A Brain Bar vendége volt idén Dr. Peter Boghossian filozófus, aki azzal lett világhírű, hogy kollégáival együtt blöff tanulmányokat írt és jelentetett meg, így tiltakozva az ellen, hogy szerintük az Egyesült Államokbeli egyetemeken a progresszív ideológia lett uralkodó, ami ellehetetleníti a hiteles tudományos munkát és az érdemi vitákat. Ugyan a beszélgetés elvileg arról szólt volna, hogyan kell másokkal értelmesen vitázni, Boghossian Budapesten leginkább azt részletezte, hogy szerinte mi különbözteti meg a progresszív baloldaliságot a liberalizmustól, méltatta a meritokráciát, és beszámolt a saját hányattatásairól. Végül aztán csak esett egy kis szó arról is, aminek a beszélgetést meghirdették.
A Brain Barról idén több tudósításban is beszámoltunk. A rendezvény sztárvendége volt Malcolm Gladwell, a világhírű ismeretterjesztő író, aki többek között amellett érvelt, hogy mennyire fontos jól megfizetni a tanárokat. Mellette beszélgettünk Joanna Williamsszel, aki arról tartott előadást, hogy vajon meghaladott-e a feminizmus.
Fotók: Brain Bar
Hogyan beszélgessünk azokkal civilizáltan, akik máshogy gondolkodnak a világról? - foglalta össze bevezetőjében a beszélgetés fő témáját a moderátor, Sid Moorthy. Hogy éppen Peter Boghossiant kérdezte erről, tulajdonképpen/részben érthető, hiszen az egyetemi tanár filozófus a sérelemtudomány-botrány egyik főszereplője, aki tíz évig az oregoni Portlandi Állami Egyetem tanára volt, és olyan területekkel foglalkozott, mint az ateizmus, a kritikai gondolkodás, a pedagógia, a tudományos szkepticizmus, illetve a szókratészi módszer, amikor kérdéseken keresztül tanítanak.
2021 szeptemberében Boghossian felmondott az egyetemen zaklatásra és az intellektuális szabadság hiányára hivatkozva. A döntés előzménye az a bizonyos botrány, amit James A. Lindsayvel és Helen Pluckrose-zal közösen robbantottak ki. A húsz megírt darabból hét olyan, tudományosan megtévesztő blöfftanulmányt sikerült publikálniuk akadémiai folyóiratokban, amelyek tudatosan abszurd ötleteket és elméleteket tartalmaztak, és céljuk az olyan, általuk sérelemtudományoknak nevezett szakterületek lejáratása:
- mint ami például a társadalmi nemeket vizsgálja a tanult nemi szerepek működésében, hatásaiban és azok társadalmi vonatkozásaiban (=gendertudományok),
- vagy ami azt vizsgálja, hogy a törvények, a társadalmi és politikai mozgalmak és a média hogyan alakítják és formálják a rasszbéli és etnikai hovatartozás társadalmi felfogását (=kritikai rasszelmélet).
A tanulmányok között volt a 2017-es A konceptuális pénisz mint társadalmi konstrukció című, amiben a péniszt minden más rossz mellett a világban például a klímaváltozásért is felelőssé tették, de átírták a Mein Kampf egy fejezetét is feminista szempontúvá, továbbá írtak a kutyák közti nemi erőszakról is. Boghossian és társai fő kritikája, hogy ezek a sérelemtudományok annyira elharapództak az amerikai egyetemeken, ami már intellektuális uralomátvételként is értelmezhető és megélhető. Szerintük a sérelemtudományok képviselői nem vesznek tudomást biológiai és evolúciós tényekről, érvelésként saját korábbi tanulmányaikra hivatkoznak, és ha valaki kritizálni merészeli őket, akkor elindul egyfajta boszorkányüldözés és kiközösítés. Az egyetemek pedig a múltbéli diszkriminációs örökséget a jelenbeli másfajta diszkriminációval akarják orvosolni. A veszély Boghossian szerint nem egyszerűen egy agresszívan ideologikus intellektuális homogenitás, hanem az, hogy ez az egyetemeken újratermeli önmagát, és az így képzett emberek aztán betagozódnak a társadalom rétegeibe.
Boghossian szerint is fontos a faji, nemi vagy szexuális identitás elfogulatlan vizsgálata, és szerinte a transzneműséget is meg kell értenünk, viszont ahogy az Index interjújában megerősíti, szerinte
“a lehető legszigorúbb tudományos módszereket kell alkalmaznunk mindehhez”.
Nyilván Boghossian kívánalmaival az intellektuális sokszínűség megvalósulásáról csak egyetérteni lehet, ugyanakkor, ahogy a magyar nyelven megjelent interjúiból is érezhető itt és itt, olyan megszállott dühvel és a teljes felszámolás iránti vággyal támadja a szerinte káros megközelítéseket, aminek a mértéke csak ahhoz fogható, amit ő maga kritizál bennük.
Érdemes összevetni a nyilatkozatait például Timothy Garton Ashével, akivel a Szólásszabadság című könyve kapcsán interjúztunk.
Szólásszabadság című könyvét mutatja be a Margón Timothy Garton Ash brit történész, akit arról kérdeztünk, hogyan értékeli a magyar sajtó helyzetét, miért optimista az internettel kapcsolatban, mit szólt a Rushdie elleni támadáshoz és milyen mechanizmust fedez fel a Meseország mindenkié sorsának alakulásában. Interjú.
Tovább olvasokŐ - Boghossianhez hasonlóan - például egyértelműen elítéli azt, amikor diákok egy csoportja az egyetemen meg akarja gátolni, hogy más diákok meghallgassanak olyan előadókat, akik szerintük nem elfogadható dolgokat mondanak, a trigger warning szokását viszont - amit Boghossian elutasít - például jónak tartja. Ash szerint, ha tudjuk, hogy például nemi abúzus áldozatait logikusan nagy eséllyel felzaklatja vagy újra traumatizálja egy nemi erőszakról szóló képsor, miért ne jelezzük előre, hogy az következik. A trigger warning itthon is jól ismert változata egyébként például a tévében látható korcsoportos jelzés, 18-as karika fölött várható trágárság, szex, durva agresszió, ennek tudatában nézzük tovább a műsort - vagy nem.
A Brain Baros beszélgetést hallgatva többször felmerült bennem, hogy vajon
mennyire életszerűek Boghossian amerikai kritikái a magyar közegben?
Meg lehet egyáltalán feleltetni egymással a két ország problémáit? Hiszen a központi kormányzással szemben elemien gyanakvó amerikaival ellentétben a miénk egy olyan mélységesen etatista társadalom, amiben az állam még mindig nem tudta megoldani például azt, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek tömegei ne morzsolódjanak le az oktatásból, nemhogy az egyetemi-akadémiai ösztöndíjak osztásakor meghatározóan jelen lennének. Vagy ahol nemhogy nem terjedt el a társadalmi nemek vizsgálatának oktatása, de a kormány be is zárta az egyetlen ezzel foglalkozó szakot az országban. Arról nem is beszélve, hogy amúgy becslések szerint jelenleg 10-16 ezer tanár hiányzik a magyar közoktatásból.
Tények az érzelmek ellen, és a liberalizmus értékei
A beszélgetés elején Boghossian röviden összefoglalta, miért és hogyan kellett otthagynia a portlandi állását (“az intézményt ideológiai mániákusok foglalták el”, “zaklattak, mert kérdéseket tettem fel” névmásokról, trigger warningról stb.), majd mesélt A konceptuális pénisz mint társadalmi konstrukció keletkezési körülményeiről.
A beszélgetés lényegi része akkor kezdődött, amikor tények és érzelmek viszonyára terelődött a szó, azaz, hogy mennyire torzítják a hiedelmeink és az érzelmeink azt, hogy mit fogadunk el igaznak. Itt alapvetően azt mondta el, ami a Krekó Péter és Falyuna Nóra szerkesztésében megjelent Sarlatánok kora című könyvben is olvasható az észlelésünkről:
A Krekó Péter és Falyuna Nóra szerkesztésében megjelent Sarlatánok kora 19 fejezetben, átfogóan és látványos esettanulmányokon keresztül járja körül az áltudományosság gyakran bizarr és hírhedt, de még gyakrabban hétköznapi megjelenési formáit. Ez a hét könyve.
Tovább olvasokArról volt tehát szó, hogy érzelmeink pillanatról pillanatra is változnak, a tények viszont - mivel állítások a világról - nem változnak. Lehet viszont több információnk, ami bővíti a tudásunkat. Boghossian itt Platónt idézte, aki szerint az életünk szekere elé különböző lovakat fogunk be. A vágy és az érzelmek jók és fontosak, de mindig az értelemnek kell az első lónak lennie, és mindig annak kell lennie a vezérelvnek abban, hogyan éljünk jó életet.
A magát liberálisnak valló Boghossian szerint a liberalizmus nem egyenlő a progresszív baloldalisággal. Az amerikai progresszív baloldaliságot rendszerint a woke-kal, a kritikai társadalmi igazságossággal kapcsoljuk össze, és a progresszívek szerint az igazságot valamilyen leszármazási vagy biológiai vonásunk alapján érhetjük el. Boghossian magát hozta példának: ő egy fehér, cisz, heteroszexuális férfi, tehát a woke ideológia szerint ő feketén-fehéren látja a világot. Ha viszont a fenti felsorolásban bármi megváltozik, a progresszívek szerint új színt kap a látásmódja, és kerül közelebb az igazsághoz. Ha például biszexuális vagy mozgássérült lenne, akkor nemcsak a szürkeskálát látná, mondta, hanem mondjuk a zöldet vagy a sárgát is. A saját nézőpontját árnyalva azt leszögezte, hogy ő személyesen nem gondolja, hogy ne lenne igazság, és mindenkit támogat, aki bizonyítékokra építi az életét. Továbbá szerinte simán elítélhetünk olyan kulturális gyakorlatokat, mint például a női nemiszerv-csonkító körülmetélés. Azt viszont teljesen elutasítja, hogy az egyetemhez hasonló intézményeket ideológiailag elfoglalják.
Visszatérve a liberális és a progresszív megközelítések közti különbségekre,
Boghossian szerint a progresszívok például becsapnak abban, ahogyan a szavakat használják
- ez a gondolat Boghossian egyik vesszőparipája, több interjújában is hivatkozik rá. Példaként hozta, hogy a liberalizmusban az ‘equality’ (‘egyenlőség’) azt jelenti, hogy mindenkit ugyanúgy kezelünk, függetlenül az illető bőrszínétől, szexuális irányultságától vagy identitásától. A progresszív equity (‘méltányosság’) viszont egy teljesen más szó. Jól hangzik, de azt jelenti, hogy kárpótolunk a múlt bűneiért és problémáiért azáltal, hogy újraelosztjuk a lehetőségeket, eszközöket, vagyont stb. azok között, akiknek az őseit elnyomták. Boghossian szerint ezzel sok probléma van, például, hogy igazságtalan azokkal, akiknek az ősei nem nyomtak el senkit. Kitért aztán a progresszív ‘inclusion’ (‘inkluzív, befogadó’) kifejezésre is, ami szerinte szintén becsapós, mert az emberek azt hiszik, hogy az ‘inclusion’ azt jelenti, hogy függetlenül attól, hogy ki vagy, befogadnak. Csakhogy a valóságban azt jelenti, hogy ahhoz, hogy mindenki jól érezze magát, nem szabad megsérteni senkit, ezért behatárolják, hogy mit mondhatunk, és bizonyos dolgokat nem mondhatunk ki.
Miért fantasztikus válasz az, hogy “nem tudom”?
Boghossian ezután arról beszélt, hogy filozófusként 90 százalékban az a dolga, hogy provokálja az embereket. Azt is elmondta, hogy nem bírja a baromságokat, ami számára azt jelenti, amikor valaki úgy kapaszkodik egy meggyőződésbe, hogy nincs észszerű bizonyítéka az elképzeléseire (például egy skálán a meggyőződés 9-es értékű, de csak 6-os erejű bizonyítéka van rá). A baromság (“bullshit”) Boghossian szerint így nem egyszerűen egy hazugság, hanem valami, amiben az emberek nagyon akarnak hinni - és többnyire van benne morális alkotóelem is. Ezekben az új ideológiákban pedig szerinte egy csomó részigazságot is találunk: nem is kérdés, jelentette ki, hogy szörnyen viselkedtünk a homoszexuálisokkal, a kisebbségekkel szemben. Ugyanakkor ezeket az igazságokat szerinte körbeveszi az ideológia, aminek következményei vannak. Ezek közül az egyik, ha az embereket nem a teljesítményüket értékelve alkalmazzuk, hanem ideológiai elvek mentén, ugyanis csak a minőségre épülő meritokrácia szolgálja egy ország jólétét. Ehhez viszont nem progresszív baloldaliságra, hanem liberalizmusra van szükség, ami egyenlően kezeli az embereket. Emellett meg kell teremtenünk azokat a feltételeket, amik lehetővé teszik, hogy mindenki sikereket érhessen el.
Ez utóbbit nem bántam, hogy Boghossian kiemelte, mert egészen eddig úgy tűnt, mintha nem venné figyelembe a szocializáció tényét, azaz, hogy az életben való boldogulásunkat, a világképünket nagymértékben meghatározza az, hogy milyen környezetben nőttünk fel, mit gondoltak a szüleink és a környezetünk gyerekkorunkban a világ működéséről, hogy mit tartottak elérhetőnek, megvalósíthatónak. Főleg, hogy ezek generációsan öröklődnek is. Boghossian egyenlőségfogalma így a liberális helyett sokáig inkább az Egyesült Államokban igen elterjedt, Magyarországon viszont kevésbé ismert, anarchista gyökerű libertariánus megközelítésére hasonlított, ami - leegyszerűsítve - az egyén boldogulását és sikereit csak az ő saját képességeire korlátozza, mindenféle állami beavatkozást, támogatást, újraelosztást (az adó is ilyen) elutasít vagy a minimumra akar szorítani, hiszen az egyéni szabadságjogok korlátozásának látja. Ilyen módon a libertarianizmus az egyént nem a társadalom szűkebb és tágabb közösségi szövetében, annak kölcsönhatásaiban látja, hanem önmagában.
Mielőtt aztán teljesen elvesztünk volna Boghossian megfontolandó vagy éppen egyoldalú kijelentései között, a beszélgetés legvégén, szerencsére, szóba került az is, hogy tapasztalt egyetemi tanárként és filozófusként hogyan képzeli el a civilizált vitákat. Mindezt a moderátorral be is mutatták, előtte pedig Boghossian a rugalmasságot és a nyitottságot hangsúlyozta.
A közönség zömének címezte mondandóját, de nem hiszem, hogy ezekre a szempontokra lenne életkori határ, szóval a lényeg: fiatalon teljesen rendben van, hogy markáns meggyőződéseink vannak a világról, de szerinte az is fontos, hogy mindig készen álljunk megváltoztatni az elképzeléseinket. Hallgassuk meg az embereket, és maradjunk nyitottak a változásra! Szerinte olyan kultúrát kellene teremtenünk, amiben ha valaki téved, akkor nem szégyenítjük meg, vagy ha valamire nem tudjuk a választ, akkor bátran azt mondhatjuk: nem tudom. A “nem tudom” Boghossian szerint fantasztikus válasz a kérdésekre, és nem kellene úgy tennünk, mintha tudnánk valamit, amit pedig nem tudunk.
“Nem morális érték, ha képes vagy megváltoztatni a véleményed valamiről, ám jó szokás.”