Félig titokban, legalábbis a verseskötetekkel szemben sokkal kisebb csimbumcirkusz közepette jelent meg Závada Péter drámája, a Je Suis Amphitryon, amit majd április 24-25-én mutatnak be a Trafóban Geréb Zsófia rendezésében. Azt a figyelmesebb olvasók régóta tudják, hogy a rapperből költővé váló szerző nemcsak színháztudományt tanul, hanem rendszeresen dolgozik is színházakban. A kötetet csak a Trafóban lehet kapni, tessék megrohamozni a Tűzoltó utcát, mert a bevételt az előadás támogatására fordítják.
Závada Péter: Je Suis Amphitryon,
Jelenkor Kiadó, 2018, 1999 Ft FONTOS: kizárólag a Trafó jegypénztárában lehet megvásárolni
Miért vesz elő valaki a 21. században egy balek és kiszolgáltatott szereplőt a görög mitológiából? Hogyan válik a nyelvvel való játék az identitáskeresés fontos ügyévé? Hogyan lesz a karból vicces, színházelmélettel poénkodó színpadi trollhadsereg? És hogy történhet meg, hogy Závada egyszerre idézi Snoop Doggot, Derridát és Foucault-t? A kérdéseket majd eljuttatjuk a szerzőnek, Závada Péternek, de most jöjjön a megfejtés!
Drámát ritkán olvas az ember, leginkább akkor, ha kényszerítik rá. A dráma szövegét alapvetően arra találták ki, hogy azt valaki előadja, nem elsősorban a papírnak, hanem a színpadnak kell megmutatnia, milyen a szöveg. Viszont vannak más iskolák is, én például nagy rajongója voltam a Nobel-díjas Elfriede Jelinek Egy sportdarab című művének (Tandori Dezső fordításában). Ez a cikk arról fog szólni, hogy nyugodtan olvasson mindenki drámát, jó lesz! A görög mitológia találkozik Kleisttel, de feltűnik egy BMW is, helyenként laza trippé válik a szöveg, amelyben a provokatív feminista-monológ éppúgy megtalálja a helyét, mint a színházról szóló poénkodás.
A Je Suis Ampithryon egy monológokra épülő polifonikus darab, ami teljesen új környezetbe helyezte azt a görög mitológiából ismert mesét, amiben van nemi erőszak, hazugság, gyilkosság, büntetés, megaláztatás és egy végletesen kiszolgáltatott nő. Az eredeti mitológiában persze ezeket kedves és cuki történetekként olvashattuk, amiben még az is vicces volt, hogy Zeusz éppen milyen alakban kefél meg nőket. Miközben jól láthatóan egy omnipotens férfi világáról beszélnek ezek a mesék, amikben nemcsak az olümposzi istennek vannak kiszolgáltatva a férfiak és a nők, hanem magának a rendszernek is. Mert ezek a mitológiák nemcsak rögzítettek egy hierarchiára épülő férfiuralmi rendszert, hanem minden alkalommal újratermelték, amikor elmesélték azokat.
Most Závada meséli újra úgy, hogy közben darabokra szedi a mítosz fontos pontjait. Kezdjük azzal, hogy rögtön hangot ad Alkménének, akivel az a döbbenetes csúfság megeshet, hogy Jupiter a férje képében kúrja meg őt (“A farkának bezzeg neveket ad. A Mennydörgő, a Viharok és villámok ura. Aztán meg nyájasan búgó hangon: Kit engedtél magadhoz, férjedet vagy szeretődet? Mindkettőt, édesem, te vagy az etalon, a maszkulin-hegemün hatalom. Az atommagömlés!”). A történet lényege, hogy teljes a zavar, hogy ki kicsoda, nemcsak a másikról, hanem saját magukról sem tudják a szereplők, hogy mégis kik ők, hiszen ha másvalaki képes úgy felvenni az identitásomat, hogy a hozzám legközelebb álló szerelmemnek sem tűnik fel a különbség, akkor mit ér a saját életem? Amíg Moliére komédiát, Kleist tragédiát, addig Závada egy aktuális kérdésekre reflektáló, provokatív drámát írt belőle.
Amphitryon története elsősorban szomorú, másodsorban dühítő, amennyiben felfogjuk, hogy senkinek nincsen szabad döntése egy olyan hatalmi struktúrában, ami egy mindenható férfi uralma és vallása köré épül fel. Mondjuk így leegyszerűsítve máris elég aktuális a téma és a helyzet! Amphitryon beleszeretett Alkménébe, de nem tudott megegyezni a leendő apósával a hozományban (na, ez mekkora utalás, kacsintós szmájli), ezért megölte, utána Thébába menekültek, de a diktatúra igazsága elől nem menekülhettek. A leghatalmasabb férfi, Jupiter hogyan áll bosszút? Felveszi Amphitryon képmását, hogy megdugja a feleségét, akit már régen kinézett magának. Az talán nem minősül spoilernek, hogy ebből a nemi erőszakból születik később Héraklész, míg a házasok közösüléséből majd Iphiklész.
Amphitryon első megszólalása nagyjából ott veszi fel a fonalat a Závada-életműben, ahol a költő a Roncs szélárnyékban című kötetében befejezte: természeti képek között tűnik el az én:
"Az vagyok, ami nem az öböl. A móló kiegészít a hiányaival. Már hajnalodik, de ameddig innen ellátni, mindenütt sirályok a szavak szélárnyékában. Azért jöttem, hogy újra lássam a koszos hullámokat, a világítótorony jelzőfényét, a kövek halántékához ütődő csónakot. Hogy elbúcsúzzak a nevektől, melyeken többé nem szólítanak. A kő, a víz és a szél nyelvét beszélem."
Rögtön a szöveg elején összemosódik a főszereplő története azzal a játékkal, hogy ő csak egy színész egy nagyobb összefüggésben, ami lehet maga az a patriarchális rendszer, amibe hazatér, de a menádok (a kar) megszólalásai után az egészet már a színházi környezetben értelmezhetjük, ők ugyanis folyamatosan a színházelméleti kérdések felől reflektálnak a szövegre. Amphitryon így beszél:
"Csak egy biztos: vagy nem én írom le ezt a partot, vagy én vagyok a pirkadat szerzői utasítása. Kié ez a hang? Nem tartozik hozzá név. Honnan szól? Mint egy kötél vége, valahol mélyen belevész a sötétbe. Mintha a természetes érintkezés köztünk nem is a beszéd volna. Mintha hangom nem lehetne más, csak a félreértés forrása. Amphitryon! Ki az? Ki szól? Nem tudom, ki vagyok, csak azt, hogy ki nem. Nem tudom, én beszélek-e, csak abban vagyok biztos, hogy nem valaki más."
A Je Suis Amphitryon az alapszituációt kortárs problémaként értelmezi, hiszen a színház nem is tehet máshogy. Hogy vannak hatalmi rendszerek (társadalom, színház, párkapcsolat, vallás etc.), amiben a férfiak, de hozzájuk képest a nők még inkább, teljesen kiszolgáltatottak. Ráadásul Závada csavar egy elég erőset az alapsztorin azzal, hogy az identitáskeresős alapjátékot a színházba helyezi, például Jupiter így mutatkozik be:
“Jupiter vagyok, és egy színészt játszom, aki a szerepe szerint Diderot-t idéz. A költő vállára lépek, és bezárkózom egy hatalmas fűzfavessző bábba, amelynek én vagyok a lelke. Vigyázok, nehogy túl érzelmes legyek.”
Nem mehetünk el amellett az értelmezés mellett sem, hogy ez az erősen a színházelmélet felé nyitó szöveg (folyamatos reflexiók a színházra, maguk a szerepcserék is a színházi játékra hívják fel a figyelmet, plusz teljesen eltűnnek a határok a szereplők megszólalásai és a rendezői utasítások között), amiben mindenki szerepet játszik, és ami egy diktatórikus hierarchiát épít fel, az maga a színház. Itt vagyunk a poszt-metoo korszakban, ahol nagyhatalmú, mindenható rendezők pont ugyanazt csinálták a nőkkel, mint Jupiter Alkménével: szerepet játszva erőszakolták meg őket, mert saját mitológia-értelmezésükből ez könnyen következett. Mert amit láttunk a metoo-ban, az a hatalommal való visszaélés férfiak által létrehozott hagyományából következik. Miközben Amphitryon és Alkméné is zavarba jön a gondolattól, hogy a főisten tette kiváltság is lehet. De nem az.
Závada modernizálta a történetet, lendületesen és szórakoztatóan pörögnek a monológok, a dramaturgia feszes, és minden szereplő tud hozni egy-egy jó témát. Számomra a legizgalmasabbak Alkméné szövegei (akit egyébként majd Bánfalvy Eszter kelt életre!), aki olyan dühvel szólal meg többezer éves hallgatás után, hogy nemcsak magát, hanem minden megalázott és elhallgattatott nőtársát képviseli. Mellesleg meg önironikusan kiszól a szövegből, hogy
“Azt mondták, olvassak kortárs női prózát, hogy lássam, milyen egy erős női hang. De már nem volt hozzá energiám.”
2015. január 7-én a terroristák 12 embert öltek meg a Charlie Hebdo szerkesztőségében, ezután született meg a Je Suis Charlie szlogen és logó, és vált a szólásszabadság és a sajtószabadság jelképévé. A mi esetünkben ironikus kifigurázása Amphitryonnak, aki egy kicsit balek áldozat, akinek semmiféle szabadsága nincs. Az igazi áldozat ebben a történetben Alkméné, akit Jupiter teljesen átver, ezért az utolsó nagymonológjában iszonyú erővel és dühvel, valamint híres nőalakok megidézésével (Jeanne D’Arc, Sylvia Plath, Anne Sexon, Desdemona, Heléna etc.) ő lesz a legfőbb áldozat, aki minden más traumáját magára veszi, önmagát vádolja,“spermatartálynak” nevezi magát:
“Kurvára hálás vagyok, hogy kiválasztottak erre a szent hivatalra, de akkor lennék igazán lekötelezve, ha végre magam dönthetnék az életemről. Akkor elmondanám, hogy nem kell se férfi, se isten, míg egyik a másikat saját képére teremti, nőt pedig csak a kitépett lengőbordából gyúr, hogy a teremtés koronája leszophassa magát. Hát szüljön nektek héroszt, akinek két méhe van, és mindkettőt egy Spar-szatyorban húzza maga után!”
