Szabó Borbála ifjúsági regényében eltűnik egy 11 éves fiú, aki váratlanul Petőfi Sándor János vitézében jelenik meg (a kötetről ITT olvashatsz bővebben). Berti átlépi a valóság és a fikció határát, ez pedig különös fordulatokat eredményez. De hogyan esett a Petőfi-klasszikusra Szabó Borbála választása, mit tart a provokációról, és miért fontos neki az előszó? Interjú.
Sok könyved elején van előszó, vagy annak megfelelő bevezetés. Miért írsz előszókat?
Szeretem a formákat - használni és kifordítani is. Jó dolog megszólítani az olvasót, még a történetmesélés előtt egy kicsit közelebb férkőzni hozzá. Olyan, mintha a fülébe súghatnék soron kívül egy-két dolgot. Egyébként is izgalmasnak és fontosnak tartom az író-olvasó kapcsolatot. Ezzel szinte minden írásomban sokat foglalkozom, építem, lebontom. Hol dédelgetem az Olvasót, hol barátkozom vele, hízelgek neki vagy próbálom sokkolni - a lényeg, hogy végig ébren tartsam. Hogy ne unja meg a regényt és ne unjon meg engem.
Bánk bán, Csongor, János vitéz – miért foglalkoztatnak a „kötelező klasszikusok"? Mi érdekel bennük? Van ebben valamilyen tendencia, az egyes könyveken túlmutató átfogóbb koncepció?
Az ember sokszor saját maga nem is tudja, mi érdekli igazán. Nekem például fogalmam sem volt (és most sincs) arról, hogy érdekelnek-e a klasszikusok, hogy valamilyen missziónak tartanám-e az életben tartásukat, újraértelmezésüket. Kínos, de én nem is igazán szeretek olvasni, elfáradok benne és lassan haladok. De úgy tűnik, mégis érdekel a dolog: mert újra és újra elém került a Bánk bán - én meg „lefordítottam" magyarról magyarra. Pont azért, mert fárasztott az olvasása, miközben rá kellett döbbennem, hogy mennyire zseniális dráma... Mi lenne, ha könnyebben közel juthatnánk hozzá? A János vitézt eszem ágában se lett volna újraolvasni, ha nem jut eszembe ez a regényötlet, és így tovább. De végül is sok nagy dolgot fedeztem fel benne.
Provokatívnak tartod magad? Vagy elég őszintének, nem képmutatónak lenni, és abban az ugrásra kész közegben, amelyben élünk, mit gondolsz, könnyen ki lehet váltani éles reakciókat?
Persze, sokszor provokálok, mert nem szeretek unatkozni. Márpedig az emberek ritkán vagy sokára mondanak érdekes dolgokat, ha udvariasan beszélsz velük. De nem akarok bántani senkit, ez inkább csak ugratás vagy csipkelődés, mert sietek, gyorsan szeretném a legtöbbet kihozni minden helyzetből. A könyvemben is hasonlóan történik ez: ha kicsit felbosszantom - provokálom - az olvasót, akkor talán jobb gondolatai lesznek, mint ha nyugton hagyom.
Fotó: Szöllősi Mátyás
A gyűlölködésre való hajlam és a közönyre való hajlam szerintem egyszerre van jelen a mai Magyarországon. A János vitéz-kódban, amint elmaradnak a nagy próbatételek, a mese második felében, egyre közönyösebbé válnak a figuráid. Hogy függ ez össze?
Ez érdekes megfigyelés! Valahol a közöny és a gyűlölködés egy tőről fakad, mert egyik esetében sem figyelünk igazán a másik emberre. Ha közönyösek vagyunk, akkor nem érdekel a másik. Ha gyűlölködünk, akkor meg beskatulyázzuk valahogy, mert így könnyebb utálni. De az én könyvemben inkább az idealizmus elvesztése - ami Kukoricza Jancsiban eredetileg megvolt, mikor elindult, hogy egy halott lányért bejárja a mesevilágot! - okozza az országos közönyt. Az új János vitézben egy mai ötödikes gyerek cinikus pragmatizmusa meggyőzi Jancsit, hogy amit tenni akar, az nem logikus, nem praktikus és nem is hasznos. Mire Jancsi félreteszi az idealizmusát (amiben egy iPhone-os játéknak is szerepe van), és olyan lesz, mint bárki más a mai világban.
Nem lesz már mesehős, csak egy átlagos srác. És ezzel sokat veszít a mi világunk is.
Mit gondolsz élet és irodalom kapcsolatáról?
Én nem istenítem az irodalmat, mindig jobban érdekelt a való élet, mint a leírt dolgok. Általában szívesebben meghallgatok egy élő embert, mint hogy olvassak egy könyvet kitalált történettel. Csak a legnagyobbak tudnak olyan jól írni, hogy az zseniális rejtélyességében hasonlítson a való élethez. Ez a feladat!
