Legújabb könyvében huszonöt magyar költő versét hívta segítségül Fenyő D. György, a budapesti Radnóti Miklós Gimnázium tanára, és útikalauzba rendezve őket a líra birodalmába invitálja az olvasót. A versekhez rövid kommentárokat fűzött, amelyek felhívják a figyelmet egy-egy szóra, fogalomra, összefüggésre, érdekesebb költői képre vagy megoldásra. Alapvetően nem tanítani akar, hanem közösen felfedezni, és nem titkolt célja, hogy a klasszikus és kortárs versekről együtt gondolkodjon az olvasóval. A kötet egyik szervezőeleme a terjedelem: az útikalauz egy egyetlen szóból álló Weöres-verssel indít, és – mások mellett – Petri, Pilinszky, Kosztolányi, Nádasdy, Tóth Krisztina, Szabó T. Anna művein át jut el a kötet leghosszabb verséig, Arany János A hamis tanújáig. A válogatás nehézségeiről, a versolvasás ciklikusságáról, és a versek egymás közötti viszonyáról is beszélgettünk Fenyő D. Györggyel.
Fotók: Valuska Gábor
Amikor egy klasszikus útikalauzt veszünk a kezünkbe, a könyv azt ígéri, hogy segít eligazodni egy városban, segít megismerni egy adott városrészt. Az Útikalauz a vershez mit ígér az olvasójának?
Szerintem ugyanezt vagy hasonlót, ezért is választottam ezt a műfajt. Azt talán nem ígéri, hogy majd rendszerszerűen eligazít a költészet birodalmában, ahhoz kevés lenne. De hogy huszonöt verset megértsen az olvasó, azt talán igen – én erre törekedtem. Hogy az útikalauz-analógiára visszatérjünk, lehet, hogy úgy érti majd meg belőle az olvasó a költészetet, mint amikor egy városból huszonöt kiemelt épületet megismer. Lehet, hogy egy útikalauzból például Firenze egészét nem értem meg, nem látom át az utcaszerkezetét, nem ismerem a történetét, de ha már ismerek huszonöt fontos, szép, érdekes, különböző korban emelt épületet, akkor van valamiféle benyomásom magáról a városról is. Sőt, talán még érzékletesebb is, mint hogyha egy rendszert ismernék meg. Hogy mindezt várossá összeszőjem, arra is törekszem némiképpen. Például a kötetnek
van egy tárgyalási íve, iránya.
Vagy azzal, hogy minden vershez hozzárendelek négy fogalmat, amelyek hol tartalmiak, hol poétikaiak, hol valamilyen költői megoldásról szólnak. Ettől még a kötet nem ad egy teljes fogalmi hálót a lírához, de kiemel bizonyos fogalmakat, szempontokat.
A kiadóban született meg az az ötlet, hogy írjak diákoknak egy könyvet a költészetről. Ők olyan angolszász könyveket mutattak, amelyek átfogó témák szerint tárgyalták a költészetet, mint a vers keletkezése, a költő, a költői én, az élmény és a költő. Ezek mind jó szempontokat dolgoztak ki, de rendszerben gondolkodtak. Az analógiát erre is alkalmazva inkább törekedtek arra, hogy egy város szerkezetét mutassák be, és kevésbé arra, hogy egyes épületeket.
Te pedig nem ezt követted…
Én inkább azt mondtam, ne a város egészét ismerjük meg, viszont legyen élményünk huszonöt érdekes térről, utcáról, épületről, mert abból talán érzékletesen összeáll, mi is lehet az a város. Ezért is törekedtem arra, hogy nagyon különböző verseket gyűjtsek a magyar irodalomból. Csokonai Vitéz Mihályé a legkorábbi vers, és Varró Dánielé a legkésőbbi. Arra törekedtem, hogy a kötet az elmúlt 200-220 év lírájából adjon valamiféle áttekintést, és a versek nagyon különbözőek legyenek. Az epikus történést felépítő verstől – Szabó Lőrinc jellegzetesen ilyen – odáig, hogy szójátékokon alapuló vers is kerüljön bele, mint amilyen Szabó T. Annáé a nyelvről. Vagy olyan érzelmes vers, mint a Rejtelmek, és olyan is, ami a hazáról szól, mint Kemény István Búcsúlevele. Arra törekedtem, hogy
témában, hangnemben, megközelítésben, nyelvhasználatban különbözőek legyenek ezek a versek.
Huszonöt verset kiválasztani mégis szinte lehetetlen feladatnak tűnik. Hogyan zajlott a válogatás folyamata? Volt például egy kiválasztott első vers, amihez hozzárendelted a többit? Egy olyan origó, ahonnan el tudtál kezdeni építkezni?
Volt egy ilyen origó, mégpedig az első vers, a Tojáséj. Az egész könyv felépítését, szerkezetét tulajdonképpen a Weöres Sándor-versnek köszönhetem. Nagyon sokat gondolkoztam, és bár az útikönyv-koncepció hamar megjelent előttem, de hogy honnan és hová haladjunk, arra inkább csak ötleteim voltak. Amikor a Tojáséj eszembe jutott, akkor éreztem, hogy az a vers nemcsak a rövidségével fog meg, hanem azzal is, hogy ebből a tojásból hogyan keletkezik valami. Weöres Sándor szemlélete is benne van, meg egy sok évezredes mitológia, Léda tojásától, az ab ovo-tól. Hogy innen kezdődhet valami. És ettől kezdve már könnyű volt verset válogatni.
Az biztos, hogy csupa olyat gyűjtöttem össze, amit szeretek. Aztán néhány verset persze sokáig keresgéltem, főleg azért, mert bizonyos sorszámú versből kevés van. Ritkák a páratlan sorszámú versek. Tizennégy soros versből, szonettből ezernyi van, és kifejezetten nehéz volt kiválasztani, hogy melyik legyen az az egy, ami bekerül a könyvbe. Ugyanígy történt a nyolcsorossal is. De vannak ritkábbak: hétsorost vagy kilencsorost kimondottan keresgélnem kellett. Aztán elkezdték egymást tolni a versek: amikor bekerült például egy epikusabb vers, az eldöntötte, hogy egy másik ne kerüljön be a kötetbe. Szóval arra is törekedtem, hogy ugyanabból a zsánerből ne legyen több.
Vagy például a Rejtelmeket azért szerettem volna elemezni, mert rájöttem, hogy bár éneklik a gyerekek, hol jól, hol rosszul, de nagyon ritkán gondolkodnak el rajta. Ebből viszont világos lett, hogy József Attila melyik arcával jelenik majd meg a kötetben.
Ez azt is jelenti, hogy az egyes versek egymás közötti viszonyát is vizsgáltad a válogatás közben?
Azt nem, és nagyon érdekes volt, amikor Vinczellér Katalin a könyvheti bemutatón rákérdezett, hogy hogyan kerül a négysoros Pilinszky-vers mellé az ötsoros Várady Szabolcs-limerik. Az az igazság, hogy erre egyáltalán nem figyeltem fel, csak arra, hogy egészen különböző hangnemeket, stílusokat, nyelveket mutassak be. De arra, hogy ezek majd egymás mellé kerülnek, nem gondoltam.
Ha az analógiát folytathatom, nagyon szeretem azokat a városi tereket, ahol sok és különböző korból származó és különböző jellegű épület látható. Ha a budapesti Március 15-e téren körülnézünk, akkor az ember egyszerre lát barokk épületet, meg eklektikust, neobarokkot, posztmodernt, modernt, és közben római romok vannak a lába alatt.
Engem ezek a kontrasztok nem zavarnak, sőt, kimondottan érdeklődéssel töltenek el.
Lehet, hogy így van a verseknél is: Pilinszkynek az Istenről meg az ember pusztulásáról szóló egészen személyes és elementáris erejű verse meg Várady Szabolcs erotikus, szexuális játéka szerintem szépen megférnek egymással. Azért is, mert mindannyian ilyenek vagyunk. Szóval előre nem gondoltam ezekre a kapcsolatokra, de örülök, amikor rámutattak ezekre.
Említetted, hogy szinte kizárólag olyan versek kerültek a kötetbe, amelyeket te is szeretsz. De voltak-e nagy kimaradók, akiknek a verseit fájó volt elengedni?
Talán nem. Utólag megnéztem, hogy a válogatásnak mennyire van kánont feltételező jellege, és akkor elgondolkoztam azon, hogy Berzsenyit miért hagytam ki. Berzsenyit modernebbnek tartjuk Csokonainál, de Csokonait valahogy kedvesebbnek éreztem. Vörösmartyn gondolkoztam még, hogy lehet-e a költészetről beszélni úgy, hogy Vörösmarty kimarad. Közben viszont nem akartam nagyon szabályos válogatást, amiből senki nem maradhat ki, és nem akartam azt sem üzenni, hogy a magyar költészet azonos ezzel a huszonöt költővel. Miközben azt viszont gondolom, hogy a beválogatott huszonöt költő mindegyike kiváló. Arról szerintem nem érdemes vitatkozni, hogy ki mindenki van benne, arról viszont lehet értelmesen lehet gondolkozni, hogy ki mindenki kerülhetne bele.
A líra már egészen fiatal korban jelen van az életünkben, hiszen egy kisgyerek már az óvodában megismerkedik a mondókákkal, a versekkel, a forma pedig végigkíséri az iskolás életét – feltételezhetnénk, hogy a líra egy mindenki számára ismerős közeg. Mennyire van akkor mégis szükség egy verses útikalauzra?
Abban teljesen egyetértek, hogy a líra a legkisebb kortól velünk van: az ember zenéket hall, dallamokat, ritmusokat gügyög, és azt is gondolom, hogy a gyerekek mindenféle irodalmi, zenei, kulturális nevelése ezzel kezdődik, és ez a lényeg. Aztán érdekes mód ez változik, az életkorral is, az egyéni fejlődésünkkel is.
Kikopik?
Van egy életkor, amikor elkezd kikopni. Nyolc-tíz éves korig nagyon szeretik a gyerekek a verseket, hozzáteszem, úgy, hogy nem is kell, hogy értsék. Nem nagy baj, ha nem értik. Szokták idézni Weöres Sándortól, hogy „Szárnyat igéz a malacra”. Ebből keletkezett az a vándoranekdota, amelyben egy kisgyerek rákérdezett, hogy ki is az a Géza malac. Ezt arra szokták szörnyülködve idézni, hogy lám, mennyire nem értik a gyerekek a verset… Én pedig azt gondolom, hogy teljesen természetes dolog, hogy először egy dallam, egy ritmus, egy kép vagy képek egymásutánja fog meg egy gyereket. Az érdekes szavak is megragadhatják, és nem kell elemzéseket, értelmezéseket, magyarázatokat adni neki. Az érzelmek is megfogják a gyereket – nem is biztos, hogy minden szót megért, de azt az érzelmet, ami egy vers mögött van, azt pontosan érti.
Nagyjából kiskamaszkorban viszont, amikor már elég jól tudnak olvasni ahhoz, hogy hosszú történeteket egyedül elolvassanak, van egy korszak a gyerekek életében, amikor szinte csak az epikára nyitottak. Kilenc-tíz éves kortól tizenöt-tizenhat éves korig igazából történetekre van szükségük, és azt gondolom, hogy akkor kellene rendkívül sok regényt, ifjúsági irodalmat, sőt, sok felnőtt irodalmat is a kezükbe adni. Amikor a világot felfedezik. A történetéhségük abból is fakad, hogy legjobban a történetekből értik meg a világot. Aztán talán a kései kamaszkorral, amikor sokkal több önreflexiója lesz megint mindenkinek, nagyjából tizenhat éves kortól visszatérhet a líra vagy a líra iránti igény.
Ez a könyv is a líra újrafelfedezésének korszakára készült.
A „Mire gondolhatott a költő?” kérdés egy életre el tudja venni a diákok kedvét a versektől, az viszont elkerülhetetlennek látszik, hogy a tanárok valamilyen mankót adjanak a kezükbe. A magyarázataiddal egyfajta értelmezést adsz a versekhez, de nagyon vékony az a mezsgye, amelyen ilyenkor a tanár mozoghat. Hogy tudtál lavírozni a versekhez fűzött magyarázatoknál, írás közben mit tartottál a leginkább szem előtt?
Amikor tanítok, akkor sokkal kevesebbet mondok el. Akkor főleg kérdezni szoktam, feladatot adok, a véleménymondás előtt viszont nagyon sokszor leállítom magam. Több osztály sportot űzött már abból, hogy vajon sikerül-e választ kicsikarniuk belőlem, mire én (remélem, hogy nem bántóan) mindig visszadobtam nekik a kérdést. Tanárként kevéssé akarok megmondóember lenni. Bár, tegyük hozzá, az online szituációban ezt nehezebb volt megvalósítani, ott többet kellett magyaráznom, és érzem magamon, hogy az iskolába történt visszatérés óta többet beszélek én is.
Egy könyvben viszont nem lehet csak kérdezni. Éppen ezért megpróbáltam értelmezéseket is adni, megpróbáltam mindent elmagyarázni, amit egy gyerek vagy egy felnőtt sem tudhat, aki nem foglalkozik irodalommal. Minden ilyen elemet el kell magyarázni, az értelmezésekben pedig megpróbáltam úgy fogalmazni, hogy
sok helyen kérdezzek, lehetőségeket és értelmezési próbálkozásokat fogalmazzak meg.
Azt a kérdést, hogy ezt a költő vagy a lírai én mondja, nem bolygattam – de én következetesen a beszélő terminust használom. Egy helyen, az Öregasszony című Rakovszky-versnél még tematizálom is a problémát, és felteszem a kérdést, hogy vajon ki beszélhet. Megpróbáltam azt a szemléletet végigvinni, hogy minden versnek van egy beszélője, de nem bonyolódtam bele irodalomelméleti kérdésekbe.
A Katona József Színház Háy János szövegeiből készítette el Kocsis Gergely főszereplésével, Tárnoki Márk rendezésében a Szavalóverseny című műsorát, ami klasszikus értelemben nem előadás, de apránként adagolva vicces és okos is.
Tovább olvasokA bevezetőben is azt írod, hogy közös felfedezésre kíván építeni a könyv, de ahogy te is utaltál arra, az olvasó láthatatlan, a visszajelzés pedig nem azonnali. A kötet szerzőjeként mégis mivel lennél elégedett?
Elégedett lennék, ha akik olvasnák, utána jobban szeretnének versekkel foglalkozni. Ez nem evidens, hiszen akár nagyon jó könyvet is olvashat valaki úgy, hogy azt érzi, neki az magas. Én azt szeretném, ha úgy tennék le ezt a könyvet, hogy igen, én, az olvasó ehhez is értek, ezzel is jó foglalkozni. És ha jókedvűen tennék le. Hogy a líra, meg egyáltalán az irodalom, nem olyan, amin kötelességteljesítésből, a műveltség megszerzése érdekében, vagy érettségi pontszámért érdemes keresztülmenni. A líra és az egész irodalom a szabadság, a lehetőségek, a világ kitágításának a birodalma. Szóval én azt szeretném, ha jókedvűen olvasnák. Lehet nevetni is néhol, meg nézegetni a képeket, meg előre-hátra lapozni. Aztán azt szeretném, ha pár versnél, amelyek megtetszenek az olvasóknak, elkezdenének más verseket is olvasni a költőtől. Ha valakiben egy vers megpiszkál érzéseket, akkor lehet, hogy eljut odáig, hogy attól a költőtől más verseket is meg akar nézni.
Annak örülnék, ha az én könyvem elolvasása után minél több költői kötetet fellapoznának.
Szerinted hogyan érdemes olvasni ezt a könyvet?
Ebbe már nincs beleszólásom. Mindenki olvassa úgy, ahogy neki tetszik. De persze mégsem ilyen egyszerű a dolog. Az útikalauz cím, a tartalomjegyzék, amelyet úgy helyezett el az illusztrátor, mint egy valóságos útitervet, valamint az előlapon és a hátlapon látható várostérkép is tényleg olyan, mintha útvonalakat kínálnának, melyeket érdemes bejárni. Ezenkívül a kötetnek van egy hivatkozási rendszere, a versek bizonyos pontjairól ugyanis külön bekezdések szólnak. Tehát mégsem lehet teljesen kikerülni a kérdést, hogy hogyan kell olvasni a könyvet. Én azt gondolom, hogy egy-egy versnél érdemes az egész elemzést végigolvasni, de ott is folyamatosan lehet lapozgatni előre-hátra, a szövegről a magyarázatra, a magyarázatról a vers szövegére.
Továbbá megpróbáltam a bekezdéseket úgy megírni, hogy egyrészt önmagukban is megálljanak, másrészt viszont, lineárisan összeolvasva összeálljanak egy koherens elemzéssé. Tehát szabad úgy is olvasni, hogy ha valaki úgy érzi, hogy valamit nem ért egy versből, akkor utánanéz, megkeresi a róla szóló bekezdést, de szabad úgy is olvasni, hogy egy versről egyben olvassa el valaki az értelmező szöveget. Abban biztos vagyok, hogy mindig először a verset olvassa el, és csak utána a kommentárt. Mert még akkor is, ha egy kommentár jó, huszadrendű a vershez képest.
Mit tapasztalsz, a gyerekek mennyire olvasnak vagy írnak ma maguktól verset?
Szerintem van, aki olvas, van, aki ír. Össztársadalmi méretekben azonban a versolvasás marginalizálódott, sőt, az irodalom sincs a kultúránk fősodrában. Számomra keserűség, de ezt látom. A ma világa elképesztően izgalmas technikai, biológiai, biokémiai, elektronikai újdonságokat kínál, és ezek mintha a mai kultúrának sokkal inkább a középpontjában állnának.
Viszont hiába vannak a technológiai újdonságok, szinte mindig eljön az a pillanat, amikor az ember önreflektívvé válik, és ebben az esetben visszanyúlhat a versekhez. Beszélhetünk-e egyfajta ciklikusságról, vagy a költészet teljesen kikopik ilyenkor a gyerekek életéből?
A ciklikussággal értek egyet.
Élethelyzetek és életkorok vannak, amikor újra meg újra elő lehet venni a verseket.
Az iskolának az az alapvető felelőssége, hogy megadja-e azt a jó élményt a gyerekeknek, hogy tudja, a versekhez lehet fordulni. Lehet, hogy valaki öt évig nem olvas verset, de egyszer csak eszébe jut, hogy milyen jó volt az iskolában az Ágnes asszonyt vagy a Szondi két apródját olvasni. Ha az iskolából az marad meg a gyerekekben, hogy verset elemezni rettenetes kínlódás, és nem találtuk meg az összes metaforát, akkor az nem jó, mert felnőttként vagy nagykamaszként nem fog odafordulni. Ha viszont az marad meg bennük, hogy mennyi szép szöveggel találkoztak, és az emlékeikben megragadnak szavak, sorok, érzések, versek, akkor az jó. Nem az az iskola célja, hogy minden folyamatosan benne legyen a gyerekek fejében. Hanem hogy ezek olyan működő és ezért feléleszthető, újra dinamizálható emlékek és élmények legyenek, amelyekhez fordulhatnak. És abban az esetben fordulnak is.
Ennek a korosztálynak nagyon fontos a vizualizáció. Mennyire volt eldöntött tény, hogy a kötet grafikai elemeinek nemcsak illusztrálniuk kell a kötetet, hanem párbeszédbe is kell lépniük a szöveggel? És mennyiben volt beleszólásod abba, hogyan nézzen ki ez a könyv?
Volt egy vizuális elképzelésem, de nagyon boldog vagyok, hogy végül nem az valósult meg, hanem ami most a könyvben látható. A munka kezdetén megnéztem pár útikönyvet, ahol az épületeket darabjaikra szedik. Középen elhelyezik például a firenzei dóm vagy a Mátyás-templom képét, és annak az épületelemeihez fűznek kis kommentárokat. Az első két verskommentárom nagyon rövid, két-hárommondatos szövegekből állt. Aztán rájöttem, hogy így semmit nem lehet rendesen kifejteni, és később minden bekezdés hosszabb lett. Lappárokban gondolkoztam, a közepén ott lett volna a vers, és hozzá póklábszerűen csatlakoztak volna a kommentárok.
Amikor a kiadóhoz került a kézirat, elindult az ötletelés, hogy ki legyen a grafikusa. Az mindenki számára világos volt, hogy ez egy fontos kérdése a kötet megjelentetésének. A kötet szerkesztője, Kovács Eszter javasolta Gráf Dórát. Megnéztem a munkáit, elolvastam a verseit, és nagyon tetszettek. A munkafolyamat során pedig kiderült, milyen nagy erővel tud rendkívül egyszerűen megfogalmazni dolgokat. Emellett lenyűgözött a képszerkesztői érzékenysége, továbbá a munkakultúrája. Nagyon figyelmesen olvasta a szövegeimet és inspiráló együttműködés alakult ki – mindez úgy, hogy a járvány miatt a könyvheti bemutatón találkoztunk személyesen először. Addig online módon dolgoztunk.
A lírai útikalauz után várható epikai vagy drámai változat? Tervezel bármiféle folytatást?
Gondolkodom rajta. Most pár hónapig nem tudok elkezdeni semmi újat, mert egy olyan könyvön dolgozom, amely reményeim szerint hamarosan megjelenik. Az irodalomtanítás módszertanáról szól, és különlegesen fontosnak gondolom a megjelentetését, mert igyekszem összefoglalni benne mindazt, amit a magyartanári szakma tud.
Viszont már motoszkál bennem az is, hogy milyen izgalmas lenne egy kreatívírás-könyvet csinálni… Amióta pedig az Útikalauz a vershez megjelent, elkezdtem gondolkodni azon, hogyan lehetne epikát meg drámát hasonlóképpen feldolgozni. Ez sokkal nehezebb feladat, már csak a szövegek jellege és terjedelme miatt, de nagyon izgat.
