A Rákosi-, majd a Kádár-korszak alatt részben besúgók, informátorok hathatós közreműködésével lehetett fenntartani a szocialista rendszert, ám ezekkel a szerepekkel és az állambiztonság működ(tet)ésével kapcsolatban máig sok a tévhit. Takács Tibor új könyvében érthető és olvasmányos módon magyarázza el az ügynökhálózat működését – most a beszervezés folyamatáról olvashatsz el egy részletet.
Hogyan és miért akartak beszervezni az ötvenes évek közepén egy kisvárosi zenetanárnőt? Mivel próbáltak rávenni az együttműködésre egy vidéki gyermekgyógyászt, és az illető miként igyekezett kibújni ez alól? Milyen szerepük volt az 1956 utáni megtorlásban az ügynököknek, informátoroknak, besúgóknak, akik között akadtak olyanok, akiket zsarolással szerveztek be, de olyanok is, akik önként jelentkeztek, és még kitalációkkal is traktálták a tartótiszteket, csak hogy jó pontokat szerezzenek?
Mi is volt az a bizonyos K-lakás?
És végül mikor, milyen körülmények között és miatt kellett felszámolni a hosszú évtizedeken át fáradságosan és gondosan építgetett ügynökhálózatot?
A rendszerváltás óta eltelt több mint harminc évben sokszor törtek ki késhegyig menő viták, olykor botrányok a kérdés miatt, hogy valóban nyilvánosak-e az „ügynökakták”, valóban kutathatók-e a Rákosi- és a Kádár-korszak állambiztonságának iratai. Bármit gondolnak is a történészek, szakemberek, a közvélemény szerint a válasz egyértelmű „nem”. Takács Tibor ezt a nagyközönség előtt részben még mindig feltáratlan állambiztonsági múltat mutatja be tudományos igénnyel, ám közérthető formában. Könyvében megvizsgálja, milyen kép él a köztudatban a politikai rendőrségről és annak tagjairól, szemlélteti, hogyan épült fel és működött az ügynökhálózat az 1945-tól 1990-ig terjedő időszakban, és részletes esettanulmányokban, konkrét emberi sorsokon keresztül hozza közelebb az olvasóhoz a kort és szereplőit.
Takács Tibor: Ügynökök, informátorok, jelentések – Az állambiztonsági ügynökhálózat történetei (részlet)
A helyzet: kis magyar Upside Down
Az utóbbi évek kétségtelenül egyik legnagyobb magyar filmsikere volt A besúgó című, 2022-ben bemutatott sorozat. Sokan foglalkoztak (és valószínűleg fognak is még foglalkozni) sikere titkával, a történettel, és azzal, mennyire hitelesen ábrázolja azt a kort, az 1980-as évek világát, amelyben játszódik. A film készítői többnyire azzal reagáltak a történeti pontosságot firtató kérdésekre, hogy játékfilmről és nem dokumentumdrámáról van szó, így nem várható el a minden részletre kiterjedően pontos korrajz. Valóban, egy fikció, például egy történeti regény esetében a történeti hitelesség másként jelentkezik, mint egy történettudományos munkában. (Aki bővebben kíván erről olvasni, annak Umberto Eco Hat séta a fikció erdejében című könyvét ajánlom, amely közérthetően és szórakoztató formában szól a témáról.) Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem is lehet megvizsgálni, hogy egy 1985-ben játszódó történet mit árul el az 1980-as évek közepének Magyarországáról, konkrétan a késő Kádár-kori állambiztonságról.
Már csak azért sem, mert a sorozat voltaképpen az állambiztonság működéséről szól,
így – éppen a film közönségsikere miatt – nem mindegy, mit közvetít a nézők tízezreinek, akik feltehetően csak itt találkoznak ezzel a témával. Mindez értelemszerűen azt is jelenti, hogy – a kurzusfilmekkel ellentétben – A besúgó esetében legalább rá lehet kérdezni a hitelességre.
Szabályos
Ebben a fejezetben azt vizsgálom meg, miként jelenik meg a sorozatban a titkosrendőrség, és ez mennyiben felel meg annak a képnek, amely a belügyi parancsokból, szabályzatokból, állambiztonsági tanulmányokból, az ügynökhálózattal kapcsolatos iratokból egy történész előtt kirajzolódik. Ezek tételes bemutatása szétfeszítené a munka kereteit, ám annak érdekében, hogy a filmben látottakat tudjuk valamihez viszonyítani, röviden ismertetem az állambiztonság hálózatának működését szabályozó, az 1980-as években hatályos belügyi parancs főbb rendelkezéseit. Nem állítom azt, hogy a gyakorlatban minden részletében így működött a hálózat, de legalábbis így kellett volna működnie.
A hálózat az állambiztonsági szervek titkos segítőtársainak összességét jelentette,
akik „szervezetszerű titkos együttműködés keretében”, azaz nemcsak alkalomszerűen folytattak információszerző, felderítő tevékenységet, vettek részt operatív akcióban, és így tovább. A hálózat tagjai lehettek titkos munkatársak (tmt.), titkos megbízottak (tmb.) vagy ügynökök (ü.). A titkos munkatársak a hálózat legtapasztaltabb és legkvalifikáltabb tagjainak számítottak, akiket – ideáltipikusan – nagyfokú hivatástudat, áldozatkészség és rátermettség jellemzett; elvi, hazafias meggyőződésből vettek részt a titkos együttműködésben, és a legbonyolultabb feladatok elvégzését is rájuk lehetett bízni. A titkos megbízottak szintén elvi, hazafias alapon dolgoztak az állambiztonságnak, ám (még) nem mindenben feleltek meg egy tmt.-vel szemben támasztott követelményeknek; rezidensi funkciót például egyáltalán nem tölthettek be.
Az ügynökökkel szemben is elvárás volt a hálózati feladatok célirányos és folyamatos elvégzése,
foglalkoztatásuknál azonban figyelembe kellett venni, hogy őket terhelő vagy kompromittáló adatokkal, esetleg anyagi érdekeltség alapján szervezték be. Ugyanakkor törekedni kellett az „átnevelésükre”, arra, hogy feladataikat egyre inkább hazafias meggyőződésből hajtsák végre. A terhelő bűncselekmény elévülési ideje előtt a beszervezésüket hazafias alapon meg kellett erősíteni; amennyiben az ügynök a további együttműködést nem vállalta, az elévülési idő lejártakor a hálózatból ki kellett zárni.
Minden hálózati személynek alkalmasnak kellett lennie az „ellenséges” személyek, csoportok, szervezetek és ezek tevékenységének a felderítésére. Ehhez egyrészt megfelelő operatív lehetőségek szükségeltettek: ilyen volt például az ellenséges személyekkel meglévő (vagy felújítható) kapcsolat, bizalom, az ellenőrzés szempontjából előnyös beosztás, fontosnak bizonyultak a felderítésre használható munka- vagy személyes kapcsolatok, a megfelelő ismeretek, mozgástér. Másrészt a hálózati személyektől megfelelő személyes tulajdonságokat – értelmi képesség, kombinatív készség, egészségi állapot –, illetve
olyan jellemvonásokat vártak el, mint a becsületesség, igazságszeretet, felelősségtudat, fegyelmezettség, következetesség, nyíltság, lelkiismeretesség stb.,
de a kiválasztásnál figyelembe vették a (politikai, általános és speciális) műveltséget, a káros szenvedélyeket, jellemző szokásokat, temperamentumot, külső megjelenést is.
A hálózati munka olyannyira az „ellenségre” irányult, hogy az állambiztonság működtetéséhez szükséges, de nem közvetlenül az ellenséges személyekre vagy tevékenységre vonatkozó adatok megszerzésére tilos volt igénybe venni a hálózatot. Ezzel összefüggésben a párt-, állami és társadalmi funkcionáriusok ellenőrzésére is csak korlátozottan lehetett felhasználni. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagját egyébként csak különösen indokolt esetben lehetett beszervezni, kizárólag hazafias alapon, a csoportfőnök, hatáskörét meghaladó esetekben a főcsoportfőnök, illetve a belügyminiszter engedélyével. A párt- és társadalmi szervezetek választott tisztviselői, az apparátusaik dolgozói, továbbá az MSZMP Központi Bizottsága (KB) hatáskörébe tartozó vezetők egyáltalán nem lehettek a hálózat tagjai.
A titkos együttműködés a beszervezéssel vette kezdetét. Ezt hosszas előkészítő munka előzte meg a jelölt kiválasztásától és tanulmányozásától kezdve a beszervezés alapjának és módszerének a megválasztásán keresztül magának a beszervezés aktusának a megszervezéséig: hol és mikor kerül rá sor, miként biztosítják a jelölt jelenlétét.
Az együttműködés formális megteremtésére a beszervezési beszélgetésen került sor (fokozatos bevonásnál ez lehetett több alkalom is).
Az együttműködést felajánlhatta a jelölt is, de a beszervező is tehetett erre konkrét javaslatot. A jelöltet nem volt szabad megfélemlíteni, valótlan adatokkal zsarolni vagy felelőtlen ígéretekkel ámítani; a lényeg az volt, hogy önként ajánlja fel szolgálatait: még a terhelő adatokkal beszervezendő személyben is tudatosítani kellett, hogy választhat az együttműködés és a felelősségre vonás következményei között. Sikeres beszervezés esetén azonnal tisztázni kellett az együttműködés gyakorlati kérdéseit, azaz a hálózati személy feladatait, jogait és kötelességeit, a kapcsolattartás módját, a fedőnév használatát, illetve nyilatkozatot kellett íratni az újdonsült hálózati személlyel, akit – a parancsnoki jóváhagyás után – nyilvántartásba is vettek.
A hálózat működtetése szempontjából alapvető jelentőségű volt az operatív tisztnek az ügynökkel kialakított kapcsolata,
amelyben „kifejezésre kell, hogy jusson a szocialista társadalmi rendünk lényegéből fakadó nyíltság és őszinteség, az együttműködéshez elengedhetetlenül szükséges kölcsönös bizalom” – fogalmaz a szabályzat. Ennek megfelelően a hálózati személyeket csak megfelelő indokkal, a körülményekben bekövetkezett változás, a tartótiszt áthelyezése vagy hosszan tartó betegsége esetén lehetett más kapcsolattartónak átadni. A tisztnek nemcsak „vezetnie” (feladattal ellátnia, eligazítania, képeznie, beszámoltatnia, ellenőriznie) kellett a hálózati személyt, hogy az a munkáját minél hatékonyabban el tudja végezni, hanem nevelnie is (fejlesztenie a hálózati személy jellemét, politikai képzettségét stb.). Ennek egyik fő eszköze a jutalmazás volt, ami lehetett dicséret, anyagi juttatás, de más módon is megnyilvánulhatott. Kimagaslóan eredményes munkavégzés vagy bátor helytállás esetén még kitüntetésre is fel lehetett terjeszteni a hálózati személyt. Az operatív tiszt utasítására végrehajtott minden cselekményért az állambiztonság volt a felelős, így a hálózat tagja akár kártérítési igénnyel is felléphetett, ha feladatainak előírás szerinti végrehajtása következtében anyagi kár vagy más jellegű hátrány érte.
Az állambiztonságnak – a lehetőségek függvényében – segíteni kellett a hosszabb ideje eredményes munkát végző informátorai egzisztenciális problémáinak megoldásában is.
Amennyiben a hálózati személy körülményeiben, operatív lehetőségeiben olyan változások történtek, amelyek következtében az együttműködésre átmenetileg vagy véglegesen alkalmatlanná vált, pihentetni kellett, illetve ki kellett zárni a hálózatból. Már ha más területen nem tudták foglalkoztatni őket; ugyanis az volt az elsődleges cél, hogy az eredményesen dolgozó, kvalifikált emberek kapcsolatban maradjanak az állambiztonsággal. Amennyiben mégis sor került a hálózati személy kizárására, azt személyesen kellett közölni vele.