Elkezdődött a suli, és ha netán a nyári szünet előtt nem is, de ezekben a napokban már lassan megtudják az általános iskolások (és a szülők), hogy mik lesznek az idei tanév kötelező olvasmányai. Utóbbiak listája mintha évtizedek óta változatlan lenne (hogy ez mennyire így van, arról ebben a cikkünkben írtunk), ugyanakkor sok pedagógus törekszik arra, hogy lehetőség szerint kortárs olvasmányt is bevigyen az óráira. Szerencsére a választék óriási, ami ezzel együtt meg is nehezíti a döntést. Mi most öt olyan könyvet választottunk ki az elmúlt évek kínálatából, amelyek alternatívát jelenthetnek, és még akár az olvasást is megszerettethetik a gyerekekkel.
Varró Dániel A szomjas trollja összesen négy történetet tartalmaz, amik egymástól függetlenek (igaz, a szereplők azt megengedik maguknak, hogy időről időre átjárjanak a mesék között), közös bennük ugyanakkor, hogy mind a négy a kelta és skandináv mondavilágon alapszik, miként az is, hogy ... viccesek. Utóbbira önmagában talán még nem kapnánk fel a fejünket, a magyar közoktatásból viszont fájóan hiányoznak a humoros történetek (van helyettük torokgyík, korán árvaságra jutás és dicső halál), pedig egy kisiskolásnak talán még az olvasás is könnyebben menne, ha például olyan mondatokat kellene kisilabizálnia, mint: „Magam minden bajból bátran,/ körmönfontan kidumáltam,/akkor egy kis fókafognyi/vas fog rajtam itt kifogni?” A történetek ráadásul elég sok irodalmi elágazást tartalmaznak, így az órákon életkortól függően el lehet barangolni Andersen, Grimm, esetleg Homérosz vagy éppen Shakespeare irányába. A kötet utolsó története egy kalandválasztós mese, aminél a legnagyobb problémát maximum az jelentheti, ha nem elég a 45 perc, hogy a kaland végére érjenek a gyerekek. A könyvről korábban ITT írtunk bővebben.
Ötödikben minden magyar gyerek találkozik a János vitéz című Petőfi-klasszikussal, és vérmérséklettől, érdeklődéstől, olvasási gyakorlattól függ, hogy végül milyen viszonyba kerül vele - megszereti vagy lepattan róla. Szabó Borbála A János vitéz-kód című regényének szereplője, a matekos Berti az utóbbi csoportba tartozik, nehezen birkózik a sorokkal. Ebből viszont még önmagában nem lenne kalandregény, ahhoz az is kell, hogy Berti - keresztülgázolva a valóság és a fikció határán - belépjen az elbeszélő költeménybe, és alakítson, módosítson annak menetén. Szabó Borbála valószínűleg minden, a kötelező olvasmányokkal küzdő gyerek álmát valósította meg ezzel a regénnyel, miközben igazán maivá tette, közelebb hozta hozzájuk a klasszikust. A János vitéz-kód így remekül kiegészítheti az órán tanultakat, és még az is lehet, hogy a humoros, játékos kötet meghozza a kedvét azoknak is, akik az eredeti művel eleinte nem boldogultak. A kötetről ITT olvashattok bővebben, a szerzővel pedig ITT interjúztunk.
Mára már se szeri, se száma a David Walliams-könyveknek, a legismertebb (talán nem véletlenül) ugyanakkor még mindig a Gengszter nagyi: a történet hőse a 11 éves Ben, akinek hidegrázása van attól, amikor az unalmas nagymamájánál kell időznie. Annál nagyobb lesz a meglepetése, amikor kiderül, hogy a nagyi nem egy unalmas vénasszony - akinek Ben hiszi -, hanem egy kalandvágyó és (hát, izé...) enyveskezű bűnöző, akinek a koronaékszerekre fáj a foga. Korábbi összeállításunkban ezt írtuk róla: „A népmesékben az idős emberek mindig valami tudásnak vagy titoknak a tudói, cselekvő, aktív szereplők, Walliams pedig ezt a motívumot ültette át a regénybe, amelyben a nagymama nemcsak tevőlegesen alakítja az eseményeket, de csalafintaságával eléri azt is, hogy igazi kötelék alakuljon ki a kisunokájával”. A Gengszter nagyi egy dinamikus, fordulatos gyerekregény, amelynek cselekménye a kevésbé gyakorlott olvasókat is könnyen magával ragadhatja.
Az Én és a cseresznyefa egy megrázóan szép mese egy kilencéves kislányról, aki a történet előrehaladtával folyamatosan veszíti el a látását. A könyv szerzője, az olasz Paola Peretti egy ritka szembetegséggel küzd, saját tapasztalatait is segítségül hívva írta meg könyvét, melynek alsó tagozatos főhősét egy igazán embert próbáló úton kísérheti végig az olvasó. A súlyos kérdések nem teszik feldolgozhatatlanná a szöveget, mert a szerző bár nem bagatellizálja el a traumát, mégis elképesztő finomsággal írja meg azt a gyászt, mely a látás elvesztését kíséri. Mafalda, a főhős pontosan tudja, hogy meg fog vakulni és napról-napra érzékeli, ahogy romlik a látása. Az iskola előtt álló cseresznyefát minden nap egyre közelebbről látja csak, ahogy a csillagokat az égen vagy szeretett macskáját is. És a legszomorúbb, hogy van egy listája arról, mit szeretne még csinálni az életben, de ez a lista egyre rövidül, minden nap újabb és újabb dolgot húz le róla (látni, milyen lesz az arcom felnőttként, focizni a fiúkkal, tengeralattjárót vezetni). A történet végén a probléma nem oldódik meg, de a kislány valamelyest elfogadja a sorsát, segítőket talál, barátot szerez. A kevés szereplőt mozgató történet könnyen olvasható, főhőse pedig ( a betegséget leszámítva) átlagos gyerek, ráadásul az Én és a cseresznyefa a segítő könyvek sokszor nagyon erőteljes didaxisa nélkül tanít beleképzelni magunkat olyanok sorsába, akiknek sokkal nehezebb. (K.O.)
Az általános iskola vége felé az ajánlott olvasmányok listáján már megjelenhet egy-egy klasszikus krimi: ezekhez jelenthet jó belépőt (akár alternatívát) a Sherlock, Lupin és én-sorozat. Bár a borítón az Irene Adler név szerepel, ez valójában az olasz Alessandro Gattit rejti, akinek már jó néhány kötete olvasható magyarul. A Sherlock, Lupin és én-könyvek mindenesetre jól hozzák a klasszikus krimik hangulatát és fordulatait (itt nyilván és elsősorban Arthur Conan Doyle és Maurice Leblanc könyvei jöhetnek szóba), életkorban ugyanakkor a szerző visszakalibrálta hőseit. A címszereplők így aztán olyan kalandvágyó fiatalok, akik néha gondolkodás nélkül vetik magukat a rejtélyek nyomába, ám ez sem menti meg őket attól, hogy időről időre megküzdjenek azzal, amivel minden kamasz - legyen szó akár barátságról vagy éppen szerelemről.
Nyitókép: Fortepan/Sándor György