Aggtelek mélyén valójában egy hörpsárkány lakozik
Tengerecki - kalandok Magyarországon - Kortárs mesék és mondák (szerk. Lovász Andrea)
Ill.: Takács Mari, Cerkabella, 2021, 175 oldal
-

Tudod, kik laknak a Holdvilág-árokban? Miről kapta a nevét a Balaton? Hol élnek a kőóriások? Mennyire ismered Magyarország titkos helyeit, rejtett természeti képződményeit? A Tengerecki, a népmondákat továbbgondolva egy kortárs, modern legendárium ‒ alternatív, varázslatos földrajzot kínál, negyven különleges mesét kortárs magyar íróktól. Szórakoztató szövegek és titokzatos helyek! Kalandra fel tehát!

A kötet szerzői:

Acsai Roland, Adamik Zsolt, Berg Judit, Bernáth Zsolt, Boldizsár Ildikó, Böszörményi Gyula, Dávid Ádám, Demény Péter, Dér Adrienn, Halász Bálint, Kertész Erzsi, Majoros Nóra, Maksai Kinga, May Szilvia, Mészöly Ágnes, Molnár Krisztina Rita, Molnár T. Eszter, Pifkó Célia, Somfai Anna, Tóth Krisztina, Várfalvy Emőke, Veszpi Gyula, Vörös István

TENGERECKI – KALANDOK MAGYARORSZÁGON - KORTÁRS MESÉK ÉS MONDÁK

Böszörményi Gyula: Hööörp

Csudás hely ám Aggtelek, mert ott folyton előficcen valahonnét egy-egy csalafinta varázslat, kacifántos bűbáj, huncut hókuszpókusz. A minap is – alig néhányszáz éve, ükanyáink idején – arra ébredt Bongó Benő, a faluvégi bádogos, hogy rettentően szomjas! Ki is kecmergett a dunyha alól, ment a dézsához, amiben a kútról húzott vizet tartotta, és megmerítve benne a bádogbögrét, inni akart. Ám ahogy az ajkához ért a csupor pereme, Benő különös hangot hallott.

‒ Hööörp!

Így szólt ez a hang, és Benő hiába döntötte fenékkel felfelé a bögrét, abban biz’ cseppnyi víz sem volt.

‒ Nofene! – morrantott a bádogos. – Biztos nem merítettem elég mélyre!

Újra próbálkozott hát, oly alaposan, hogy bögréje a dézsa aljához koppant, ám megint jött a hang.

‒ Hööörp!

És immár nemcsak a bádogbögre, de maga a dézsa is csontszáraz volt.

‒ Nofene kétszer! – borongott a bádogos. – Akkor hát megyek a kútra!

Ment is bizony, ahogy volt, libegő hálóköntösben, bojtos hálósipkában, mezítláb, miként az ágyból kikelt. Óvatosan a kútkávára tette a bádogbögrét, majd két kezével megragadta a kereket, és kezdte feltekerni a vödröt. Még hallotta, hogy odalenn gyönyörűt loccsan a víz, ám azután megint jött a hang!

‒ HÖÖÖRP!

És hiába döntögette, rázogatta Benő a kút vödrét, abban biz’ egy csepp víz se volt! Újra morrantani azonban nem maradt ideje, mert ekkor már az egész falu jajveszékelt, óbégatott, sírt.

‒ Sehol sincs víz, emberek! – kiabálták innen is, onnan is. – Száraz a palack, az itató, a kulacs, a pohár, a vályú, de még a locsolókanna is!

‒ Itt valami csalafintaság van! – vélekedett Benő, aki igen világlátott ember volt, mivel egyszer már a messzi Buda várát is megcsodálta, igaz, hogy csak egy kalendáriumos képen. – Jobb lesz, ha utánajárok, de elébb gatyát húzok!

Felöltözött hát a bádogos, majd útra kelt, mindig arra nyújtva lépteit, ahonnan jajkiáltás szólt:

‒ Az előbb még tele volt az esőfogó hordó, most meg száraz, mint a kő!

Végül Bongó Benő egy pocsolyához ért, és amikor a föld alól felhangzott az a fura hang – HÖÖÖRP! –, ő erős kezével a gyorsan apadó víz mélyére nyúlt, és hopp, már torkon is ragadta az odalenn rejtező szomjas szörnyeteget!

‒ Aha! – bőgte a bádogos. – Szóval te volnál a víztolvaj!

Benő markában olyan valami tekergett, amilyet még sosem látott. Leginkább egy töpörödött, ezüstszürke sárkányra hasonlított, kicsiny lábain erős ásókarmokkal, és akkora pocakkal, mint egy bőrtömlő.

‒ Eressz el, ember! – vinnyogta a lény. –

Szomjas vagyok!

‒ Ahogy az egész falunép is az, mert te minden csepp vizet elloptál tőlünk.

‒ Nem tehetek róla, ilyen a természetem – felelte a mohó varázsgyík. – A tengermélyi hörpsárkányok családjából származom, akiknek folyvást inni kell. Az óceánban ezzel nincs gond, ott van elég víz, de itt nálatok kiszáradok!

‒ Aztán hogy kerülsz ide? – érdeklődött immár barátságosabban Bongó Benő.

‒ Anyámtól lopott el egy rusnya boszorkány, hogy otthon varázslöttyöt főzzön belőlem, de mikor a seprűjén hazafelé vitt, kiugrottam az iszákjából.

‒ Okosan tetted! – dicsérte a mini sárkányt Benő. – A vizünket elhörpölni viszont galád dolog, hiszen így mi és az állataink is mind szomjan halunk.

– Hiába szöktem meg a rút banyától, most te ütsz agyon... ‒ keseredett el a varázsgyík.

‒ Nem vagyok én olyan gonosz, mint hiszed – szólt a bádogos. – Ha kibírod egy kis ideig, hogy nem lopod a vizünket, be is bizonyítom!

Miután a hörpsárkány ígéretet tett, hogy veszteg marad, Benő zsebre vágta őt, és sietett haza. A műhelyében aztán kalapácsot ragadott, és csitt-csatt-dirr-durr, munkához látott. A falu népe ámulva nézte, amint a sok-sok bádoglapot egymáshoz szegecseli, hajlítja, formálja, illesztgeti, míg végül a dologból egy akkora tölcsér nem lett, amekkorát a világ még sosem látott. Aggtelek minden erős karú legényére, leányára szükség volt, hogy kihengergessék azt a közeli rétre, ahol aztán gödröt ástak neki, és csutorájával lefelé a földbe helyezték.

‒ Ide figyelj, te, izé – vette elő zsebéből a hörpsárkányt Benő. – Most szépen leásod magad a tölcsér alá, bekapod neki a végit, és amint esni kezd az eső, annyi vizet ihatsz, amennyi beléd fér.

‒ Ha így lesz – fogadkozott a varázsgyík –, soha többé nem lopok tőletek egyetlen kortyot sem!

Amint ezt kimondta, eltűnt a föld mélyén, az ég pedig megnyílt, és a zápor színig töltötte a tölcsért.

‒ Hööörp, hööörp! – a következő száz évben az aggtelekiek folyvást hallották a hangot, ahogy a hörpsárkány nyeli a vizet. A tölcsért lassanként eltakarta a föld, a környékét benőtte a sás, ám az egyik oldalán hegy kezdett növekedni. A hörpsárkány dagadozott ott egyre nagyobbra, miközben kemény háta levetette magáról az erdőt, majd a helyébe ültetett szőlőt is. 

Végül aztán a különös lény megöregedett, és örökre elszenderedett, nem nyelte többé a vizet, a föld alól kibukkanó háta pedig megkövesedett. No, azt hívják manapság ördögszántásnak, persze tévesen, hiszen mi tudjuk, hogy

a fehér sziklák sárkánypikkelyek,

az Aggteleki-tó pedig egy óriás tölcsért rejt. 

 

Várfalvy Emőke: Szalóki Sanya meg a Szépasszony

 

Szabadidejében grillcsirkét süt, fognyárson. Kukoricát pattogtat, ketchup-ízűt. És vannak, akik szerint a híres, egri dobostortához is ő pirítja a cukorlapokat.

Repülni már csak ritkán repül. Mikor szépen süt a nap a menyecske-hegyi kaptárkövek felől, és tele a levegő az édesedő szőlőszemek illatával, szeret kiülni a barlanglakása elé egy padra, és bámulja a jövő-menő turistákat.   

Megszokta őket. Meg is szerette, mert hát tulajdonképpen miatta jönnek. 

Persze ezt csak igen kevesen tudják. Csak azok a szerencsések, akiknek ezt a történetet elmeséltem Szalóki Sanyáról, a Bükk sárkányáról. 

 

Sanya nem szereti a hírverést. Meg semmilyen verést. 

De van valami, vagyis inkább valaki, akit a ketchupos pattogatott kukoricánál, a lángon sütött grillcsirkénél és a roppanós tetejű dobostortánál is jobban szeret: Szépasszonyt. 

Szépasszony a völgyben lakik, és a mai napig nem sikerült róla megállapítania az egrieknek, hogy

boszorkány vagy tündér.

Mikor a szőlősgazdák bő terméssel és jó borral zárják az évet, tündérnek mondják. Mikor mindent elver a jégeső, vagy a túl sok esőtől lerohad a szőlő, akkor boszorkányt kiáltanak. 

Sanya ilyenkor dühös lesz, a tűzoltóknak pedig sok dolguk akad villámcsapott fákkal, lefújt háztetőkkel, a leszakadt villanyvezetékekről nem is beszélve.  

Szépasszony pedig csak nevet bele a hordókba, hogy jó édesek legyenek a kacagásától, és nem árulja el senkinek, hogy ő igazából Királyleányka, akiről nemcsak egy aranyosfényű bort neveztek el, de aki Sanyának köszönhetően örökké élni fog. 

A magyar sárkányokról az a hír járja, hogy mennydörgőek és olyan rémesek, hogy a világ leghíresebb varázslóiskolásait is képesek rémületbe ejteni. Szalóki Sanya nem ilyen. A bükki sárkány egy barlanglakásban él, és ha felbosszantják, tüzet fúj, mégis

ma ő a világ legudvariasabb sárkánya. 

Persze nem volt mindig ilyen. 

Réges-régen történt, hogy egy reggel a Laskó patak fölött repülve, a patakparton megpillantott egy lányt. Hogy pontosan mit csinált ott, nem tudni, de biztos, hogy sok-sok finom, grillcsirkének való madárka között sétált. Igazából a madarakat vette észre először Sanya, és csak egy picivel később a lányt. Ő meg, ahelyett, hogy sikított volna, megkérdezte, nem enne-e Sanya inkább a kukoricából meg a paradicsomból, ami a kosarában van. 

A sárkány úgy meglepődött, hogy nem tudott visszatartani egy kicsusszanó böffenést, amivel egy apró lángocska pont a lány kosarára pottyant. A kosár kigyulladt. 

Pár perccel később, a paradicsom illatú pattogatott kukoricát majszolva a lány lelkesen mesélt anyjáról, a Szőlőskertek királynéjáról, bátyjáról, Szürkebarátról, öccséről, Irsai Olivérről, és apjáról, a messze földön híres Bikavérről, akinek erejével nem mer szembeszállni senki Soprontól Szekszárdig.

Szalóki Sanya csak hallgatta és hallgatta, és egyre azon járt az esze, hogy bár még alig múlt kétszázhetven éves, tehát nagyon fiatal a nősüléshez, azért ezt a lányt mégiscsak feleségül veszi. 

Mikor a nap aludni indult a szőlőskerti dűlők mögött, Szalóki Sanya megkérdezte a lányt:

‒ Hozzám jönnél-e feleségül?

A lány kedvesen mosolygott, és azt mondta neki, ha kitalálja egy hét múlva ilyenkorra, milyen ajándékra vágyik, akkor hozzá megy feleségül. 

Ettől a pillanattól fogva Sanya nem aludt egy pillanatot sem. Fel-alá repkedett, nézelődött, fülelt, szaglászott, s jól szemmel tartott minden fehérnépet Eger és környékén. Aztán az utolsó nap reggelén felfűtötte a mellkasában lobogó lángokat, és elkezdte fújni a barlangjában csobogó patakocska vizét. 

A víz először gőzölögni, majd zubogni kezdett, és nem sokkal később a Menyecske-heggyel szemben, egy kis lyukon kibuggyant a földből. 

A forró víz hamar lyukat vájt az agyagos talajba, amire a vízből hófehér kőcsipke rakódott le. Mire a lány megérkezett a megbeszélt helyre, Szalóki Sanya ott várta, mancsában egy csokor vadvirággal. 

‒ Na, barátocskám, mit találtál ki? – pillantott a virágra a lány picit csalódottan. 

‒ Gyere velem, megmutatom – kapta derékon a sárkány, és egy szempillantás alatt ott voltak a gőzölgő vízű, hófehér kőcsipkékkel borított kád mellett, ami körül ezerszínű vadvirágmező illatozott. 

‒ Gyönyörű… – ámult el a lány. 

‒ A víz egyenesen a föld szívéből jön.

Aki ebben fürdik, annak nem fáj többé semmije, lépte rugalmas lesz, bőre hamvas, mosolya fényes, lelke boldog örökké. Én forrósítottam fel, hogy te lehess az egri asszonyok legszebbike, és örökké élj. 

‒ Mit is mondhatnék erre – mosolygott a lány, miközben egyik lábát belenyújtotta a vízbe –, hozzád megyek. De csak akkor, ha ezt a kádat az összes egri asszony használhatja, hogy mind szépek és egészségesek legyenek. 

Szalóki Sanya ebbe persze azonnal beleegyezett, és azóta is fűti a vizet az egyre terebélyesedő kád alatt, amibe most már nemcsak Egerből, de a világ minden tájáról jönnek fürdeni. Szép asszonyok, vidám férfiak és huncut, meseimádó gyerekek is, akiknek lépte rugalmas, bőre hamvas, mosolya fényes, lelke pedig boldog lesz, amikor Egerszalókról hazatérnek.

Kapcsolódó cikkek
...
Könyves Advent

A Frogmorton farmon zajlik az élet és egy titokzatos alak is felbukkan

A semmi lány felnőtt… A Frogmorton farmon a megszokott módon zajlik az élet – ami azt jelenti, hogy az események rég túllépték a „különc” szintet, és most nyílegyenesen vágtáznak a „teljesen bizarr” felé. Olvass bele a Frogmorton farm 2. részébe!

...
Könyves Advent

És a kvaggáról vagy az elefántmadárról hallottál már? Mi irtottuk ki

Történetek azokról az élőlényekről, amelyeket az ember irtott ki, és azokról az emberekről, akik ezt tették. Olvass bele!

...
Könyves Advent

Hogy miről nevezetes a Suttogó Erdő? A csillagfarkasokról

Tarts velünk egy fantasztikus világba, ahol viharsárkányok fodrozzák az eget, égrefutó unikornisok vágtatnak az éji ösvényeken, tűzmadarak őrzik a Csodák Barlangjának titkát, fellegmedvék lehelnek ködöt a hegycsúcsokra, és a csillagfarkasok éneke csalogat fényt a sötétségbe. Olvass bele a könyvbe!

...

Hogyan olvadunk el 2050-ig? / A JÖVŐ MINISZTÉRIUMA

...

Szendrey Júlia prózájának van egy vadromantikus oldala [N/ők is írtak]

...

Ránki Sára bűnügyi nyelvész: Klemperer leírta, hogyan erőszakolja meg a hatalom a nyelvet

...

Bódis Kriszta: Számomra úgy van értelme az életnek, ha változást hozok