Érdekelnek még valakit a hétköznapi, fehér lányokról szóló történetek?

Érdekelnek még valakit a hétköznapi, fehér lányokról szóló történetek?

A számtalan irodalmi díjjal kitüntetett, a Bábelt (kritikánk ITT) is jegyző R. F. Kuang legújabb regénye időszerű és tűéles képet nyújt a modern könyvkiadás kellemetlen oldaláról. A Sárga a megjelenését követően egyből a sikerlistákon nyitott, és komoly párbeszédeket generált, ismételten jelezve, hogy szerzője a kortárs irodalom egyik legerősebb hangja. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2023. november 26. |
R. F. Kuang
Sárga
Ford. Tót Barbara, Magnólia, 2023, 347 oldal
-

Két ​írónő, June Hayward és Athena Liu sorsa két sikertörténet lehetett volna: ugyanakkor jártak a Yale-re, és ugyanabban az évben jelent meg mindkettejük első könyve. De míg Athena sikere műfajokon át ívelt, addig June műve az utánnyomásig sem jutott el. June utólag úgy véli, hogy manapság senkit nem érdekelnek a hétköznapi, fehér lányokról szóló történetek.

Amikor June szemtanúja lesz Athena furcsa balesetben bekövetkezett halálának, ösztönösen cselekszik: ellopja barátnője frissen befejezett és nagy titokban tartott kéziratát, egy merész, kísérletező stílusban megírt regényt kínai munkások elfeledett történeteiről, akik az első világháborúban a britek és franciák oldalán szolgáltak.

Mert hát mi rossz történhet, ha June átszerkeszti Athena regényét, és saját alkotásaként küldi el az ügynökének? Mi rossz történhet, ha hagyja, hogy kiadója újrapozicionálja az írói pályáját a Juniper Song álnévvel és olyan szerzői fotókkal, amelyekbe akár még bele is láthatóak nem létező ázsiai gyökerei? Hát nem érdemli meg ez a történet, hogy elmeséljék, bárki is legyen a mesélője? June legalábbis így gondolja, és a New York Times bestsellerlistája,

valamint az ezzel járó anyagi siker hamarosan alá is támasztja ebben.

A lopott státusz azonban hamar veszélybe kerül. És miközben June a titkait védelmezi, felfedezi, hogy meddig hajlandó elmenni mindazért, amiért állítólag vért verejtékezve megdolgozott.

R. F. Kunang: Sárga (részlet)

Fordította Tót Barbara

Egy

Aznap este, amikor végignézem Athena Liu halálát, épp a Netflixszel kötött szerződését ünnepeljük.

Hogy megértsd ezt a történetet, két dolgot kell tudnod Athenáról.

Először is, neki minden az ölébe hullott: kapásból a főiskola után több kötetre szóló szerződést kapott egy nagy kiadótól, művészeti mesteroklevelet szerzett az írókurzuson, amiről már mindenki hallott, az életrajzában egymást érik az ösztöndíjak, és a felsorolás, ami a jelöléseit mutatja mindenféle díjakra, hosszabb, mint az én bevásárlólistám. Huszonhét éves korára már kiadott három regényt: egyik sikeresebb volt, mint a másik. Athena számára a Netflix-szerződés nem számított sorsfordító eseménynek: csupán egy újabb strigula a dicsőségfalon,

kényelmes hely a belső sávban a sztársághoz vezető úton, amin már a lediplomázása óta száguld.

Másodszor, valószínűleg az előbbiek miatt, nem igazán vannak barátai. A korunkbeli írók – fiatal, ambiciózus, feltörekvő tehetségek éppen innen a harmincon – általában falkákba tömörülnek. A közösségimédia-felületeken könnyedén rálelsz ezekre a klikkekre – ahogy ömlengenek egymás kiadatlan kéziratairól (ELDOBOM AZ AGYAM, PEDIG MÉG KÉSZ SINCS!), visonganak a bemutatott borítótervektől (OLYAN SZÉP, HOGY BELEHALOK!!!), és a világ minden táján lőnek egy szelfit az irodalmi találkozókon. Athena Instagram-oldalán azonban nem találsz senki mást. Rendszeresen tweetel hetvenezer követőjének a karrierje legújabb állomásairól, néha fura vicceket is kiír, de nagyon ritkán jelöl meg másokat. Nem említi meg senki nevét, nem ír recenziót vagy ajánlót a kollégái könyveiről, és nem osztogat nyilvánosan buksisimit azon a kérkedő és kétségbeesett módon, ahogy a többi kezdő író teszi. Amióta ismerem, egyszer sem említette egyetlen közelebbi barátját sem, leszámítva engem.

Régen azt hittem, hogy csak nagyon zárkózott. Athena annyira röhejesen sikeres, hogy teljesen jogos, ha nem akar egyszerű földi halandók közé vegyülni. Valószínűleg kizárólag celebekkel meg a többi bestsellerszerzővel csetelget, akik a modern társadalomról kialakított kifinomult véleményükkel szórakoztatják őt.

Athena nem ér rá prolikkal foglalkozni.

De ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy Athenát mindenki más is éppolyan elviselhetetlennek találja, mint én. Végül is, tényleg nem egyszerű olyan emberrel barátkozni, aki mindenben jobb nálad. Talán azért nem kedvelik Athenát, mert ha összehasonlítják magukat vele, mindig ők jönnek ki rosszabbul. Talán én is csak azért maradtam vele, mert ennyire szánalmas vagyok.

Ezen az estén tehát csak Athena és én vagyunk itt egy georgetowni, szörnyen túlárazott tetőbárban. Úgy nyakalja a koktélt, mintha kötelessége lenne jól éreznie magát, én meg azért iszom, hogy végre elhallgattassam a szemét hangot magamban, amelyik folyton azt kívánja,

bárcsak Athena halott lenne.

Athenával véletlenül lettünk barátok. A Yale-en gólyaként ugyanazon az emeleten laktunk, és amióta az eszünket tudtuk, mindketten írók akartunk lenni, így hát ugyanabban az egyetemi írószemináriumban lyukadtunk ki. Kezdő írókként ugyanabban az irodalmi folyóiratban közöltük a novelláinkat, és diploma után pár évvel ugyanabba a városba is költöztünk. Athena a rangos ösztöndíj miatt ment Georgetownba, az ottani kart ugyanis – a pletykák szerint –teljességgel lenyűgözte az American Universityn tartott vendégelőadása, és az angol tanszék külön állást biztosított csak neki, hogy kreatív írást taníthasson. Én pedig azért kerültem oda, mert anyám unokatestvérének volt egy öröklakása Rosslynban, és kiadta nekem azzal a feltétellel, hogy rendszeresen öntözöm a növényeit. Csak a rezsit kell fizetnem. Athenával sosem éreztük úgy, hogy afféle rokonlelkek lennénk, vagy hogy valami régi, szörnyű trauma kötne össze minket – csak egy helyen éltünk, ugyanazokat a dolgokat csináltuk, úgyhogy egyszer csak barátok lettünk. 

Bár ugyanonnan indultunk – Natalia Gaine professzor Bevezetés a kisprózába kurzusáról –, a pályafutásunk mégis egészen más irányba vitt minket a diploma után.

Az első regényemet abban az évben írtam, amikor egy nonprofit tehetséggondozónak, a Teach for Americának dolgoztam, és szétuntam az agyamat. Mindennap, miután hazaértem a melóból, nekiálltam aprólékos vázlatot készíteni a történethez, amit már gyerekkorom óta el akartam mesélni: egy részletgazdag és diszkréten mágikus felnövéstörténethez a gyászról, a veszteségről és a lánytestvéri viszonyról. A szikomorfán túl volt a címe. Miután sikertelenül kopogtattam vagy ötven irodalmi ügynökség ajtaján, egy Evermore nevű kis kiadó karolta fel a kéziratot, amely cég éppen új szerzőket keresett. Akkoriban az előleg iszonyatos pénznek számított: tízezer dollár kézbe, majd a jogdíjak, ha befutottam. Persze csak addig tűnt soknak, amíg meg nem tudtam,

hogy Athena hat számjegyű összeget kapott a debütáló regényéért a Penguin Random House-nál.

Az Evermore három hónappal a könyvem kiadása előtt csődbe ment. Visszakaptam a jogokat. Az irodalmi ügynököm – aki az Evermore első ajánlata után keresett fel – csodálatos módon újra eladta a jogokat az Öt Nagy Könyvkiadó egyikének, huszonhétezer dolláros előlegért. „Jó üzlet”, olvastam a Publishers Marketplace oldalán. Úgy éreztem, végre sikerült, minden álmom a hírnévről és a sikerről végre-valahára beteljesül, de ahogy közeledett a megjelenés napja, az első nyomást tízezerről ötezer példányra csökkentették, és a hat városon átnyúló könyvturnémat is három állomásra szorították Washington környékére, majd a beígért, híres írók által jegyzett ajánlások sem jöttek össze. A könyvből sosem készült utánnyomás. A művem összesen talán két-háromezer példányban kelt el. A szerkesztőmet a gazdasági válságokat általában kísérő leépítési hullámban kirúgták, és valami Garrett nevű srácnak passzoltak tovább, akit olyan szinten nem érdekel a regényem sikerre segítése, hogy lassan elgondolkodom, emlékszik-e még rám egyáltalán. 

„Hát, ez van”, ezzel próbáltak vigasztalni. Mindenki pocsék tapasztalatokat szerez az első könyvével. A kiadók már csak ilyenek. New Yorkban mindig áll a bál, a szerkesztőket és az újságírókat agyondolgoztatják, de nem fizetik meg, és nem jöhet össze minden. A szomszéd fűje sosem zöldebb. Az összes szerző utálja a kiadóját. Hamupipőke története legföljebb a mesében létezik: csak a kemény munka, a kitartás és az állandó próbálkozás hozhat sikert. 

Akkor mégis miért van, hogy néhányan üstökösként száguldanak a hírnév felé már az első alkalommal is? Hat hónappal Athena első regényének megjelenése előtt egy óriási szexi képet közöltek róla egy népszerű könyvipari magazinban „A könyvkiadás új üdvöskéje végre azt az ázsiai-amerikai sztorit meséli el, amire szükségünk van” címmel. A regény jogai harminc országban keltek el. Üdvrivalgással fogadták a művét többek között olyan újságokban, mint a New Yorker és a New York Times, és az összes létező bestsellerlista élére került. Nem volt kérdés, hogy a jövő évben ki nyeri el a díjakat. Athena első regénye, a Hang és visszhang egy kínai-amerikai lányról szól, aki minden elhunyt női felmenője szellemét képes megidézni. Tökéletesen egyensúlyozott a spekulatív és a népszerű irodalom határán, a Bookerre, a Nebulára, a Hugóra és a World Fantasy díjra is bezsebelte a jelölést, ezek közül kettőt meg is nyert. És mindez csak három éve történt. Azóta két másik könyvet is kiadott,

a kritikusok pedig egyetértenek benne, hogy csak egyre jobb és jobb lett.

Nem mintha Athena nem lenne tehetséges. Rohadt író – minden művét olvastam, és annyira hiú azért nem vagyok, hogy ne tudjam elismerni, ha valaki jó író. De Athena igazi ereje nem is az írásból táplálkozik. Ő maga a sztár. Egyszerűen mondva, Athena Liu kurvára menő. Még a neve – Athena Ling En Liu – is az. Gratulálok, Mr. és Mrs. Liu, a klasszikus és a szokatlan legtökéletesebb keverékét választották. Hongkongban született, Sydney és New York között nevelkedett, brit bentlakásos iskolákban tanult, ahol ráragadt az utánozhatatlanul sikkes külföldi akcentus. Magas és filigrán, balett-táncosokhoz hasonlatosan kecses. A bőre, mint a porcelán, és barna szeme meg a hosszú szempillái miatt úgy néz ki, mint egy kínai Anne Hathaway (ezt nem rasszizmusból mondom – Athena egyszer kirakott egy képet magáról és „Annie”-ről valami vörös szőnyeges eseményről, ott néztek azzal a négy hatalmas őzikeszemmel, és csak annyit írt hozzá, hogy „Ikrek!”).

Hihetetlen a csaj. Egyszerűen hihetetlen.

Szóval, Athena nyilván minden földi jóban részesül, mert így működik az iparág. A kiadói körök kiszemelnek egy győztest – valakit, aki elég vonzó, menő és fiatal, és jaj, hova is gondolok, mondjuk csak ki, kellően „sokszínű” –, majd az összes pénzt és erőforrást rázúdítják. Kurvára önkényes az egész. Vagy ha nem is önkényes, de semmi köze ahhoz, hogy ki mennyire tud jól írni. Athenát, a gyönyörű, Yale-en tanult többnemzetiségű, szinte androgün színes bőrű nőt Felsőbb Hatalmak választották ki. Én csak a barna hajú, barna szemű June Hayward vagyok Philadelphiából – tök mindegy, milyen keményen hajtok, vagy mennyire jó, amit írok, sosem lehetek Athena Liu. 

Mostanra azt vártam, hogy a hírnév kipörgeti őt az én univerzumomból. De még mindig küldi a barátságos üzeneteit („hogy megy ma az írás? megvolt már a napi szómennyiség? kitartást a határidőig!”), és a meghívókat is. Boldog óra az El Centróban margaritára, villásreggeli a Zaytinyában, slam poetry est az U utcában. Az a fajta felszínes barátság a miénk, amikor úgy töltötök el egymással sok-sok időt, hogy valójában nem is ismeritek egymást. Nem tudom például, vannak-e testvérei. Ő sosem kérdezett a pasijaimról. De attól még összejárunk, mert kényelmes, hiszen mindketten itt vagyunk Washingtonban, és mert minél idősebb az ember, annál nehezebb új barátokat találni. 

Őszintén szólva, gőzöm sincs, Athena miért kedvel engem. Mindig megölel, amikor találkozunk. Heti kétszer biztosan nyom egy kedvelést a posztjaimra. Legalább kéthavonta iszunk egyet, és a legtöbbször ő hív el. De el nem tudom képzelni, mit adhatok neki; meg sem közelítem azt a befolyást, népszerűséget és kapcsolati hálót, amivel ő rendelkezik.

Akkor hát mitől lehet értékes számára a társaságom?

A lelkem mélyén mindig is gyanítottam, hogy Athena azért szeret velem lógni, mert nem jelentek neki konkurenciát. Értem a világát, de nem fenyegetem: amit elért, számomra elérhetetlen távolságban van, úgyhogy nyugodt szívvel villoghat velük nekem. Hát nem csodálatos érzés az olyan barát, aki nem kérdőjelezheti meg a felsőbbrendűségünket, mert esélye sem lenne rá? Hát nincs mindenkinek szüksége valakire, akit bokszzsáknak használhat? 

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

R. F. Kuang: Olyan nők történetét mesélem el, akik hatalmat tudtak szerezni

...
Hírek

R. F. Kuang kapta az idei Crawford-díjat

...
Kritika

A Bábel kreatív bölcsészfantasy, csak nem hisz az olvasójában

A Nebula-díjas Bábel posztkoloniális kritika, szerelmeslevél a bölcsészettudományokhoz és egy fiatalember fejlődéstörténete, akinek szembe kell néznie a totális rendszerrel, amiben él.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket. 

A hét könyve
Kritika
Terézanyut felfalta és megemésztette Kovácsné
...
Szórakozás

A Szegény párák feminista kiáltványként értelmezi újra a Frankensteint

Jórgosz Lánthimosz tizenegy Oscarra jelölt mozija női szemszögből beszéli el Mary Shelley viktoriánus díszletek között játszódó, horrorklisékből, gótikus románcok és pikareszkregények elemeiből összeöltött felnövekedéstörténetet.