaki meséli valakinek, akár nincs semmi erre utaló nyelvi elem, úgy hat, hogy akár belső monológ is lehetne. „Látványosan nem hallhatók” válaszok. A kommunikáció, amelyből hiányzik a címzett, pedig több mint nyomasztó – mintha a nem hívő ember döntene úgy, hogy imádkozni kezd, hátha.
Az egyes szövegeken belül pedig tökéletesen értelmetlen volna bármiféle szerkezeti elvet keresni, a mondatok, lejegyzett beszélgetésfoszlányok sorrendje esetleges, de az azért mégsem hagyható figyelmen kívül, hogy melyik hová kerül: bejöttek a menhelyre és kiválogatták a szép gyerekeket. / mindenki szépet akart magának. / ez volt a baj.; vagy: azt mondta, hozzátartozó jöjjön vagy rokon. / ebben a korban még mindenkinek van.; és: nem bírok jobb lenni. /valamit mindig elhibázok. Milyen érdekes, ebben a kötetben valamiért nem a boldog emberek beszélnek (vagy éppen nem boldogok, amikor beszélnek), de nem is ez a lényeg, hanem hogy egyrészt a több szöveggé tördelés feltételez egyfajta előzetes választást, ezáltal értékítéletet vagy legalább jelentőségtulajdonítást, különben állhatna ez a kötet egy irdatlan hosszú megnyilatkozásdarabka-folyamból, másrészt, hogy a legütősebb részletek gyakran kerülnek az egyes szövegek végére.
Erről a francia szürrealisták automatikus írása juthat eszünkbe, ami végső soron nem tehető konzisztens gyakorlattá. Az értelemadó tudat teljesen nem kikapcsolható.
Ezek szerint az automatikus hallgatás sem létezik. A hallgató – akárki is az – vagy keresi, vagy teremti a rendet, akár akarja, akár nem. A slusszpoén meg az utolsó szöveg utolsó mondata: ott akarok lenni, amikor műtét után az ádám felébred. Erről meg a legelső Ádám juthat eszünkbe, akinek tulajdonképpen azért kellett kivennie a bordáját, hogy beszélgethessen valakivel.
