Mi a teendő, ha arra ébredünk, hogy megint tegnap van?
Bernáth Zsolt
Holnapelőtt, tegnapután
Ill.: Sajó Szabolcs, Cerkabella, 2021, 307 oldal
-

Mit tennél, ha egy nap arra ébrednél, hogy megint tegnap van? Másnap pedig tegnapelőtt… Ráadásul egyedül kell boldogulnod egy idegen országban… Orsi kamaszos lendülettel és kétségekkel telve járja végig a nyolcszáz kilométeres zarándokutat a spanyolországi Santiago de Compostela városáig – hogy kiderítse, mi lett a féltve őrzött Kallixtusz-kódex kitépett lapjával, meg tudja-e menteni új barátnőjének, Lunak az édesapját, hogyan játszhatja ki El Draco, a hírhedt kalózvezér szellemét – és hogy tulajdonképpen mit keres ő ebben a kalandban.

Holnapelőtt, tegnapután: Holnapelőtt, tegnapután (részlet)

Budapestről Párizsba két óra repülés: isteni volt, megannyi tejszínhabfelhő alattunk, felettünk, legszívesebben beleharapna az ember lánya. Aztán a vonatozás, hegyen-völgyön át, Bayonne városába, közben befalni az étkezőkocsi teljes kínálatát, majd a vécében kizötyögni az egészet ‒ ez utóbbi azért nem volt annyira jó, de mivel apám megengedte a korlátok nélküli kólafogyasztást, hamarosan megnyugodott a gyomrom. 

Aztán jött a 3D mesekönyv: Saint-Jean-Pied-de-Port, kisváros, francia, innen indul a Camino vagyis az Út, merthogy így mondják a spanyolok. Itt akarok maradni, itt akarom leélni az egész életemet, azonnal költözzön ide anyu is, meg az összes barátom a suliból, és a szomszédok is, na jó, ne mind ‒ ez volt a hisztim lényege. 

Apa türelmesen végighallgatott, majd tájékoztatott, hogy nem szándékozik itt letelepedni, csupán beugrunk a zarándokirodába kiváltani a credencialt, egy éjszakát itt alszunk, és megyünk tovább.

Furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet ez a furcsa nevű holmi, amit nem nélkülözhetünk; különleges sebtapasz, valami amulett, netán valami bájital, amely megsokszorozza az erőnket? Utóbbi tipp reményt adott arra nézve, hogy mégiscsak túlélem az utat, amely az első napon 1500 méter magasba vezet, ahol már ‒ gyanítottam ‒ csak az extrém sportokat kedvelő oxigénmolekulák tartanak erőnléti edzést.

Csalódnom kellett: a credencial megnevezés egy zarándokútlevélnek becézett kis füzetet takart, amelybe rögtön belekerült a nevünk és egyéb adataink, beleértve a zarándoklat kezdetének napját is: július 11.

‒ Ez minek kell? ‒ firtattam, mire nyájasan közölte az okmányt kitöltő bácsi, hogy mivel minden szálláson lepecsételik majd az útlevelet, így annak birtokában egyrészt nyomon követhető a zarándok útja, másrészt

könnyebben azonosíthatók a földi maradványai, ha netán megeszik a medvék,

porrá zúzza a testét egy szakadékba zuhanva, vagy infarktust kap a hegytetőn.

Miután ily módon megalapozták számunkra a zarándoklat hangulatát, megvacsiztunk, eltöltöttük első éjszakánkat a helyi zarándokszálláson, másnap hajnalban pedig útnak indultunk, felfelé a Pireneusokba.

Aztán csak mentünk.

Mendegéltünk.

Ballagtunk.

Vánszorogtunk.

A kilátás egyébként oltári volt: szédítő magasságok és mélységek, a völgyben tejszínként ül meg a köd, megint csak kedve lenne az embernek belekóstolni (ezt már írtam fentebb a felhőkkel kapcsolatban, sejtem, frissíteni kellene a szó- és kifejezéskészletemet), és minden zöld. Kivéve a birkákat. Azok ‒ nem tudtam nem észrevenni ‒ nem zöldek. Viszont annyi van belőlük, mint a Hősök terén a fényképező kínai turista nyáron. Legelnek (mármint a birkák). És ránk se bagóznak, úgy kell őket arrébb tolni, ha folytatni akarjuk az utunkat.

Olykor elhaladt mellettünk egy-egy kerékpár, sőt pár autó is, ilyenkor a közelünkben araszolgató zarándoktársak figyelemre méltó színeváltozáson mentek keresztül: mind citromsárga lett az irigységtől. De mi sem maradtunk le mögöttük. Az egyik hegyi kaptatón kérdőre vontam apámat, hogy ha már történészként jött tanulmányozni Szent Jakab útját Spanyolországba, akkor miért nem bérelünk autót, kisbuszt vagy helikoptert?

‒ Nem lenne autentikus

‒ közölte megfontoltan, amikor kis idő múlva újra lélegezni tudott. Szándékomban állt viszontválasszal illetni, de mivel a tüdőm éppen összeesni és vákuumot képezni szándékozott, a vádlim izmai pedig ‒ a fájdalomból sejthetően ‒ éppen leválni készültek a csontjaimról, elhalasztottam a további faggatózást.

Aztán eleredt az eső.

Lassan, szemérmesen érkezett: pár cseppecske, aranyos, göndör, bodor bárányfelhőcskékből, lágyan hullva fejünkre, vállunkra. Majd a matiné mészárolós horrorba váltott: feketeség borította be az eget, mintha egyik percről a másikra lekapcsolták volna a napot, villámlott, mennydörgött, és hamarosan azon kaptuk magunkat, hogy fennhangon őrjöngve, panaszos levelet fogalmazunk cipőnk és esőkabátunk gyártóinak ‒ ez nem nélkülözte a nyomdafestéket kevés eséllyel bíró szavakat sem.

Péppé áztunk.

Nem emlékszem, hogy fáztam-e még így valaha. Anya csomagolt az útra, és bár apa egyszer megjegyezte a művelet közben, hogy némi meleg holmi sem ártana, válaszul csak humoros, anyáskodó köntösbe csomagolt dorgálás érkezett, miszerint mi szükség lehet meleg holmira nyáron egy mediterrán országban.

Kis híján orra buktunk egy rozsdás, az elemek által megtépázott táblácskában, amely szerényen hirdette, hogy éppen átcuppantunk-toccsantunk a spanyol határon, innen már csak öt kilométer Roncesvalles település, ahol az első szállás található. Az öt kilométert négy nap alatt tettük meg ‒ legalábbis így éreztem. Felülről pillantottuk meg a pislákoló fényeket, majd egyszer csak szilárd talajt éreztünk a lábunk alatt. Robinson örülhetett így a hajótörését követően, mint mi, amikor bevánszorogtunk a recepcióhoz.

Idősebb, kopasz, mosolygó bácsika fogadott. Elnézegetett bennünket egy darabig, mint kisbaba az első csilingelős játékát.

‒ Vacsorát, ágyat szeretnének? ‒ érdeklődött, először valami ismeretlen nyelven (spanyol lehetett), majd kétségbeesett tekintetünket látva angolul is. Határozott igennel válaszoltunk, óhajunkat többszöri plafonra nézéssel megerősítve. Elégedettnek látszott, ami meglehet, annak is volt köszönhető, hogy nem rontottuk a túlélő-statisztikát. Pecsétet nyomott az útlevelünkbe, megmutatta, hol a fürdő, mely ágyakat birtokoljuk majd, és a közeli étterembe is elkísért.

‒ Hatkor vacsora ‒ tette még hozzá, majd elsietett, hogy még életben találja az utánunk érkezőket.

Mielőtt magamra zártam a fürdőkabint, egy pillantást vetettem a tükörre. A hányászöld szín illett leginkább rám, fehér hullafoltokkal (valószínűleg fagyási sérülések lehettek). Életemet, jövőmet reménytelennek éreztem, mint egy frissen kivert kutya. Ha ilyen lesz minden nap, soha nem látom viszont anyámat ‒ keseregtem. Nem beszélve arról, hogy pár zarándok a vonaton azzal ijesztgetett, hogy a szállások többségén nincs melegvíz. Ennek tudatában, drámai arccal, ahogy a magukkal végezni óhajtók nyitják meg a gázcsapot ‒ elfordítottam a vízcsap egyetlen gombját.

Forró víz ömlött a bőrömre.

Abban a pillanatban megtértem, megvilágosodtam. Igen, van Isten, léteznek őrangyalok, mindenkit szeretek, és hálás vagyok csodálatos életemért! Forró víz! És nem hűlt ki, azután sem, hogy legalább fél órán át áztattam magam.

A vacsora sem volt rossz: valami tészta, valami szósz, valami savanyú, valami desszert. Már nem is tudom, mit ettem; a zuhany utáni egy órát extázisban töltöttem.

Lefekvés előtt azért apám figyelmesen gondoskodott róla, hogy visszatérjek a földre és a testembe.

‒ Holnap huszonöt kilométert megyünk ‒ közölte, miközben az útikönyvét lapozgatta. ‒ Könnyebb lesz, mint a mai. Persze esni fog ‒ tette hozzá szégyenlősen, mintha az ő hibája lenne. Az is volt egyébként, minden az ő hibája volt. Sértődötten elfordultam.

Két egymás mellett lévő emeletes ágy felső szintjein kaptunk helyet, így olyan volt, mintha egy valószínűtlenül magas franciaágyban feküdnénk.

Bebújtam a hátizsákomba, és bőszen durciztam legalább öt percig. Miután befejeztem ezt a tevékenységet, újabb beszélgetést kezdeményeztem.

‒ Miért van itt ennyi ember?

Apám cuppogott a szájával egy darabig. Ilyenkor gondolkodik. Majd így felelt:

‒ Zarándokolnak.

Na, ehhez nem kell katedra, doktori, de még különösebben barázdált agy sem.

‒ De miért?

‒ Számos oka lehet. Van, aki gyászol, van, aki ünnepel. Vagy sportol. De van, aki nem tudja megmondani, miért indul el.

Érez valamit.

‒ Mit?

‒ Hívást. Amikor nem okoskodsz, csak teszed, amit jónak vélsz.

‒ És mi miért vagyunk itt?

Cuppogás, töprengés.

‒ Én azért jöttem, hogy könyvet írjak. Hogy te mit keresel itt, majd kiderül.

‒ De hát te kérted, hogy jöjjek ‒ mutattam rá.

‒ Na és? Mondhattál volna nemet is. Mégis itt vagy. Majd megtudod, miért.

‒ De mikor? ‒ makacskodtam.

Apám nagy zajjal behúzta hálózsákja cipzárját. Mindig bezár, zajosan letesz valamit, vagy hasonló módon jelzi, hogy részéről véget ér az eszmecsere.

‒ Majd kiderül ‒ mondta. ‒ Aludj.

Szót fogadtam. De valamiért az éjszaka közepén felébredtem, és sokáig csak hallgattam a körülöttünk horkolókat. A helyiség olyan volt, mint a Harry Potter filmekben a nagy tanácsterem: vastag falak, nehéznek tűnő, tekintélyt parancsoló vascsillárok, lőrésablakok. Egy több száz éves valamikori kolostorban alszom. Ez már valami, nem?

Később felkeltem, kilopództam az étkezőbe, és írni kezdtem ezt a naplót. Tényleg nem árt, ha lejegyzem, ami belém nyilall.

Hosszú lesz ez az egy hónap.

 

Kapcsolódó cikkek
...
Könyves Advent

Aggtelek mélyén valójában egy hörpsárkány lakozik

A Tengerecki, a népmondákat továbbgondolva egy kortárs, modern legendárium ‒ alternatív, varázslatos földrajzot kínál, negyven különleges mesét kortárs magyar íróktól.

...
Könyves Advent

Minden, amit a Pál utcai fiúkról tudni érdemes

Ki volt a híres ál-Nemecsek? Miért szerepel olyan kevés nő a történetben? Hányan vannak a Pál utcaiak, és hányan a vörösingesek? Hogyan járhatott egy osztályba a tizennégy éves Boka és a tizenegy éves Nemecsek? Mit ehettek, mit játszhattak a korabeli gyerekek? Milyen filmek készültek a könyv alapján? Mészöly Ágnes rajongói kézikönyvéből minden kiderül. Mutatunk belőle egy részletet!

...
Könyves Advent

Fedezd fel Folkiát, Imprót, Poppiát, Klasszikát és találd meg a saját zenédet!

Egy különleges ismeretterjesztő mesekönyv a zenéről Tarr Ferenc frissen megjelent könyve, a Harmónia, a zenék birodalma. Azoknak a gyerekeknek szól, akik szeretnek zenét hallgatni, és szívesen megismerkednének a legalapvetőbb zenei fogalmakkal, hangszerekkel, stílusokkal. Mutatunk belőle egy részletet!

KÖNYVTAVASZ
...
Könyvtavasz

Mit jelent átélni a vetélést?

...
Könyvtavasz

A gyász időszakában is ránk találhat a szerelem

...
Könyvtavasz

Egy kis örmény faluban a háborús tragédiákat a hétköznapi örömök ellensúlyozzák

...
Könyvtavasz

Ilyen a középkorúak elviselhetetlen felnőttsége a norvég szerző szerint

...
Könyvtavasz

Őszinte, giccsmentes női erő: ez a Borikönyv

...
Könyvtavasz

15 miniszterelnök szolgált az uralkodása alatt – II. Erzsébet páratlan életútja

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

Ebben a mesében a boldogság tényleg eladó, és különböző kiszerelésekben kapható

„A boldogságot meg lehet venni?” – teszi fel a kérdést az olasz szerzőpáros képeskönyve. A boldogságárus lenyűgözően szép könyvtárgy, melyben nem a szöveg, hanem a képek dominálnak.

...
Gyerekirodalom

Lakatos István Dobozvárosa közösségi finanszírozásban jelenhet meg újra

2011-ben jelent meg a Lencsilány alkotójának, Lakatos Istvánnak az első regénye, a Dobozváros, amit Év Gyermekkönyve-díjjal ismertek el, több helyen általános iskolai tananyag lett, ám hamar elfogyott a boltok polcairól. Most viszont újra megjelenhet, mégpedig az olvasók segítségével.

...
Gyerekirodalom

Sárkányok, vulkánok, Charles Darwin és egy bátor kis hajósinas

A Darwin sárkányai igazi kalandregény, vulkánokkal, hajótöréssel, váratlan fordulatokkal, de ami ennél is fontosabb, hogy a kötet nagy súlyt fektet az állatok iránti szeretetre és felelősségvállalásra is.

A hét könyve
Kritika
Ahol háború van és fájdalmas választóvonalak, ott nem lesznek győztesek
...
Nagy

Pető Péter: Csak a gól

A magyar futball varázslatos estéjét elevenítettük fel a zalai Margófeszten, a mérkőzést, amelyet tényleg senki nem felejt el: Szamosi Tamás bal oldali beadását a 83. percben pályára lépő Koplárovics Béla fejezte be a Manchester United ellen.