Máté Gábor több mint negyvenéves orvosi praxisa során ébredt rá, hogy amit normálisnak gondolunk, az korántsem az. Figyelmen kívül hagyjuk a traumák és a stressz ártalmas hatásait, illetve a modern élettel járó összes olyan feszültséget, amely rátelepszik a testünkre és a lelkünkre, illetve az egészségünket károsítja. A világhírű orvos Dániel fiával együtt tárja fel, mi tesz minket igazából beteggé, felfedi az egyén és a közösség hanyatló állapota közötti összefüggéseket, és együttérzéssel vezeti olvasóit az egészség és gyógyulás labirintusában. Olvass bele!
A könyv öt hete szerepel a New York Times bestseller listáján, a magyar bemutatójáról itt írtunk, Máté Gábor traumáról szóló dokumentumfilmjéről pedig itt.
A test lázadása világhírű szerzője eddigi legátfogóbb és legteljesebb könyvében a betegségek valódi okait kutatja, miközben éles kritikát fogalmaz meg a minket körülvevő mérgező világról, valamint utat mutat az egészség és a gyógyulás felé. Máté Gábor, magyar származású, Kanadában élő orvos forradalmi könyvében feltárja, hogy miközben a nyugati világ büszkén tekint az egészségügyi szolgáltatásaira, egyre több a krónikus beteg, és romlik a népesség általános egészségi állapota. Az Egyesült Államok lakosságának majd hetven százaléka szed legalább egy, több mint a fele pedig két, receptre kapható gyógyszert. Kanadában az emberek húsz százalékának magas a vérnyomása, Európában ez a szám már meghaladja a harminc százalékot. A kamaszok között szédítő tempóban terjednek a lelki betegségek. Beteg a társadalmunk, vagy talán ez így normális? A rendelkezésünkre álló számtalan jól képzett szakember és különleges, modern eszköz sem segít rajtunk. A nyugati orvoslás nem a teljes embert vizsgálja, nem törődik azzal, mit művel a stressz a szervezetünkkel, az immunrendszerünkkel és az érzelmi egyensúlyunkkal.
Dr. Máté Gábor, Máté Dániel: Normális vagy (részlet)
Eszembe jutott az anyám naplója. Ezúttal nincs szó sem a háborúról, sem a nácikról – csak egy huszonnégy éves nőről, aki a kulturális normák szorításában szeretni szeretné a kisgyerekét. A normák részét képezik azok az orvosi tanácsok is, amelyek ellenkeznek a szülői ösztöneivel. A háziorvos a kor elfogadott gyakorlata szerint előírta, hogy szigorú rend szerint etessenek. Anyám, egy doktor kötelességtudó lánya, nem mert ellentmondani. Néhány hetes voltam, és ő még a kórházban feküdt, amikor ezt írta:
Na, most tényleg megkapom tőled a magamét. A változatosság kedvéért éjjel fél egytől kettőig üvöltöttél, amikor bejött a nővér, és azt javasolta, hogy legalább egy kicsit szoptassalak meg, és akkor végre elaludtál.
Mohó kisfiam, határozottan figyelmeztetlek, hogy ebből nem csinálunk rendszert.
Sőt, hamarosan a reggel hétkor kezdődő szoptatást is abba kell hagynunk. Hidd el, drága kisfiam, megszakad a szívem, amikor hallom, milyen keservesen panaszkodsz, de már elég nagy fickó vagy hozzá, hogy megértsd, már elnézést a szóért, az éjszaka alvásra való, nem evésre.
Anyám az orvos tanácsainak megfelelően kilencven hosszú percen át tűrte kétségbeesett bömbölésemet meg a saját elkeseredését, és amennyire tőle telt, azzal a nyers humorral próbálta túltenni magát rajta, amelyet egészen 2001-ig, az élete végéig megőrzött.
Ma, amikor a szülő-gyerek kötődés neurobiológiájában jártasan olvasom újra ezt a szöveget, a lelki szemeim előtt rögtön megjelenik egy fiatal nő, akinek az agyában működő, Panksepp-féle ösztönös gondoskodás rendszer ellentmond a bevett kulturális szokásoknak.
Anyai szíve majd megszakad, de megadja magát az orvostudomány természetellenes parancsainak.
És mi a helyzet az elsárgult lapokon említett csecsemővel? Ő mit él át? Úgy három évtizeddel később, 1975-ben Jean Liedloff arra figyelmeztette olvasóit Az elveszett boldogság nyomában című könyvében, hogy „az aktuális divat azt diktálja, hagyjuk sírni a babát kifulladásig, míg végül feladja, ledermed, és végre »jó baba« lesz belőle” És tény, ami tény, nagyon rendes kisgyerek lettem. Egyszer, úgy négy-öt éves koromban, még napfelkelte előtt csendesen feküdtem az ágyamban, és a megváltoztathatatlanba beletörődve tűrtem a középfülgyulladással járó, késszúrásokhoz hasonló fájdalmat, igyekeztem halkan sírni, hogy fel ne ébresszem alvó szüleimet.
Semmi kétség, a végeredmény homlokegyenest ellenkezik a legtöbb szülő szándékaival, de az a gyerek, akinek nem reagálnak a sírására, aki nem kap enni, nem szorítják a szülő meleg testéhez, amikor rátör a félelem, szavak nélkül is egyértelmű leckét kap: a szükségleteit nem fogják kielégíteni, csupán folyamatos küzdelem árán találhat nyugalmat és békességet,
és jelenlegi állapotában nem lehet szeretni.
Ha alaposan megvizsgálom agyam pánik/gyász rendszerét, valószínűnek tűnik, hogy amikor szegény anyám nem reagált rám, elősegítette, hogy belém égjenek azok a leküzdhetetlen hajlamaim, amelyek a rendszer túlműködését jelzik: a szorongás és a depresszió. „Ha nem gondoskodnak megfelelően az agyunkról – írja Darcia Narvaez –, akkor az idővel egyre könnyebben reagál majd a stresszre, és a túlélési rend szereink átveszik az irányítását: a félelem, a pánik, a harag lesz az úr.” Mintha nem tudnám.
„A kérdés arra szűkül – magyarázta nekem Gordon Neufeld –, hogy mik a gyerek tovább nem csökkenthető szükségletei.” A „tovább nem csökkenthető szükségleteken” azt értette, hogy aki nem kapja meg őket, az nem fogja kiteljesíteni a benne meglévő lehetőségeket, amelyeket a természet ruházott rá – vagyis elmaradásuk negatív következményekkel jár. A doktor a következőket mondta az Európai Parlament előtt:
„Nem az iskola vagy a tanulás vagy a genetika a lényeg, valóságos kifejlődésre van szükség ahhoz, hogy valaki igazán emberré, humánus emberré váljon.”
A fejlődés, a beérés nem tanítható: sem hízelgéssel, sem kényszerítéssel nem vehetünk rá egy gyereket. Az a dolgunk, hogy biztosítsuk számára az összes olyan körülményt, amely kielégíti a tovább nem csökkenthető szükségleteit; ha az megvan, a természet már többé-kevésbé intézi a továbbiakat. Dr. Neufeld okos megfogalmazása szerint az emberi fejlődésnek négy tovább nem csökkenthető szükséglet az alapja. Ezek egymás mellett és piramisszerűen egymásra épülve is léteznek. Az olvasóimra bízom, hogy eldöntsék, milyen mértékben adja meg őket korunk kultúrája a gyerekeinknek – vagy milyen mértékben fosztja meg őket tőlük.