1952. december 5-én telepedett Londonra az a hatalmas szmog - környezetszennyezés miatt kialakult füstköd -, ami több ezer ember halálát és százezernyi megbetegedést okozott, írja az MTI. A tragédia nyomán levegőtisztasági törvények sora született, és állami támogatással korszerűsítették a fűtést. Könyvek hírek mellé.
Angliát már a szigetet meghódító rómaiak is a pára, a köd és az eső országának tartották. Az eleve adott időjárást Londonban a fosszilis tüzelőanyagok elégetésekor keletkező korom súlyosbította, az így kialakuló füstködöt nevezték el az angol smoke (füst) és fog (köd) szavak összevonásával szmognak. I. Eduárd király a 14. század elején rövid időre betiltotta a szénnel történő fűtést, persze nem sok sikerrel, s a viktoriánus korra a londoni hétköznapokhoz hozzátartozott a szmog. A brit fővárosban egész a legutóbbi időkig kapható volt a "Londoni szmog" címkével ellátott színes konzervdoboz, amelyet a turisták szuvenírként vihettek haza. A tragikus 1952-es füstköd azonban nem turista látványosság volt...
Az ENSZ szerint ez "fontos mérföldkő az emberi fejlődésben", és az éppen most zajló COP27 konferencia idején emlékeztet "a bolygónkról való gondoskodás iránti közös felelősségünkre". Könyvek hírek mellé.
Abban az évben december 4-én egy hideg anticiklon ült meg London fölött, és mivel teljes volt a szélcsend, napokig ott is maradt. A várost másnapra sűrű, kéményfüsttel és kipufogógázokkal kevert köd takarta be, és bénította meg az életet. A szmog kialakulásához több tényező járult hozzá. A legnagyobb problémát a tömeges széntüzelés okozta, hiszen a hideg időjárás miatt több szenet használtak fel, méghozzá az olcsóbb, nagyobb kén-dioxid tartalmú fajtából. A helyzetet súlyosbította, hogy London külvárosában több széntüzelésű erőmű is működött. A levegő minőségét tovább rontotta a járművek kipufogógáza - a villamosokat több vonalon ekkoriban váltották fel a dízelüzemű buszok -, és a La Manche csatorna felől is nagy mennyiségű szennyezett levegő érkezett. A levegő színe a nagy mennyiségben jelen lévő kátrányos koromrészecskék miatt sárgás-feketére változott, amelyet a londoniak fekete humorral "borsólevesnek" neveztek el. A levegő páratartalma megközelítette a 100 százalékot,
a szmog a harmadik-negyedik napon már annyira sűrű lett, hogy a szülők nem engedték gyermekeiket iskolába, mert azok eltévedhettek volna útközben.
A szúrós szag csípte az orrot és a szemet, a korom fanyar ízt hagyott a szájban; ha valakinek okvetlenül el kellett hagynia otthonát, orrát és száját zsebkendővel takarta be.
A metró kivételével megállt a közlekedés, az autók sem közlekedtek, hiszen a látótávolság még nappal is méterekre csökkent, még a betegek sem jutottak el a kórházakba. Ha valaki gyalog indult útnak, csak csoszogva, lépésenként tudott haladni, mert nem tudhatta, meddig tart a járdaszegély. Éjszaka a helyzet még rosszabbra fordult, mert az utcai lámpák fénye nem hatolt át a sűrű ködön. A vasúti közlekedés fenntartása érdekében a kereszteződések közelében ködjelzőket helyeztek a sínekre, amelyek a vonat kerekeivel érintkezve a vadászpuskához hasonló hangot adtak ki, de később már ez is hiábavalónak bizonyult. A szmog még az épületekbe is beszivárgott, így a színházi előadásokat, filmvetítéseket is fel kellett függeszteni - a közönség egyébként sem sokat élvezhetett volna belőlük az állandó köhögés miatt. A Wembley stadionban az 1923-as megnyitó óta először maradt el mérkőzés.
A bűnözési ráta emelkedett, a rablók a ködöt kihasználva törtek be lakásokba, üzletekbe.
Amikor a szmog végre felszállt, nyálkás koromréteget hagyott maga után a kültéri felületeken, amelyet csak a néhány nap múlva megérkező eső tudott lemosni, így az utcákon fekete esővízpatakok csordogáltak.
A londoniak már hozzá voltak szokva a szmoghoz, a várost ért csapás súlyosságára csak a hivatalos jelentések közzététele után döbbentek rá. Az egészségügyi minisztérium közlése szerint a füstköd és a szmoggal összefüggő okok miatt az akkori becslések szerint 4075 ember halt meg és közel százezren betegedtek meg.
A mai kutatások szerint a halálesetek száma jóval magasabb, 10-12 ezer főre tehető.
Az áldozatok főként a nagyon fiatalok és idősek, illetve betegek közül kerültek ki. A légzőszervi fertőzés következtében hypoxia, vagyis oxigénhiányos állapot állt elő, majd a szennyeződés bekerülve a tüdőbe gennyes fertőzést idézett elő. A halálesetek többségét tüdőgyulladás, gennyes hörghurut okozta.
A világ függősége a fosszilis energiáktól nemcsak szélsőséges időjárást idéz elő, hanem kimutathatóan hozzájárul többmillió ember halálához is - hívták fel a figyelmet orvosok egy új tanulmányban, amely a Lancetben jelent meg szerdán. Könyvet és podcastot is ajánlunk a hírek mellé.
Nagy-Britannia történetének legsúlyosabb levegőszennyeződése nyomán nyilvánvaló lett, hogy szükség van a korszerű környezetvédelemre, újra kell gondolni a légszennyezés csökkentésének kérdését. Több törvény is született, közöttük a legfontosabb az 1956-ban elfogadott Tiszta Levegő-törvény, a háztartásokat pénzügyi eszközökkel támogatták, hogy a széntüzelésű kályhákat gáz vagy villany alapú fűtésre, illetve központi fűtésre cserélhessék. Mindezek ellenére tíz évvel később, 1962 decemberében újabb szmog kerítette hatalmába a várost, igaz, ez már távolról sem volt annyira súlyos, mint az egy évtizeddel korábbi.
A londoni szmogról, koromról és ködről már Dickens megemlékezett, az Örökösökben így ír a 19. század közepén:
“A füst lefelé száll a kéményekből, puha fekete permeteget szitálva, akkora koromszemekkel olykor, mint egy rendes hópehely – a nap halálát gyászoló hópehely, képzelhetné az ember.”
Magáról az 1952-es londoni szmogról szól - sajnos csak angolul olvashatóan - Kate Winkler Dawson Death in the Air: The True Story of a Serial Killer, the Great London Smog, and the Strangling of a City című kötete. Ez interjúkon keresztül, továbbá korábban nem publikált dokumentumok és levéltári kutatások sorával tárja fel az 1952 decemberében Londonra lecsapó két sorozatgyilkos történetét: a szmogét és az azzal részben párhuzamosan tevékenykedő John Reginald Christie-ét, aki legalább nyolc nőt ölt meg.
Magyarul a Rügyeid című novellát ajánljuk a légszennyezésről Moskát Anitától. Az eredetileg 2018-as novella idén A hazugság tézisei kötetben jelent meg újra, amiben olvasható a Szerződési szabadság is. Míg a novella egy mikroszituációra fókuszál, és abból bontja ki a jövőbeli állapotokat, a kisregény szélesebb merítéssel dolgozik: a kizsákmányolás, a hatalommal való visszaélés és az önfelmentés rendszereit mutatja be egy család és egy politikai megbízás történetén keresztül - reflektálva a környezet használatára is. A kisregényről ebben az interjúban beszélgettünk a szerzővel:
Novellák és egy új kisregény is olvasható a Zsoldos Péter-díjas Moskát Anita új kötetében. Valóságformáló hazugságok, a kizsákmányoló jogosultságtudat és a kiégés is hangsúlyos témái, amikről interjúnkban beszélgettünk vele.
Tovább olvasokMoskát Anita a Zöld rovatba is írt három novellát, ezeket itt találod: