Portugáliában, majd egy dél-angliai garázsban kallódtak évtizedekig Horthy Miklósné kézzel írt naplófüzetei, melyeket három héttel azután kezdett papírra vetni, hogy a családot – így a kormányzót, a feleségét, menyüket, unokájukat, és a személyzet néhány tagját – 1944 októberében Németországba hurcolták, és jó másfél évig egy bajor kastélyban hadifogolyként őrizték. Horthyné nem volt egy kimondott naplóíró-típus, unokája, Horthy István Sharif – aki a most megjelenő napló előszavát írta – például egészen addig nem is tudott a napló létezéséről, amíg néhány éve úgy nem döntött, hogy Bern Andrea történész segítségével rendszerezi az édesanyja, Horthy Istvánné Edelsheim-Gyulai Ilona által megőrzött családi iratokat, leveleket, fényképeket. Horthy Miklósné három vékony, kézzel írt naplókötete Napló 1944-45 címmel a héten jelenik meg a Libri Könyvkiadó gondozásában.
Horthy Miklósné: Napló 1944-45
Libri Könyvkiadó, 2015, 200 oldal, 3490 HUF
A fogság másfél éve alatt személyes, esetenként intim hangvételű bejegyzések születtek Horthyné tollából, melyeket nem a nyilvánosságnak szánt, visszafogottságukból, a politikai témák kerüléséből ugyanakkor arra lehet következtetni: tartott attól, hogy a feljegyzések még a háború alatt illetéktelen kezekbe kerülhetnek. Bern Andrea történész, a kötet szerkesztője szerint a „napló történetileg egyik leglényegesebb információja épp ez a kitartó hallgatás”. A német fogság idején „tudatosan tartózkodott a férje és fia közéleti tevékenységére vonatkozó megjegyzésektől”, és ez nem változott akkor sem, amikor Horthy amerikai vizsgálati fogságba került.
„Feleségének innentől – érthetően – az érte való aggódás töltötte ki a napjait. Feljegyzéseiben azonban elejtett utalást sem tett sem az 1944. október 15-e előtti húsz esztendő politikai eseményeire, sem a párhuzamosan Magyarországról érkező hírekre. Feltehetően attól tartott ez esetben is, hogy írásban lejegyzett véleménynyilvánítása felhasználható lehet hitvese ellen”
– véli a történész.
A napló bejegyzései egyrészt a napi rutinra szorítkoznak, Horthynét azonban sokat foglalkoztatta az otthoni ismerősök, családtagok, és az ország sorsa is. A hírek alig jutottak el hozzájuk, jobbára csak a német rádió adásait tudták fogni, és ez csak akkor változott, amikor a kormányzó öccse, Jenő, egy nagyobb élelmiszercsomagban, a kolbászok és más ételek közé dugva, egy olyan kis rádiót csempészett be nekik, amelyen már a szövetségesek rádióadásait is hallgatni tudták. A napló azonban csak jóval később rögzíti ezt a tényt, akkor, amikor már tudni lehet, hogy a szövetségesek nagy eséllyel megnyerik a háborút.
Horthy István, ifj. Károlyi Gyula, Horthy Miklósné, Horthy Miklós, Horthy Paulette, ifj. Horthy Miklós
Egészen addig együtt van a család: Horthy és a család minden tagja eget-földet megmozgat, hogy valamit megtudjanak arról, mi történt egyetlen életben maradt gyermekükkel, Miklóssal. Az csak jóval később derül ki számukra, hogy a család által Nikinek becézett férfit a mauthauseni koncentrációs táborban tartották ekkor fogva. Fiuk kiszabadítása érdekében levelet írtak Hitlernek és Ribbentroppnak, de vagy elutasító, vagy semmilyen válasz sem érkezett.
Egy interjú és utóélete. Alig egy hónapja hosszú interjú jelent meg a Mandineren Horthy István Shariffel, melyben sok más mellett a nagyapjához fűződő viszonyáról is mesélt. Az interjú megjelenését követően Karsai László és Ungváry Krisztián történészek közös cikkben reagáltak az abban elhangzottakra.
Miközben Európában háború dúlt, a Horthy család körülményei mégis nagyon mások voltak, helyzetük pedig a fogság ellenére is kivételesnek volt tekinthető a nagy többségéhez képest. Erről árulkodnak azok a bejegyzések, melyekben Horthyné 1944 decemberében arról ír, hogy nagy gondot okoz nekik a kis István karácsonyi ajándékának beszerzése, megjegyezve, hogy a menye az angolok által ledobott sztaniolból készít díszeket: „Azt hiszem Európában a szülők 90%-ának hasonló gondjaik vannak. Hogy nem tudnak a szeretet ünnepén egy kis örömöt szerezni gyermekeiknek”.
Az európai szülők kilencven százalékának 1944 végén valószínűleg kisebb gondja is nagyobb volt a karácsonyi ajándékozásnál, az azonban tény, hogy Horthyék új életkörülményei elementárisan mások voltak a magyarországihoz képest.
„(…) máshoz voltunk szokva”
– ismeri el ő maga is, amikor egyszer az étel mennyiségére és ízére panaszkodik. A hirschbergi kastély épületében és a kertben szabadon mozoghattak, lényegében azonban foglyok voltak. Horthyné nem is leplezett megvetéssel írt az őrizetükkel megbízott parancsnokról. Tőle még azt is nehezen viselte, hogy a szövetséges gépek felbukkanásakor mindenkit leparancsolt az óvóhelyre („abban éli ki hatalmát és vágyálmait”), és naplójában többször kifakad, amikor a náci bürokrácia hetekig bizonytalanságban tartja őket fia sorsa felől: „(…) az őszinte, egyenes választól itt irtóznak, mert restellik maguk is azt a sok aljasságot, amit már ellenünk elkövettek”.
Horthy Miklós és felesége Kenderesen
A háború végén a hírek gyakran tévesen vagy torzítva jutottak el hozzájuk: Hitlerről először például az a hír járta, hogy agyvérzés következtében halt meg, Apor Vilmosról pedig kezdetben úgy tudták, „valami utcai baleset következtében életét vesztette”. Hitler halálát különösebben nem kommentálta, nem úgy, mint Mussoliniét:
„ (…) ami nagyon-nagyon szomorú, az amit a rádió mint absolute tényállást közölt, hogy szegény Mussolinit az olasz partizánok elfogták és kivégezték! Őszinte szívből sajnáljuk és gyászoljuk, mint értékes, [...] embert és Magyarország és Miklós igaz, jó barátját. Kár érte, jobb sorsot érdemelt, rengeteg jót tett hazájáért, melyet önzetlenül szolgált és szeretett. Sajnos az itteni, nehéz befolyás ártott neki, rossz befolyással volt rá és hazája érdekében megkezdett bölcs, józan, építő munkájában, hibás utakra terelte a helytelen példaadás.”
A napló akkor válik igazán személyes hangvételűvé, amikor Horthy az amerikaiak vizsgálati fogságába kerül. Felesége ekkor átvált levélformátumra, és naplójában szavait a férjének címezve számol be a mindennapokról. Horthy Miklós és Purgly Magdolna ekkor már több mint negyven éve házasok, a köztük lévő érzelmi kötelék erősségét pedig jól mutatják az alábbi sorok:
„Több, mint öt hónapja hogy tőled is elszakított a sors könyörtelenül. Lelkileg olyan szoros kapcsolatban élek veled továbbra is, hogy nem is tűnik nekem ez az idő olyan hosszúnak! Milyen kár minden napért, minden óráért, mit nem tölthetünk együtt, senki nem pótoltja nekünk ezeket a kárba veszett időket! Elviselhetetlen és kétségbeejtő nekem az a gondolat, hogy nehéz napjaidban nem lehetek melletted, mikor egész életemen keresztül csak neked és csak érted éltem. Te voltál sója az életemnek, létemnek. És éppen most nem oszthatom meg veled ezeket a nehéz időket.”
Hiába volt Horthyné éveken keresztül az ország legfontosabb asszonya, személyes gondolatainak, érzéseinek nem nagyon maradt írásos nyoma. Horthy István Sharif az előszóban megerősíti, hogy a nagyanyjától csak ezek a kötetek maradtak fenn, „feltehetően nem véletlenül”, hiszen Horthynét a „fogság kényszerű semmittevése” késztethette arra, hogy naplót írjon.
Bemutató. Horthy Miklósné Napló 1944–45 című kötetét november 12-én, 17 órakor mutatják be a Kossuth Klubban. Résztvevők: Zeidler Miklós történész, a Magyar Tudományos Akadémia főmunkatársa, Bern Andrea történész, a kötet szerkesztője, valamint Horthy István Sharif. Moderátor: Stumpf András. Még több infóért katt ide!
A laikus számára mindig a mikrotörténetek azok, amelyek érdekessé, háromdimenzióssá, ezáltal pedig átélhetővé és emlékezetessé tehetnek egy-egy történelmi mozzanatot. Horthyné naplója épp ilyen, a naplóban ugyanis az esetek túlnyomó többségében nem a nagyhatalmú egykori kormányzó felesége, hanem egy aggódó asszony hangja hallatszik ki. Visszaemlékezése nyilván – magából a cselekvés természetéből adódóan – erősen szubjektív, melyet mi sem bizonyít jobban, mint unokája előszava. Horthy István Sharif azt írja, a napló olvasása rengeteg éles gyerekkori emléket idézett fel benne a letartóztatásukról, a rommá lőtt Bécsen keresztül vezető útjukról, vagy a terepszínűre mázolt kastélyról:
„Nyilvánvalóan álcázni kellett az épületet, hogy az áthaladó repülőgépeknek ne tűnjön fel az erdőben. Elképesztően ijesztő volt, és ez az első kép, amely ma a háború szóról eszembe jut. Érdekes, hogy nagyanyám egyáltalán nem említi ezt meg naplójában. Talán túl veszélyesnek találta írni róla.”
