John le Carré: A kém, aki bejött a hidegről
Agave, 208 oldal, 2008.
Ötven éve jelent meg John le Carré talán egyik leghíresebb regénye, A kém, aki bejött a hidegről. A jelenleg 81 éves szerző alig 30 évesen írta meg a sztorit, ráadásul szó szerint a legnagyobb titokban, hiszen akkor még a bonni brit nagykövetségen hivatalosan diplomataként, a valóságban azonban a hírszerzés tisztjeként dolgozott.
Nem ez volt az első regénye, de ennek publikálásához is, akárcsak a korábbi könyvek esetében, a titkosszolgálat jóváhagyása kellett, még akkor is, ha nem a valódi neve alatt jelent meg a kötet. Ahhoz, hogy a szervezet nem gördített akadályt a megjelenés elé, nagymértékben hozzájárulhatott, hogy a titkosszolgálat úgy ítélte meg: a regény az első betűtől az utolsóig szimpla kitaláció. A világsajtó azonban nem így gondolta, sokan ugyanis teljességgel hitelesnek tartották a regényt.
A kém, aki bejött a hidegről hamar meghódította az eladási listákat. Mást talán szétvetett volna a boldogság, John le Carré ugyanakkor a Guardianben most megjelent írásában bevallja, esetében inkább haragról lehet beszélni. Ennek leginkább az az oka, hogy a regény megjelenése óta őt magát – egyszer és mindenkorra – kémből lett íróként könyvelték el, nem pedig olyan íróként, aki csupán kitérőt tett ebbe a titkos világba. A szerző az évek során azonban hiába próbálta lerombolni a személye körül kiépülni látszó mítoszt, a kétkedők szerint az író cáfolatai mindegyre csak őket igazolták.
Ötven évvel a regény eredeti megjelenése után azonban a szerző azt állítja, hogy a cselekménybe nem a saját tapasztalatait szőtte bele – egyetlen esetet kivéve. John le Carré ugyanis egyszer a londoni reptér egyik bárjában pillantott meg egy gyűrött, középkorú, katonaféle férfit, aki különböző külföldi pénzérméket vetett a pultra, majd annyi skót viszkit rendelt, amennyi kitelt a maroknyi pénzből. „Abban a pillanatban Alec Leamas megszületett” – legalábbis így emlékezik vissza most Le Carré.
Az író egyébként azt mondja, hogy a hírszerzés embereként soha nem kellett kockára tennie az életét, sőt, gyakran halálra unta magát. Ha nem így lett volna, a brit titkosszolgálat nem is bólintott volna rá a publikálásra, igaz, munkaadói később vélhetőleg keservesen megbánták ezt a döntésüket. Ennek azonban az volt az oka, hogy a regényt túl sokan túl komolyan vették, és azt a feltételezést, hogy a brit titkosszolgálat esetleg cserbenhagyja a saját embereit, összeegyeztethetetlennek tartották a szolgálat etikai elveivel, és úgy vélték, rossz fényt vet a szervezetre és az országra is.
Hogy a regény nem hiteles, azt John le Carré szerint mi sem bizonyítja jobban, mint az a szimpla tény, hogy egyáltalán megjelenhetett. A kötet legnagyobb erénye (vagy bűne, mindez ugyanis nézőpont kérdése, véli a szerző) mindazonáltal nem a hitelesség, hanem az, hogy hihető. A regény által felvetett kérdések pedig időtállónak bizonyultak, nevezetesen, meddig mehetünk el nyugati értékeink jogos védelmében, anélkül, hogy ezeket az értékeket szépen lassan lepattintanánk magunkról?
John le Carré regényében a brit titkosszolgálat fiktív vezetője, Kontroll minderről a következőképpen vélekedik: „Nézetem szerint módszert módszerrel, eszményt eszménnyel kell összehasonlítani. Voltaképp azt mondhatjuk, hogy a háború óta a módszerek – a miénk meg az ellenfeleinké – meglehetősen azonosak. Mi sem lehetünk irgalmasabbak csupán azért, mert a mi kormányunk irányvonala jóindulatúbb. Nincs igazam? – Halkan elnevette magát: – Még csak az kéne!”
A regény Magyarországon először 1990-ben jelent meg Falvay Mihály fordításában. A kötet 2008-ban az Agave gondozásában megjelent, amit az információk szerint a 2013-as Könyvhét környékén újra kiadnak.
