A fatva kihirdetése óta több mint tíz évébe telt Salman Rushdie-nak, hogy feldolgozza és végre ki tudja írni magából azokat az éveket, melyeket halálos fenyegetettségben kellett élnie. Új életrajzi kötetét, a Joseph Antont kedden huszonhét országban egyszerre adták ki (itthon várhatóan novemberben vehetik kézbe az olvasók).
Arról már mi is írtunk, hogy Rushdie a címben szereplő (Joseph Conrad és Anton Pavlovics Csehov keresztneveinek kombinálásából adódó) nevet használta miközben a fatva kihirdetését követően bujkálni kényszerült. A rendőrség akarta, hogy biztonsági okokból az író álnevet használjon, szempont volt ugyanakkor, hogy az ne indiai név legyen.
Rushdie tudta, ha mindenképpen választania kell, akkor kedvencei közül választ. Listát készített, több variációt is ízlelgetett: Vladimir Joyce. Marcel Beckett. Franz Sterne. Végül a címben is szereplő verzió mellett döntött. Az álnévnek gyakorlati haszna is volt, ezen a néven tudott például lakást bérelni.
Az amerikai közszolgálati rádiónak, az NPR-nak adott interjújában a legfurcsábbnak azt nevezte, hogy senki sem gondolta volna, hogy ez az egész ügy ilyen sokáig el fog húzódni. Rushdie szerint annak idején olyan tanácsokat kapott, hogy hagyja az egészet a politikusokra és a diplomatákra, néhány nap alatt nyilván rendeződik a dolog és elül a botrány – ehhez képest, közel 12 évig kellett bujkálnia.
Rushdie az életrajzban egyes szám harmadik személyben olyan részletekről is beszámol, hogy hogyan menekítette ki a védelmére rendelt csapat, a kezdeti időkben hogyan váltogatta a lakhelyeit két-háromnaponta, vagy arról, hogy félelmében hogyan bújt el egyszer a konyhaasztal mögé, amikor az egyik szomszédja váratlanul beállított. Egyszer még arra is rávették, hogy nyilvános helyen parókát viseljen, de amikor kiszállt az autóból, az emberek kiröhögték, és valaki utána kiáltott: „Nézzétek, ott van az a mocsok Rushdie parókában!” Ezek után soha többé nem volt hajlandó viselni a póthajat.
A könyvben szó esik arról is, mit érzett akkor, amikor fordítói közül többeket megtámadtak: a japán fordítóját megölték (megkéselték), olasz fordítóját pedig több késszúrással szintén súlyosan megsebesítették. Norvég kiadójára 1993 októberében többször rálőttek. Mesél arról is, hogy a mélypontot a rejtőzködés második évében érte el. Ekkor történt, hogy közvetítők révén iszlám vezetők egy csoportjával találkozott Londonban, amikor is aláírt egy olyan nyilatkozatot, amelyben egyebek között leszögezte, hogy nem akart támadást intézni az iszlám ellen, és újra annak a közösségnek a tagjává kíván válni, melynek értékei a legközelebb állnak a szívéhez, és erről azután egy cikket is megjelentetett a The Times hasábjain.
Rushdie saját bevallása szerint az eset után fizikailag rosszul volt, mert úgy érezte, hogy saját magát csapja be ezzel a nyilatkozattal. Visszatekintve azonban ez az egész helyzet még hasznos is volt a számára, segített ugyanis rendezni, és tisztába tudta tenni a gondolatait, és ma már azt mondja, hogy még egyszer nem adná be a derekát. Az új kötetben Rushdie egyébként a francia felvilágosodás íróit hozza fel példaként, akik a blaszfémiát fegyverként használták, elutasítva ezzel azt, hogy az egyház korlátok közé szorítsa a szabad gondolkodást.
A kötet befejezése után egyébként Rushdie fejest ugrik a filmezés világába. Az éjfél gyermekeiből készült film útját vezető producerként egyengeti, a film rendezője, Deepa Mehta ráadásul felkérte, hogy szerepeljen a következő projektjében, ami egymással rivalizáló vancouveri szikh bandákról szólna. A filmben Rushdie-nak egy öregedő szikh keresztapát kellene alakítania.
Az összeállításhoz a The Guardian, az NPR, a The Barnes and Noble Review és a The Daily Beast cikkeit használtuk fel.
