Harmadik novelláskötetében még szűkebb blendén keresztül vizsgálja a csonka, átmeneti, kevésbé jól sikerült családot és annak hűlt helyét Szvoren Edina. Az ország legjobb hóhérának (ITT írtunk a könyvről) színei az előző kötetekhez képest lágyabbak és halványabbak, de az is lehet, hogy csak a mi szemünk szokott hozzá a sötéthez. Bonszáj-gyerekek, hétfői lányok, kisebesedett mellbimbójú szoptatós anyák szorongása, reménye, szégyene ragad ránk, tompán nyomva gyomor- és szívtájékot. Szvoren Edina kedd este vette át az Európai Irodalmi Díjat Brüsszelben, mi igazi énről, rezervátumcsaládról és írás közben megélt szenvedésről beszélgettünk vele.
Zavar, hogy a valóság így rátalált a kötet címére?
Azért terelődtem a halálbüntetés felé, mert valami olyasmit kerestem, ami lehetséges, de nem valóságos. Legalábbis amikor kiválasztottam a címet, még így volt. Pont az volt benne az érdekes, hogy tulajdonképpen elképzelhető, hátborzongató, de nincs meg benne a közvetlen valóságra vonatkozás. Valószínűleg nem írtam volna ezt meg, ha bizonyos nyilatkozatok már akkor elhangzanak.
Nyilatkoztad, hogy mindig gyanús a szemedben, ha írás közben nincs mivel szembemenned. Az ország legjobb hóhéránál mivel mentél szembe?
Ez a szembemenés lehet valamilyen korlátozó tényező vagy közegellenállás a tematika miatt, vagy lehet egy sokkal általánosabb dolog, a minőségérzékelésből fakadó különböző berzenkedések. Vannak, akik hevesebben reagálnak erre, én valószínűleg közéjük tartozom. Mivel ez a kötet mintha felnőttebb tematikájú könyv lenne a korábbiaknál, írás közben ezúttal erősebb volt ez a tematikus eredetű közegellenállás. A jelenidőmhöz közelebb álló témák merülnek fel benne, még akkor is, ha soha nem úgy írok, hogy a szövegeimben egy az egyben megjelennének önéletrajzi motívumok. A szembemenés egyébként fakadhat a dolgok megfogalmazhatatlanságból is, ami persze nem ugyanaz, mint a hétköznapi életben való megfogalmazhatatlanság, holott azt szoktam gondolni, hogy énbennem össze van huzalozva ez a kettő. Motivációt jelent ugyanis az írásra nézve az alapélményem, hogy nem tudom megfogalmazni, amit gondolok. Nekem az írásbeliség rögzítettebbsége erős irodalmi indíttatást jelent.
Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra
Magvető, 2015, 192 oldal, 2990 HUF
Megvisel az írás?
Határozottan. De inkább a minőséggel való birkózás, mintsem a tematika. Nem érzem, hogy az írás terápiaként működne. Egyébként nem ugyanúgy szenvedek, mint az olvasó, ez csak foglalkozási ártalom – mint ahogy vannak munkahelyek, ahol nagy a zaj. Ami kívülről nézve szenvedésnek tűnhet, az éppenséggel segít: abba az irányba mozdítja el az ember önmagához való viszonyát, hogy valamivel kontrolláltabban tud a saját életére tekinteni. Attól szenvedni, amit írok, akkor is szoktam, ha próbálok kilépni a megszokott prózából, a novella teréből. Meg akkor, ha úgy zsigerelem ki magamat, hogy mégiscsak egy az egyben benyomások akarnak átkerülni a szövegbe. Általában úgy járok el, hogy fogok egy motívumot és teljesen más érzelmi töltést adok neki, mint ahogy a valóságban előfordult. Ennek nem csak biztonságtechnikai okai vannak, nem azért csinálom, hogy meg ne megsértődjön, akitől a motívum származik.
Szécsi Noémi (2009) és Horváth Viktor (2012) után harmadik magyar íróként kaptad meg az Európai Irodalmi Díjat. Mit jelentett neked ez a díj?
Ez a díj inkább a lehetőségeiben európai. Érdekes és izgató kérdés számomra, hogy lesz-e fordítás. Elszórtan sok novellám van lefordítva különböző nyelvekre, de azért egy teljes kötet máshogy szól, mint néhány novella, és különösen máshogy szól, ha az eredeti nyelven kívüli közösségekhez is eljut.
Pedig ezek nem tipikusan magyar novellák, amelyek a nyelven kívül elvesztenék a jelentésüket.
Igen, ebben a kötetben a társadalmi hangsúly, pláne a történelmi vagy a politikai nem nagyon található meg. A díjazott kötetben (Nincs, és ne is legyen, Palatinus, 2012) talán egy-két írásban felismerhető a kor, erősebb a történelmi háttér, vagy legalább van előzmény. Van egy olyan elképzelésem, hogy abban a szerepben, amiben most Magyarország Európán belül van, nem annyira érdekes az a fajta irodalom, amiben viszonylag kevés a történelmi exotikum, univerzálisabb, vagy épp személyesebb nyelven szól. A mi pozíciónkban most talán az az érdekesebb a külföld számára, hogy hogyan érezzük magunkat az utóbbi két évtizedben Magyarországon vagy a jelen időben.
Mintha ennél a kötetnél szűkültek volna a kivágataid, a novellák terei, amitől a közérzetiség sokkal nagyobb hangsúlyt kapott.
Annak mindig erős üzenete van, ha a fókusz olyan kicsi, hogy a mikrocsaládnál nem lát tovább. Ez a fajta beszorítottság, gondolom, azt jelenti, hogy nem nagyon létezik ezen kívül közös tér: hogy nincs közérzet, csak érzet. Nem azt mondom, hogy mindenki így mozog a világban, de ha ez sokaknak jelent valamit, akkor mégiscsak jelenségről beszélhetünk. Ez talán inkább a késő Kádár-kor tünete volt: úgy menekülni, hogy ha valami a nagyobb térben nagyon rossz, akkor úgy teszünk, mint ha ez minket nem is érdekelne. Akkoriban nem nagyon voltak nagyobb léptékek az ember életében. Az érdekszféránkat leszűkítjük, és így az életünk határvonalait vesszük szűkebbre. Az utóbbi években, évtizedben vannak változások, de azokat valahogy nem érzem magamra vonatkozónak. Azok az írások, amelyek ezt ábrázolják, negatív értelemben természetesen tényleg a közérzetről árulnak el valamit.
A novelláidra jellemző erős zártság, körülhatárolhatóság a gyerekkorból fakad? Mit hozol te onnan?
Úgy emlékszem vissza a gyerekkoromra, mint egy nagyon nehezen érthető, nagyon sok éles benyomással együtt járó időszakra. Nagyon erős érzékelés és nagyon tompa értelem, ennek a kettőnek a nagyon erős ellentmondása és intenzitáskülönbsége: törvényszerű, hogy az először látottság magával hoz egy fokozott éberséget, de a dolgok értelme csak később kerülhet a helyére. Amit érzékelsz, nem érted, amit értesz, már nem érzékeled. Nagyon zárt családban nőttem fel, a felfokozott érzékelés pedig nyilván még fokozottabb, ha be vagy zárva. Mi valahogy nagyon nem mozogtunk, ennek mindenféle okai lehettek, például hogy a szüleimnek nem voltak barátai, csak munkahelyi kapcsolatai, hogy hozzánk a nagyobb családból sem jött soha senki. A családom valahogy egyfajta rezervátum volt, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor jöttek át a nagyszüleim, vagy hányszor jöttek fel hozzánk az osztálytársaim. Az ember nyilván befelé figyel, ha odakint nincs jelen.
Magányos gyerek voltál?
A gyerekkoromat társas magányban töltöttem: az, hogy van egy testvérem, és ilyen testvérem van, nagyon sokat jelent. Ha nem lett volna az öcsém, akkor az egyenrangúságról sem lett volna élményem. De most sem élek olyan életet, ami a világ tágasságáról szólna. Nemrégiben úgy fogalmaztam ezt meg, hogy provinciális vagyok, és a provinciám a család.
Nem is érzed magad kényelmesen, ha kívül kerülsz a provinciádon?
Nem tudom elhinni, hogy a provincián túl igazi közösségek vannak, de irigylem azokat, akik elhiszik. Ez nyilván introvertáltság is, de azért nem minden introvertált él ennyire zárt életet. Kategorikusan nem jelenteném ki, hogy márpedig nincsenek nagyobb közösségek, inkább úgy mondanám, hogy már késő megtanulni, hogy lehet tartozni két-három embernél többet számláló csoportokhoz. Az igazi terepem a magánéletemben is az, ha leülök valakivel beszélgetni. Már az is zavar, ha nemcsak ketten vannak, hanem hárman vagy négyen. Ezekkel a helyzetekkel nagyon nehezen boldogulok.
Amikor éppen nem szépprózát írsz, szolfézst és zeneeelméletet tanítasz egy budapesti középiskolában. Fontosnak tartod, hogy legyen valamilyen zeneiség az írásaidban?
Többnyire valamilyen ritmikus tulajdonságot szoktunk zeneinek titulálni, de azt gondolom, hogy ezeknek a szövegeknek ilyen értelemben nincs zeneisége. Az olvasónak és az írónak lehet egy olyan típusú, időbeli gondolkodása, ami bizonyos elemeiben nagyon hasonló a zeneérzékeléshez. Számomra inkább az a fontos, hogy a mondatnak legyen egy élő húsa. Minél rövidebb, minél sűrítettebb egy anyag, annál több terhet kell, hogy hordozzon még a legkisebb elem is.
Mennyire más az a Szvoren Edina, akit a diákjaid és a kollégáid ismernek?
Szerintem nincs olyan, hogy igazi én, igazi élet. Az ember küzd önmagával, zsilipeli az indulatait, anticipál, stb. Ha tudomásom van róla hogy hajlamos vagyok a szétfolyásra, és erre van egy reakcióm, akkor mindkét attitűd a sajátom. A szigorú tanár néni is ennek a végeredménye, és az is, ha íróként látszom valamilyennek.
Szigorú tanár néni vagy?
Inkább csak morcos, attól félek.
Már az önéletrajzod sem egy informatív CV, hanem a Mentés című önéletnovella, amiből nem szabad mindent komolyan venni. Szokott zavarni, ha rólad és nem a szövegeidről kérdezgetnek?
Nem vagyok különösen zárkózott ember. Viszont kétségkívül nem vagyok egy extenzív alkat. Feszélyezni szokott, ha én hirtelen egy nagyobb térbe kerülök. Ezek a helyzetek nem vonzanak.
Pedig íróként néha muszáj ilyen helyzetekbe keveredni.
Igen, de az írások referenciális viszonyait megerősíteni nagyon veszélyes mulatság. Az írás nekem olyan értelemben nem önkifejezés, hogy akkor most elmondjam, mit gondolok a világról, magamról. Persze a szövegeimben én is jelen vagyok, saját magamat vetítem bele más személyiségekbe, de nem ez az érdekes, ez csak a hitelét adja, ettől kezd lélegezni a szöveg. A képzelőerőm korlátozott, kétségbeesetten kaparom elő innen-onnan az emlékeket, és a saját életemet is ugyanúgy használom fel, mint bárki másét. Valamennyire persze létezik egyfajta nárcisztikus visszacsatolás, de ez zavarba hoz. Az írás, bármiből gyúródik is össze, arról szól, hogy ellökjem magamtól, amit leírok, és ne akarják visszagurítani a labdát.
Tudom, nagyon nehéz elhinni az irodalomról, hogy csak önmagát jelenti. Különböző vonalakat hosszabbítunk meg a műből, mert akkor jobban el tudjuk helyezni, de attól az adott műről még nem tudunk meg többet, csak egyfajta kényelmi igényt elégíthetünk ki, hogy a mű ne a semmiben álljon. Senki nem lát rá a másik életére, persze mindenki arra kíváncsi, amit nem tud. Nem biztos, hogy megtudok valamit az adott produktumról, ha úgy érzem, az írójáról megtudtam. Én is mentem már el felolvasásra, hogy az író személyiségéből elcsípjek valamit. Aztán persze megállapítottam, hogy az ember érdekes volt ugyan, de a műértés szempontjából semmi értelme nem volt az egésznek.
Az önéletrajzírás nem is foglalkoztat?
Ha nem szépprózát írok, ami ritkán esik meg, akkor az értekező, vagy az önéletrajzibbb dolgok szoktak megkísérteni. Az önéletrajzírás önmagában nem foglalkoztat, nem is szándékom ilyesmit írni, de ez a fajta játék a fikció és a valóság határán még éppen az a műfaji kirándulás, amire képes vagyok. Ha nem szépprózát írok, akkor mindig azon kapom magam, hogy hosszabb, bonyolultabb mondatokat fogalmazok. Ha fikciót írok, akkor mintha idegen nyelven próbálnék beszélni: egy másik nyelvet kell találnom hozzá. Alapvetően kerülöm az olyan helyzeteket, amikor nem csinálok semmit azzal, amilyennek észlelem magam.
Ezt azt jelenti, hogy folyamatosan figyeled magad?
A spontaneitás rovására szokott menni, de én az a típus vagyok, aki önmagát is két lépés távolságból hajlamos figyelni. Mégsem tudnék olyan gondolatok mögé állni, hogy mindig a mélyben vannak az érdekes dolgok, sőt az ilyesmik általában idegesíteni szoktak. Az írásnak sem az a feladata, hogy a mélyből bányásszon. Mindenhonnan kell bányásznia, hiszen az ember attól érdekes és egyedi szerkezet, hogy a különböző szférák együttműködnek benne. A térbeli allegóriák föntről meg lentről, kívülről meg belülről engem nem annyira hoznak lázba, én azt találom érdekesnek egy emberben, ahogyan önmagára reflektál. Ahogy érvényteleníti önmagát, vagy rábólint a késztetéseire.
