Éppen száz esztendeje annak, hogy 1920 márciusában Horthy Miklóst Magyarország kormányzójává választották. Személye és közel negyedszázados regnálása körül azonban mind a mai napig komoly emlékezetpolitikai és közéleti viták dúlnak.
Hívei szerint ő konszolidálta az országot, mindent megtett azért, hogy Magyarország a lehető legkisebb veszteséggel kerüljön ki a háborúból, ráadásul a magyar zsidóság egy részének megmenekülése is neki köszönhető. Ellenfelei mindezt másképpen gondolják. A kormányzó döntéseinek objektív, történeti elemzése ugyanakkor segíthet abban, hogy elfogultságoktól és ideológiai elkötelezettségektől mentesen közelítsünk ehhez a kérdéshez.
Ungváry Krisztián új kötetében arra keresi a választ, hogy milyen felelőssége volt Horthy Miklósnak Magyarország sorsának alakulásában, különösen második világháborús szerepvállalásában és a magyar zsidóság 1944-es tragédiájában. A szerző az összes eddigi kutatási eredményt felhasználva tematikus kérdések köré csoportosítja Horthy politikusi működését, megkísérli pontosan rekonstruálni mozgástereit, és a korban érvényes jogi és politikai elvárásokat és lehetőségeket figyelembe véve egyenként teszi mérlegre a kormányzó legfontosabb döntéseit és választásait, amelyek alapvetően befolyásolták Magyarország lakóinak életét 1920 és 1944 között.
Mutatunk egy részletet a könyvből:
A kormányzó döntései a német megszállás alatt
A mentesítések kérdése
Horthy zsidótörvényekkel kapcsolatos magatartása legjobb esetben is aggályosnak mondható.
Kormányzói státusa ugyanis elvileg lehetővé tette volna számára azt, hogy a zsidótörvények kapcsán érvényesíthesse általános kegyelmi jogkörét,
amiről az 1920. évi XVII. törvénycikk 3. §-a rendelkezett – és ami épp kezdeményezésére került bele a kormányzói jogkörbe, mivel akkor még a szélsőjobboldali különítményesek kegyelmi ügyei voltak napirenden. Horthy azonban egészen 1944 nyaráig meg sem próbálkozott ilyesmivel. Mindez jó példa arra, hogy a kormányzó még arra sem volt igazán képes, hogy a számára rendelkezésre álló jogi keretet tartalommal töltse meg. Feltehetően azért történt így, mert az egész ügy nem is érdekelte igazán. Nagyon furcsa, hogy még Chorin Ferenc megmentéséért sem tett semmit, holott tudnia kellett, hogy az iparmágnást a Gestapo elhurcolta. Ráadásul Chorin nem csak személye, hanem az általa irányított nagyipar miatt is megért volna legalább egy próbálkozást Horthy részéről.
A kegyelmi jog elvileg büntetőeljárásban elítéltek kegyelmezésére vonatkozott, de adott esetben a zsidótörvények kapcsán is értelmezhető lett volna. Erre indirekt módon maga az 1939. évi IV. törvény is utalt. Ennek 1. §. 3. pontja utolsó bekezdése ugyanis a következőképp szólt: „Utasíttatik a minisztérium, hogy – amennyiben annak szüksége felmerül, hogy egyes személyek a jelen törvény hatálya alól megfelelő intézmény felállítása útján, a nemzet különleges érdekéből kivételesen mentesíttessenek – ily intézmény létesítésére az országgyűlésnek megfelelő előterjesztést tegyen.”
Ez az előterjesztés azonban nem született meg, holott a „szükség” a miniszterelnöknek küldött beadványok ezreiben is testet öltött. Így a mentesítés kérdésében tulajdonképpen maga a kormány is mulasztásos törvénysértésben volt. Az, hogy Teleki nem terjesztett elő ilyesmit, nem csoda, hiszen ő betegesen antiszemita volt. Érthetetlen azonban, hogy a szuverenitására máskor annyira érzékeny Horthy sem kegyelmi jogkörét nem kívánta érvényesíteni, sem pedig arra nem hívta fel a kormány figyelmét, hogy ebben a konkrét ügyben intézkednie kell. Mindez nyilvánvalóan nem azért nem történt meg, mert Horthy nem értett egyet a zsidótörvények enyhítésével (hozzáállását az előzőekben és későbbiekben említett példák jól igazolják), hanem azért, mert nem fogta fel az ügy igazi jelentőségét, és nem volt érzéke a jogi részletekhez. Semmi rendkívüli nem lett volna abban, ha jelzi a kormánynak, hogy szükségesnek tartja a mentesítés intézményének létesítését, és azt is megtehette volna, hogy általános kegyelmi jogkörére hivatkozva maga is mentesít másokat. Annál is inkább, mert például a nürnbergi törvények végrehajtási utasítása Hitler számára is módot adott arra, hogy a kérelmezőt német vérűnek nyilváníthassa. Ezt Németországban kb. 10 000 személy kérelmezte. 1941-ig két esetben történt meg teljesen zsidónak minősülő személy árjásítása, 3000 esetben a kérelmezőt zsidó származásúból zsidó vonatkozásúba („félvér”) minősítették át, 260 személyt pedig „félvér” státusból „németvérű” kategóriába helyeztek. Ezen felül Josef Goebbels propagandaminiszter saját hatáskörben több mint 275 zsidó vonatkozású művész számára tette lehetővé szakmája folytatását anélkül, hogy állampolgári (pontosabban faji) státusukon változtatott volna.
Az 1939. évi IV. törvénycikk összesen kilenc kategóriát sorolt fel, akikre a zsidótörvény nem volt alkalmazható, ivadékaikra azonban igen – feltehetően közülük is sokan kértek 1944 augusztusában kormányzói mentesítést. Az említett kilenc kategóriában azonban nem a kormányzó döntött a mentesítésekről. A törvényt kísérő végrehajtási rendeletek ezt a jogot a Vitézi Székre, a felvidéki ügyek tárca nélküli miniszterére, a Miniszterelnökségre vagy Kárpátalja kormánybiztosára ruházták át. 1944. április 26-án az 1530/1944. miniszterelnöki rendelet az összes ilyen mentesítés felülvizsgálatát rendelte el. Ez úgy történt, hogy az érintetteket kötelezték: 1944. május 15-éig nyújtsák be korábbi mentesítési irataik eredeti példányát a Belügyminisztériumnak, amely nemcsak az eredeti mentesítést bírálhatta felül, hanem a kérelmező mentesítés óta folytatott tevékenységét is vizsgálhatta. A rendelet egyúttal lehetővé tette azt is, hogy 30 napon belül olyan személyek is beadhassanak mentesítési kérelmet, akik ezt korábban nem tették. A felülvizsgálatra a Belügyminisztériumon belül egy kilenc fős bizottságot hoztak létre. Két tagot a Vitézi Szék delegált, a többieket az erdélyi, felvidéki és délvidéki ügyekben járatos kormányhű személyekből jelölték ki. A bizottság elnöki tisztét Endre László belügyi államtitkár látta el.
Már ebből lehetett sejteni, hogy az érintettek nem sok jóra számíthatnak. Horthy személyét teljes mértékben kihagyták a folyamatból. A Vitézi Szék intézményként eleve ellenérdekelt volt a mentesítésekben, annál is inkább, mert már korábban is részt vett az „őrségváltás” címen emlegetett vagyontalanítási folyamatban, zsidóktól elvett jogosítványokat osztott ki nem zsidók részére, illetve zsidó földbirtokok átvételében működött közre. A rendelet alapján alig néhányan kaphattak mentesítést, annál is inkább, mert az a döntésre határidőt nem is tartalmazott, és mire a kérvényezők irataikat beadták, már jó eséllyel gettósításra is kerültek (Kárpátalján a gettók felállítása már 1944. április 16-ától megkezdődött). Endre államtitkár a kérelmező ügyfeleket eleve be sem engedte a Belügyminisztérium épületébe, íróasztalára pedig jól láthatóan – elrettentő célzattal – egy bekötött könyvet helyezett, amelyen a „Zsidók érdekében eljárók névjegyzéke” cím szerepelt. Az első két bizottsági ülésen Endre az összes kérelem elutasítását javasolta. A harmadik ülésen Jaross Andor belügyminiszter átvette Endrétől a bizottság vezetését, és 15 ülésben mintegy 2000 ügyet tárgyalt, amelyekből 580 folyamodót mentesített. Mivel ezt utólag sokallta (és támadások is érték miatta), ezt követően már egyetlen mentesítés aláírására sem volt hajlandó. Emellett az általa mentesítettek ügyében az érintett főispánoknak utólagos véleményezést biztosított. A főispánok mintegy 200 mentesítés visszavonását javasolták (ez ellen fellebbezési lehetőség nem volt, és a visszavonás kapcsán különösebb indoklásra sem volt szükség), és csak az ügyben hivatalnokként eljáró Szilágyi László belügyminiszteri tanácsos lelkiismeretességének és öntevékenységének volt köszönhető, hogy a mentesítést kérelmezők jelentős része végül megkaphatta az okiratot.
Horthy csak 1944 júniusában jutott el odáig, hogy Sztójaytól azt kérje: „a részemre általános kegyelmi jogkörömnek megfelelő módon, kegyelmi úton a zsidókra vonatkozó rendelkezések alóli mentesítés jogának a magyar királyi belügyminiszter ellenjegyzése mellett való gyakorlása iránt a szükséges intézkedések sürgősen megtörténjenek.” Ehhez képest az ezzel kapcsolatos kormányrendelet csak 1944. augusztus 21-én jelent meg, tehát majd két hónappal később. Maga a Minisztertanács is csak 1944. július 12-én tárgyalta először a kormányzói mentesítések kérdését, de határozat ekkor még nem született. Jaross csupán annyit mondott, hogy neki mentesítésekre „semmiféle lehetősége nincs” – ami durva hazugság volt, hiszen éppen ő bírálta felül az addigi mentesítéseket, ráadásul a felülvizsgálatot elrendelő rendelet lehetővé tette azt is, hogy olyan személy is adjon be kérelmet, aki korábban még nem kérelmezte a mentesítést. Kunder Antal kereskedelmi és közlekedésügyi miniszter ugyanitt felvetette, hogy a kormányzó által mentesítetteket ne vigyék ki az országból – ez sokatmondó, hiszen burkolt elismerése volt annak, hogy az addigi mentesítések sem óvtak meg mindenkit a deportálástól. Imrédy Béla megjegyezte, hogy csak ahhoz járulna hozzá, ha a kormányzó egy alkalommal kapna jogot a mentesítésekre, és az ekkor mentesített személyek listáját közzé kell tenni a Budapesti Közlönyben is.
Horthy sokáig semmit nem tett,
ami azért is érthetetlen, mert az említett Jaross-bizottság számos rendkívül magasan kitüntetett zsidó frontharcostól is megtagadta a mentesítést. Csupán Mester Miklós államtitkár önálló működésének volt köszönhető, hogy 1944 nyarán a Tárnok utca 5. szám alatt létrejött egy mentesítési iroda, amely minden jogszabályi háttér nélkül előzetes mentesítési igazolásokat adott ki a kérelmezőknek – mindenkinek, aki oda fordult. A kormányzó csak az 1944. június 26-ai Koronatanácson tért vissza általános kegyelmi jogkörére, de akkor is csak annyit mondott, hogy azok, akiket „részemről kegyelmi úton kívánok mentesíteni”, ne kerüljenek deportálásra, illetve gettósításra.
A mentesítés folyamata azonban ettől függetlenül 1944 június végétől informálisan megkezdődött az előbb említett mentesítési iroda révén. Ennek háttere az volt, hogy a Belügyminisztérium, amely elvileg az 1939. évi IV. törvényben lefektetett mentesítések igazolására jogosult lett volna, ezt a tevékenységet elszabotálta:
sokszor előfordult, hogy az igazolások kézbesítését addig halasztották, míg az érintettet deportálták, de olyanra is akadt példa, hogy a csendőrök egyszerűen széttépték az igazolást.
Ezért a Tárnok utca 5. szám alatt a Kormányzói Kabinetiroda külön hivatalt állított fel, amely elvileg a kormányzói jogkörből adódó mentesítést intézte volna – ám ehelyett eleinte csak a belügyminiszteri mentesítés folyamatát kanalizálta. Mester Miklós és Ambrózy Gyula ötlete volt, hogy – mivel a kormányzói mentesítés jogilag ekkor még nem létezett – egyfajta „előzetes igazolást” adjanak ki arról, hogy az érintett mentesítése folyamatban van, és ezért rá a zsidótörvények rendelkezései nem alkalmazhatók (mindez kísértetiesen emlékeztetett azokra a követségi menlevelekre, amelyek mögött hasonlóképp nem volt jogilag értékelhető tartalom). 1944 augusztusáig ilyen módon több ezer igazolást adtak ki.
Az összegyűlő névsor alapján Horthy 1944 augusztusára összesen 2110 személy mentesítését kezdeményezte saját jogon, amit a Minisztertanács augusztus 17-én jóváhagyott. Ez a dátum többletjelentést nyer, ha figyelembe vesszük, hogy Horthy augusztus 14-én hozzájárult ahhoz, hogy augusztus 25-étől a deportálások korlátozott mértékben ugyan, de folytatódhassanak. Az ezzel kapcsolatos előterjesztést Jungerth-Arnóthy Mihály külügyminiszter-helyettes adta elő a minisztertanács 1944. augusztus 10-ei ülésén. Az ügy jellegéből adódóan kizárható, hogy ez Horthy előzetes jóváhagyása nélkül történt volna. Az előterjesztés mintegy 164 ezer megmaradt zsidóval számolt, akik közül 50–60 ezer „galíciai és beszivárgó” zsidót ajánlottak volna fel a németeknek, a többiek Magyarországon maradhattak volna. Cserébe a német félnek nyilatkozatott kellett volna kibocsátania arról, hogy a zsidókérdést ezzel megoldottnak tekinti, és a Sonderkommandót visszarendeli, valamint arról is, hogy a deportált zsidók életben maradnak. Vélhetően ez a Horthy által is célszerűnek ítélt előterjesztés kényszerítette rá a kormányzót arra, hogy a mentesítések ügyében végre tegyen valamit. A későbbiekben még kb. 5900 fő mentesítésére került sor, a nyilas hatalomátvétel azonban mindezt teljesen érvénytelenítette. Mester Miklós szerint a mentesítési irodába közel 30 000 kérvény érkezett – ez viszont arra utal, hogy az elbírálás mégsem volt teljesen formális és automatikus, hiszen a kérvények többségét a nyilas hatalomátvételig el sem bírálták.
Meg kell jegyezni, hogy a minisztertanácsi előterjesztés önmagában abszurd volt, hiszen nyilvánvaló képtelenség lett volna a megmaradt zsidóságból 50-60 ezer „galíciai és beszivárgó” kiválogatása – egyszerűen azért, mert ilyenek Budapesten ekkor már alig voltak. Ezt az előterjesztőknek elvileg pontosan tudniuk kellett.
Két eset lehetséges. Az egyik az, hogy Horthy és társai a tényektől mit sem zavartatva még ekkor is hittek a valójában 1920 óta nem létező „galíciai beözönlés” legendáriumában, a másik pedig az, hogy tudatosan felvállalták 50 ezer teljes értékű magyar állampolgár hamis jogcímen történő kiárusítását.
Jogi szempontból a mentesítések kapcsán megemlítendő, hogy az csak a zsidótörvények hatálya alóli mentességet jelenthetett. A deportálásról azonban sem jogszabály, sem rendelet nem született, így elvileg mentességet sem lehetett volna adni alóla.
Érthetetlen, hogy Horthy miért nem foglalkozott energikusabban a mentesítések kérdésével. Ráadásul az 1944. augusztus 22-től hatályos (augusztus 17-én elfogadott) rendelet a német gyakorlattal összehasonlítva sokkal kevesebb lehetőséget tartalmazott. Jellemző módon a mentesítés kérdését nem a „zsidó” definícióját tartalmazó 1939. évi IV. törvényből, hanem az 1939. évi II. (honvédelmi) törvényből vezették le – azaz nem arra hivatkoztak, hogy a mentesítés jogalapja a kormányzói jogkör, hanem arra, hogy a törvény 141. §. 2. bekezdése alapján a kormány honvédelmi okból (!) kivételes felhatalmazással rendelkezik. Mindez tehát valójában Horthy kegyelmi jogkörének semmibe vétele volt. Emellett a kormányzói mentesítés csupán az érintett személyére vonatkozott, a vagyonára nem, így jóval kevesebbet ért, mint az a mentesítés, amit a Belügyminisztérium adott ki.
A mentesítés nem érintette az 1941. évi XV. törvénycikk (fajvédelmi törvény) rendelkezéseit, és azzal a megszorítással volt érvényes, hogy „általában” nem terjed ki a kedvezményezettek hozzátartozóira. A szűkítő megfogalmazás a miniszterelnök helyett kiadmányozó Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter bűne volt. Minden bizonnyal ő találta ki azt is, hogy a mentesítő rendeletben az a korlátozás is szerepeljen, hogy a mentesítés nem jelenti a vagyonjogi rendelkezések alóli felmentést, mert arról külön rendelkezés szükséges.
Horthy természetesen nem volt jogász, ám az ő felelőssége lett volna, hogy ezt a rendeletet jogi szakértővel is átnézesse. Annak, hogy ez 1944 augusztusában elmaradt, sok gyakorlati következménye már nem volt. Annak azonban, hogy ezt megelőzően éveken át hasonló slendriánságot tanúsított saját kormányzói jogkörének kérdésében, fatális következményei lettek.
Hozzá kell tennünk: a kormányzó kegyelmi jogkörét más alkalmakkor gyakorolta. Példa erre Hámori Károly továbbszolgáló zászlós ügye. Hámori 1941. január–február között minden jogalap nélkül agyonveretett öt zsidót, akiket a határvadászok előzőleg a magyar–szovjet határon mint a Szovjetunió felé tartó illegális határátlépőket feltartóztattak. Bár a korabeli bizalmas utasítások szerint a zsidók távozását az országból nem kellett megakadályozni, Hámori arra adott parancsot, hogy a védekezést nem tanúsító embereket (köztük egy fiatalkorú nőt) puskatussal üssék agyon. 1942. július 17-én Horthy a tetteseket kormányzói kegyelemben részesítette. Hámoritól még csak tiszti rendfokozatát sem vették el.
Mit tudott Horthy Miklós a zsidók sorsáról?
Kulcsfontosságú kérdés, hogy mit tudhatott Horthy arról a sorsról, amit a német vezetés a magyar zsidóknak szánt.
Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy Horthy a német megszállás előtt nem kapott olyan információkat, amelyekből nyilvánvalóvá lett volna számára a németek célja, azaz a zsidóság megsemmisítése. Ennek azonban az alább részletezett dokumentumok ellentmondanak.
Elöljáróban le kell szögezni: Horthy informáltságára csak következtetni lehet, mivel nincs olyan dokumentum, amelyben a kormányzó szó szerint elismerné, hogy tudomása lett volna arról, hogy a németek felsőbb parancsra, koncentrációs táborokban, ipari módszerekkel és mérges gázzal semmisítenek meg embereket. Hozzá kell tennünk azonban, hogy ilyen dokumentum Hitler kapcsán sem létezik: az ő esetében is csak következtethetünk arra, hogy tudott a holokausztról, illetve, hogy ő maga rendelte el emberek megsemmisítését. Komolyan vehető történész azonban nem vonja kétségbe, hogy Hitler tudott a holokausztról. Ezzel szemben Horthy kapcsán – akinek a felelőssége természetesen nem hasonlítható Hitleréhez – még ma is sokan úgy gondolják, hogy csak 1944 nyarán jött rá arra, hogy az időseknek és gyerekeknek a munkaképesekkel együtt történő deportálása nem azt a célt szolgálja, hogy a családok együtt legyenek.
Horthy emlékiratainak első verziójában azt állítja, hogy csak 1944 augusztusában (!) értesült az „Auschwitz-jegyzőkönyvekről”. A későbbi kiadásokban ezt az időpontot 1944. július elejére teszi. Emlékezete nem véletlenül pontatlan. Az auschwitzi jegyzőkönyvet Horthy 1944 májusától kezdve több úton és több verzióban is megkapta. Csakhogy korántsem ez az egyetlen forrás, amelyből Horthy megtudhatta, mi történik a deportáltakkal. Bizonyítható, hogy 1944 áprilistól kezdve több olyan beadvány is eljutott hozzá, amelyek beszámoltak a deportálások szörnyűségeiről. A Kabinetiroda 1944. május 25-én iktatott egy ezzel kapcsolatos hosszabb feljegyzést.
Horthy egyébként maga is meglehetősen inkonzekvensen nyilatkozott arról, hogy mit is tudott valójában.
Emlékirataiban – mint láttuk – egyrészt meghamisította, hogy mit tudott az auschwitzi jegyzőkönyvről, másrészt nyíltan bevallotta, hogy már 1944 februárjában tisztában volt azzal, hogy mit is akadályozott meg addig. Egy zsidóellenes intézkedéscsomagot is tartalmazó beadvány kapcsán ugyanis a következőket írta: „Az úgynevezett német kurzus legkevésbé sem vált vonzóvá amiatt, hogy a zsidókérdés hírhedt »végleges megoldását« is magában foglalta, vagyis más szóval hozzájárulásunkat követelte 800 000 zsidó kiirtásához. Én magam szóval és írásban is igyekeztem Hitlert meggyőzni, és elébe tártam, hogy az erőszakos »megoldás« nemcsak a rendet és jogbiztonságot ássa alá, nemcsak az erkölccsel és az emberiességgel összeegyezhetetlen, hanem a termelésben is zavart idézne elő.” A szöveg egyértelművé teszi, hogy Horthy „végleges megoldáson” már 1944 februárjában is a fizikai megsemmisítést értette – anélkül, hogy az auschwitzi jegyzőkönyvet olvasta volna.
Horthy informáltsága kapcsán fontos megjegyezni, hogy a kormányzó idős kora ellenére aktívan érdeklődött a politika iránt. Adott esetben részletkérdésekről is meglepően jól tájékozott volt – ismerte például a Don-kanyarban odaveszett munkaszolgálatosok számának nagyságrendjét. Amikor 1941 nyarán a kor eufemisztikus megfogalmazása szerint egy „idegenrendészeti akció” keretében zsidókat deportáltak Kamenyec-Podolszkij környékére, a kormányzó számos megbízható forrásból értesült az akcióról, így feltehetően már ekkor felsejlett számára az a sors, amit a nácik a zsidóságnak szántak. De Horthynak nem csupán az 1941-ben deportált magyar zsidókról kellett jelentéseket kapnia: 1941 végétől 1942 őszéig a magyar megszálló csapatok Nyugat-Ukrajnában maguk is részt vettek tömeggyilkosságok biztosításában, a magyar határőrizet pedig folyamatosan fogott el és hallgatott ki lengyel menekülteket. Ezekből a forrásokból szinte ömlött az információ a magyar hivatalos szervek felé, és több mint életszerűtlen, hogy ebből Horthy személyéig semmi nem jutott el. Mindezt azért is állíthatjuk, mert legfontosabb bizalmasai közül mind Kozma Miklós, mind Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter esetében iratszinten is bizonyítható, hogy mindketten pontos ismeretekkel rendelkeztek a tömeggyilkosságokról. A kamenyec-podolszkiji mészárlásról ráadásul a New York Post című újság 1941. október 23-ai száma is beszámolt egy terjedelmes cikkben, amelyben a riporter a frontról visszatérő magyar katonatisztekre hivatkozva írt az ukrajnai és galíciai tömeggyilkosságokról. Ez utóbbi cikk nyilvánvalóan már hivatalból is a magyar sajtószemle részévé vált, és feltehetően a 2. vkf. osztály is foglalkozott azzal, hogy kik lehettek a lap informátorai – a magyar katonai vezetőknek egyébként is feltűnt az a „kivégzésturizmus”, amely Galíciában divatba jött.
1943 áprilisában, Hitlerrel találkozva egyébként személyesen is meggyőződhetett arról, hogy a zsidóság megsemmisítése a legfelsőbb német vezetés kifejezett utasítására történik.
Hitler ugyanis heves szemrehányásokat tett neki a magyarországi helyzet miatt, amire ő így védekezett: „pirulva kell bevallania, hogy harminchatezer zsidót küldött munkaszolgálatos zászlóaljakban a frontra, és ezek legtöbbje alighanem elpusztult az orosz előrenyomulás során.” Arra a kérdésére, hogy mit kezdjen a zsidókkal, amikor ő mindent megtett, ami megtehető, de meggyilkolni vagy más módon elpusztítani mégsem lehet őket, Hitler azzal válaszolt, hogy meggyilkolás helyett a koncentrációs tábor is megoldást jelent. Másnap, amikor ismét visszatért a témára, Ribbentrop nyíltan kijelentette, hogy a zsidókat meg kell semmisíteni vagy koncentrációs táborba kell őket zárni, Hitler pedig leszögezte, hogy a zsidóságot úgy kell kezelni, mint a tuberkulózis kórokozóit. Hogy Horthy pontosan megértette e szavak jelentőségét, azt az 1943. május 7-ei, Hitlerhez intézett levélének fogalmazványa is bizonyítja. Ebben azt írta, hogy „Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt…”. Bár Horthy ezt a mondatot a végleges változatból kihagyta (a fogalmazványt a Külügyminisztérium készítette), nyilvánvaló, hogy ezt csak taktikai megfontolásból tette, hiszen ugyanabban a levélben azt ígérte, hogy „amint meglesznek [a zsidók elszállításának] feltételei, azt végre fogjuk hajtani” – azt viszont épp Horthy klessheimi megnyilatkozásából és más forrásokból tudjuk, hogy magától esze ágában sem volt megteremteni ezeket a feltételeket, sőt a folyamatot a német megszállásig minden erővel akadályozta.
Azt, hogy a zsidóságra egy esetleges német megszállás esetén milyen sors vár, a kormányzó jóváhagyásával működtetett, titkos „Független Magyar Rádió” is pontosan tudta. A rádió 1943. december 17-ei adásában például úgy válaszolta meg Cordell Hull amerikai külügyminiszter magyar kormánynak küldött figyelmeztetését a háborúból történő kiválásra, hogy ebben az esetben „a németek kiirtanák a zsidókat”. Elmondható tehát, hogy a zsidóságra váró életveszély még a közbeszédben is viszonylag széleskörű, közismert tény lehetett.
Érdemes elemezni az 1944. március 19-ei Koronatanácson elhangzottakat is. Az ülésről két jegyzőkönyv is fennmaradt. A „hivatalos”, Bárczy István által felvett jegyzőkönyv szerint Horthy a klessheimi találkozóról szóló beszámolójában azt mondta: „Újabb vád volt, hogy Magyarország a zsidókérdésben semmit sem tesz, és nem hajlandó a nagyszámú magyarországi zsidósággal leszámolni.” Egy másik verzió szerint viszont az hangzott el, hogy „Hitler azt is kifogásolta előttem, hogy a zsidókkal szemben nem teszi meg Magyarország a szükséges lépéseket. Bűnünk tehát, hogy Hitler kívánságát nem teljesítettem, és nem engedtem a zsidók lemészárlását.” A két verzió valójában nem sokban tér el egymástól: a „leszámolás” és a „lemészárlás” kifejezések egyaránt azt jelzik, hogy Horthy, ha nagy vonalakban is, de tisztában volt Hitler céljaival, tehát nem lehetett kétsége afelől, hogy a náci Németország milyen sorsot szán a zsidóságnak. Azt nem feltétlenül tudta, hogy a zsidóságot milyen technikai módszerekkel semmisítik meg, de abban biztos lehetett, hogy a német vezetés a zsidók fizikai megsemmisítésére törekszik.
Az említett dokumentumok alapján kijelenthető, hogy Horthy lényegében pontosan tudta, mit jelent a „zsidókérdés megoldása” német minta szerint.
Ez pedig értelmetlenné teszi azokat a – mindenekelőtt Szakály Sándorhoz köthető – próbálkozásokat is, amelyek Horthy felelősségét azzal kívánják relativizálni, hogy az auschwitzi jegyzőkönyv csak 1944 májusában vagy júniusában jutott el hozzá. A jegyzőkönyv ugyanis csupán egy volt a számos bizonyíték közül, amelyet Horthy megkapott. Még Bencsik Gábor Horthy-monográfiája is megállapítja, hogy ha a klessheimi találkozóig „kétségei lettek volna, Hitler világosan értésére adta, hogy ezt [azaz a zsidóság megsemmisítését] akarja.”
Hozzá kell tennünk: nemcsak a kormányzó volt tisztában ezzel a ténnyel. Tudta ezt a magyar belpolitika szereplőinek jelentős része, tudták a zsidóság vezetői, sőt tudták részben a zsidók is. Naivitásuk abban érhető tetten, hogy a német megszállásig nem akartak ezzel a tudással mit kezdeni. Utána pedig egyszerűen már nem volt lehetőségük a menekülésre.
Arra, hogy a kor megfigyelői miről is értesülhettek, példa Bolla Lajos belgrádi főkonzul, aki 1943. szeptember 4-ei jelentésében már a gázautó bevetéséről írt, anélkül, hogy a kifejezést megmagyarázta volna. Ez arra utal, hogy a levél írójának feltételezése szerint a jelentés címzettjének, Ghyczy Jenő külügyminiszternek pontosan értenie kellett, hogy nem gázüzemű autóról, hanem embereket gázzal meggyilkoló teherautóról van szó. Kállay emlékiratában megemlíti, hogy 1944. március 8-án találkozott Stern Samuval, a Pesti Izraelita Hitközség elnökével, és figyelmeztette őt arra, hogy „gazdasági és társadalmi berendezkedésünk mind-mind kibírhat és kiheverhet egy német megszállást, ők azonban [a] zsidókat mind egy szálig kiirtanák”. Hogy ezt szó szerint értette, az nem lehet kétséges, hiszen Stern Samu maga is feljegyezte, hogy már a megszállás előtt ismerte „viselt dolgaikat Közép-Európa valamennyi megszállt államában, és tudtam, hogy működésük gyilkosságok és rablások hosszú sorozata. […] Ismertem szokásaikat, tetteiket, rettenetes hírüket.”
