Anthony Doerr A láthatatlan fény című Pulitzer-díjas bestsellere után nagyon ambiciózus regénybe fogott: a Felhőkakukkvár egy több idősíkon játszódó, bonyolult építmény az emberi kultúra és civilizáció pusztulásáról és túléléséről Bizánctól az űrkorszakig. Egy óda a könyvtárosokhoz, akik évszázadról évszázadra átörökítik a szövegekbe zárt tudást. A Konstantinápoly ostromától az űrben utazó exo-hajóig húzódó nagyívű történetet a több mint 1800 éves szövegtöredékekből újraalkotott fiktív antik mű tartja össze. Körkörös mese egy folyamatosan válságban lévő, pusztuló bolygóról, ahová mégis a legjobb dolog hazatérni.
A könyvbe itt beleolvashatsz, a szerzővel készült interjúnkat itt találod.
Anthony Doerr A láthatatlan fény című regénye 2014-ben jelent meg és hatalmas bestseller lett, Pulitzer-díjat kapott, több mint 200 hetet töltött a New York Times bestseller listáján és több mint 15 millió példányt eladtak belőle. A világháborús sztoriból készülő Netflix-sorozatot részben Budapesten forgatták Mark Ruffalo és Hugh Laurie szereplésével. A Felhőkakukkvár érezhetően Anthony Doerr örömjátéka az elsöprő nemzetközi sikerű regénye után, melyben egy bonyolult szerkezetű, írói kihívásoktól hemzsegő konstruktumban szerelmet vallhat az olvasás, az írás és a fordítás hármasának és a világ összes valaha élt könyvtárosának, akik az emberiség emlékeinek őrzői. Doerr pedig nagyon tud írni: legyen szó bizánci csatáról vagy egy amerikai könyvtárban rekedt színjátszó csoport klausztrofób szorongásáról, a különböző évszázadok, évezredek történetszálait könnyed kézzel játssza össze, tempóváltásokkal folyamatosan adagolva a feszültséget, miközben lenyűgöző hangulatú világot teremt szereplői körül, legyen az egy kolostor hímzőszobája vagy egy űrhajó belső tere.
A különböző korok nézőpontkarakterei olyan fiatalok, akik valamilyen szempontból különlegesek és sérülékenyek,
kívülállásukból fakadó érzékenységük viszont alkalmassá teszi őket, hogy továbbörökítsenek egy morzsát az emberi kultúrából.
Mindegy, hogy egy gyermek 1453-ben, 1940-ben, 2020-ban vagy 2146-ban él, Lakeportban vagy egy Rodope-hegységbeli szurdokban, a Föld nevű bolygón ugyanazok a kérdések veszik körül: elfogadnak-e a többiek és ha nem, hová menekülhetek. Doerr egyértelmű válasza erre az, hogy a természetbe vagy könyvek birodalmába. Ezt a fajta didaktikus és kissé szentimentális üzenetet viszont az író nagyon ügyesen csomagolja az összetett regényszövetbe, ahol az egymástól időben és térben is hatalmas távolságra lévő karakterek tudtukon kívül összejátszanak egy antik mű megmentéséért és megértéséért. A Felhőkakukkvár egyszerre sodró erejű kaland- és detektívregény, amely arról mesél, hogy az, hogy a kultúrából mi marad meg évszázadokon keresztül, a legtöbbször tényleg csak a szerencsén és a véletlenen múlik, a pusztulás ott lohol a sarkunkban, minden az entrópia felé mutat.
Egy apró cselekedet viszont megváltoztathatja az egész kaotikus rendszert,
a kölcsönhatások láncolata elvezethet egy papírusztöredék évezredeken keresztüli továbbéléséhez is, erről a pillangóhatásról szólnak a Felhőkakukkvár összefonódó, egymásba kapcsolódó narratívái.
Doerr nagyon erőteljes szimbólumrendszerrel és olyan ősi szövegek újramesélésével tartja össze a három idősíkon és több szálon futó történetet, mint az Odüsszeia és a három antik műből újrakonstruált mese a szamárrá váló tökfilkóról. A pusztulás és túlélés közötti folyamatos ingázást csodálatosan példázza az, ahogy az író játszik Arisztophanész Madarak című komédiája, Apuleius Aranyszamara, és Antoniósz Diogenész A Thulén túli hihetetlen dolgokról című könyve töredékeivel. Utóbbi a legizgalmasabb szöveg: egy IX. századi fennmaradt konstantinápolyi katalógusból és összefoglalóból tudunk egyáltalán a létezéséről, mely a leírás szerint egy huszonnégy könyvnyi, a bolygót átszövő kalandtörténet volt. A Felhőkakukkvár cím is Arisztophanésztől származik.
Anthony Doerr a világ csodái és a róluk szóló könyvek kapcsán érzett lelkesedése tízezer kilométernyi távolságból is ragályos. A láthatatlan fény Pulitzer-díjas szerzőjével új regénye, a Felhőkakukkvár fordítója beszélgetett írói karrierje eddigi leglehetetlenebb vállalkozásáról, az irodalom erejéről és törékenységéről, az emberi teremtőerő és pusztítás kettősségéről, a klímaválságról és magyarországi élményeiről.
A másik központi szimbólum a fal, amely lehet mentális vagy nagyon is valóságos, fizikai akadály, mely szétosztja az embereket „mi”-re és „ti”-re, identitást ad a kívülről ostromlóknak és a belül rekedteknek is. Doerrt már A láthatatlan fény írásakor is izgatták a falak, a Pulitzer-díjas regénye egy francia városkában, Saint-Malóban játszódik a második világháború idején. A Saint-Malót védelmező középkori városfalból nagyjából két kilométer maradt meg, a 96 százaléka elpusztult az 1944-es amerikai bombázásokban. Az ember, mikor fél vagy félelmet akar kelteni, kettéosztani egy csoportot, ellenséget kreálni, falakat húz. Konstantinápoly falai 23 ostromot vertek vissza ezer éven át, mely idő alatt hatalmas gazdagságot halmoztak fel a falakon belül, de nem csak fizikai, hanem szellemi javakat is: kolostori, birodalmi és magánkönyvtárak őrizték az ősi görög és római szövegek fennmaradt és másolatról másolatra továbbélő köteteit. Konstantinápoly falait végül ugyanúgy a technológiai forradalom söpörte el, mint ahogy a jelenünket is az alakítja át a klímaváltozással karöltve. A Felhőkakukkvár jövőben játszódó szálában a klímakatasztrófából szintén a technológia mutat kiutat, amennyiben a Földről való exodus valódi kiút az emberiség számára. A generációs űrhajón utazók sosem érik el az exobolygót, hiszen az út több száz év, a kérdés pedig az:
képes-e az egyén az emberiségért cselekedni, elfogadni azt, hogy csak egy összekötő elem, híd két bolygó között, melynek segítségével a faja átörökítheti magát a távoli jövőben.
A történet mitikus szintre emeléséhez hozzájárulnak a famulusok, akik a gyerekeket kísérik útjukon: a nyúlajkú és farkastorkú kisfiút, akit az oszmán hadseregbe soroznak, mesebeli erejű ökrök húzzák el a háborúig. Az árva bevándorló, akit kutyája ment meg apja temetésén, az autisztikus, hallására szenzoros fiú legjobb barátja egy bagoly, akinek élőhelye elpusztítása az emberiség kiirtását kívánó dühöt szül. A lakhatatlan bolygóról az emberi civilizációt továbbörökíteni célzó generációs űrhajón is akad egy digitális kutya a minden emberi tudást őrző virtuális könyvárban. A baglyok pedig sokszor nem azok, aminek látszanak, sötét titkokat rejtenek a klímakatasztrófa következményeiről egy tökéletesre radírozott és maszkolt Google Mapsen, mely a Föld digitális emlékezete.
A Felhőkakukkvár történetei Konstantinápoly ostromától egészen a 22. századig vezetnek, szereplői életében pedig egészen új perspektívák nyílnak, amikor először találkoznak a könyvek, a szövegek világával. Olvass bele!
A Felhőkakukkvár egyszerre történelmi fikció és cli-fi, az utóbbi főleg a jelen és a jövő síkjaiban bontakozik ki. Ahogy Kim Stanley Robinson A Jövő Minisztériumában (cikkünket itt találod, itt pedig beleolvashatsz), itt is nagy szerepet kap az egyéni felelősségvállalás, a fiatal generáció szerepe a klímaváltozás hatásainak mérséklésében. Emellett Doerr is empátiával mutatja be a klímaterrorista szereplő motivációs rendszerét és azt, hogy jut el valaki a pusztítással teremtés gondolatáig egy hálózat részeként. Akárcsak A Jövő Minisztériuma, a Felhőkakukkvár is pozitív, reménykeltő zárlatot kap, amely egyszerre terapeutikus és édeskés, túl megnyugtató és kissé fals azok után, hogy nagyszabású történetfolyamban ír egy bolygóról, ahol a káosz, a háborúk és az entrópia az úr, a túléléshez pedig szerencsés véletlenek hosszú sorozatára van szükség.