Pedro Juan egy régi bérház tetején lakik Havannában és egyetlen célja van: túlélni valahogyan. A helyszín tehát Kuba, a 90-es évek, Gutiérrez elbeszélés gyűjteményében ezt a világot mutatja be. Egyéni hangja, írásainak elemi ereje miatt mára a legjelentősebb latin-amerikai elbeszélők között tartják számon.
Pedro Juan Gutiérrez: Piszkos havannai trilógia, Magvető, 2008, 390 oldal, 2990 Ft
ÚJ DOLGOK AZ ÉLETEMBEN
Kora reggel egy rózsaszínű képeslap lógott ki a postaládámból. Mark Pawsontól jött, Londonból. Nagy betűkkel ez állt rajta: „1993. június 5én valami csirkefogó ellopta a biciklim első kerekét.” Ennek egy éve, és még mindig nem tudta túltenni magát rajta. Eszembe jutott az a kis mulató Mark lakása közelében, ahol esténként Rodolfo táncos vetkőzőszámokat mutatott be, én pedig rögtönzött, trópusi zenekíséretet adtam elő bongóval, rumbatökkel, torokhangokkal, meg ami csak eszembe jutott. Remekül szórakoztunk, ingyen vedeltük a sört, és kaptunk esténként 25 fontot. Bárcsak tovább tartott volna. De Rodolfo nagyon népszerű negro volt, és elment Liverpoolba modern táncokat tanítani. Én meg ott maradtam pénz nélkül. Marknál laktam, amíg meg nem untam, aztán hazajöttem.
Arra gyúrtam, hogy semmit ne vegyek komolyan. Az ember számtalan kisebb hibát elkövethet. És semmi jelentősége nincs. De a nagy hibákkal, főleg ha ránehezednek az életedre, semmi mást nem tehetsz, mint hogy nem veszed őket komolyan. Csak így tudod elkerülni a szenvedést. A hosszantartó szenvedés végzetes lehet.
Kiragasztottam a lapot az ajtóra, beraktam a magnóba Armstrong Snake Ragjét, és felvidult a szívem, már nem gondolkodtam. Amikor zene szól, nem tudok gondolkodni. Ez a szám különben is felvidít, táncra perdülök tőle. Egy csésze teát reggeliztem, szartam, elolvastam Allen Ginsberg néhány homoszexuális versét, eltöprengtem a Záróizom és a Társkereső hirdetés sorain. I hope my good old asshole holds out.1 De nem sokáig mélázhattam, mert jöttek a barátaim, két nagyon fiatal srác, és azt kérdezték, jó ötletnek tartom-e, ha a San Antonio foknál szállnak vízre tutajon, hogy a Catoche fokhoz jussanak, vagy inkább induljanak északon, egyenesen Miami felé. A ’94es nyári exodus napjait éltük. Egy barátnőm azt mondta előző nap a telefonba: „A férfiak és a fiatalok mind elmennek. Mi lesz velünk, nőkkel?” Azért nem egészen így alakult. Sokan itt maradtak, akik mindennek dacára nem tudtak máshol élni.
Nos, én hajózgattam egy keveset az öbölben, és tudtam jól, hogy arrafelé reménytelen. Térképpel a kezemben meggyőztem őket, hogy ne akarjanak Mexikóba szökni. És lementem velük, hogy megnézzem nagy, hatszemélyes tutajukat. Fadarabokból és kötelekből tákolt szerkezet volt, három repülőgépabroncson. Zseblámpával, iránytűvel és petárdákkal szerelték fel magukat. Sok szerencsét kívántam nekik, és fogtam a biciklimet, hogy kerüljek egy kört. Vettem néhány szelet dinnyét. Elmentem a volt feleségem lakásához. Most jó barátok vagyunk. Jobb így nekünk. Nem volt otthon. Ettem egy kevés dinnyét, a maradékot otthagytam. Szeretem jelezni, hogy ott jártam. A hűtőbe tettem a megmaradt szeleteket, és gyorsan elhajtottam. Túlságosan boldog voltam azon a helyen két éven keresztül. Nem jó ott egyedül.
Margarita a közelben lakik. Már régen nem láttuk egymást. Amikor beléptem, mosott, csupa izzadság volt. Örült nekem, és indult fürödni. Idestova húsz éve volt titokban a szeretőm, és – ne is figyeljenek rám, csak kikívánkozik belőlem – valahányszor találkozunk, először baszunk, majd kellemesen elbeszélgetünk. Nem engedtem, hogy megfürödjön. Levetkőztettem, és a nyelvemmel végigsimogattam mindenhol. Ő is ezt csinálta, levetkőztetett, és körbenyalta a testem. A biciklizéstől meg a naptól ugyanolyan izzadt voltam, mint ő a házimunkától. Kezdte összeszedni magát, meghízott. Már nem volt olyan sovány. A feneke negyvenhat éves kora ellenére nagy, gömbölyű és kemény. A feketék már csak ilyenek. Csupa ín és izom, háj alig, a bőrük sima, sehol egy pattanás. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és miután hosszasan eljátszadoztunk, és már túl volt a harmadik orgazmusán, seggbe dugtam. Szépen lassan, a hüvelyéből áradó nedvekkel jól megkenve. Csak szépen lassan. Beraktam, kijjebb húztam, és közben a csiklóját simogattam. Őrjöngött a fájdalomtól, de még és még akarta. Harapta a párnát, de tartotta a seggét, és azt akarta, hogy tövig belenyomjam. Mesés ez a nő. Nincs még egy ilyen, aki ennyire élvezi. Sokáig így maradtunk. Mikor kivettem, tiszta szar volt minden, és ő undorodott tőle. Én nem. Sosem nyugszik a cinikus énem. A szex nem való gátlásos embereknek. A szex a folyadékok cseréje, váladékok, nyál, lélegzet, erős szagok, vizelet, sperma, szar, izzadság, mikrobák és baktériumok. Vagy nem is szex. Ha gyengédség és éteri spiritualitás, akkor csak steril paródiája annak, ami lehetett volna. Semmi. Lezuhanyoztunk, és rákészültünk egy kávéra, meg egy kis beszélgetésre. Azt akarta, hogy menjek el vele a Rincónba. Szent Lázárnak tett fogadalmát akarta teljesíteni, és arra kért, kísérjem a templomba másnap. Annyira kedvesen kérte, hogy ráálltam. Ez a legcsodálatosabb a kubai nőkben – biztosan sok ilyen akad Amerikában vagy Ázsiában is –, annyira kedvesek, hogy nem tudsz nekik nemet mondani. Az európai nők nem ilyenek. Az európai nők annyira szárazak, megadnak neked minden lehetőséget, hogy azt mondd: NEM! És még jól is érzed magad.
Aztán hazamentem. Már hűvösödött a délután. Éhes voltam. Persze, hiszen csak egy tea, egy szelet dinnye meg egy kávé volt bennem. Otthon megettem egy darab kenyeret, és ittam egy újabb teát. Sok új dologhoz hozzászoktam már életemben. Szoktattam magam nyomorhoz. Hogy úgy fogadjam, ahogy jön. Arra gyúrtam, hogy leszokjak a merevségről, másként túl sem éltem volna. Valami mindig hiányzott. Űzött a nyugtalanság, mindent egyszerre akartam, mindig keményen küzdöttem valamiért. Tanulgattam, hogy milyen az, amikor nincs meg mindenem. Hogy szinte semmim sincs. Ellenkező esetben megmaradt volna tragikus életszemléletem. De éppen emiatt, a nyomor egyelőre nem tett sok kárt bennem.
Luisa hívott. Azt mondta, idejön a hétvégére. És Luisa imádnivaló nő. Talán túl fiatal hozzám. De nem számít. Semmi se számít. Zuhogni kezdett az eső, dörgött, ciklonszerű szél fújt, és szörnyen nyirkos lett minden. A Karib már csak ilyen. Süt a nap, aztán feltámad a szél, esik, és az ember ott áll a hurrikán kellős közepén. Szerettem volna egy kis rumot, de képtelenség volt hozzájutni. Pénzem ugyan volt egy kevés, de nem lehetett kapni semmit. Lefeküdtem aludni. Izzadt voltam, és a lepedő mocskos, de szeretem a saját izzadságom és a saját mocskom szagát. Felizgat a saját szagom. És tudtam, Luisa bármikor betoppanhat. Azt hiszem, elaludtam. Ha a szél erőre kap, és letépi a tetőről a hullámpalalemezeket, az sem érdekelt volna. Semmi nem számít.
A GYENGÉDSÉG EMLÉKE
Éppen valami jó zenét kerestem a rádión, és az adón, amit fogtam, latin muzsika szólt, salsa, son meg effélék. A zene elhallgatott, és megszólalt az a nagyon laza, rekedtes hangú pasas, aki mindenféléről szokott fecsegni, a kölykeiről, a bringájáról és arról, hogy mit csinált előző este. A pasinak jellegzetes hangja volt. Olyan közönséges, utcai modorban beszélt, mintha soha ki se lépett volna Havanna belvárosából. Éppen úgy, mint amikor egy negro odalép hozzád, és azt mondja: „Figyejjé’, haver, mi van má’? Van egy bizniszem ha köll.”
Szívesen hallgattuk a feleségemmel. Ilyet senki más nem csinált a rádióban. A pasi jó zenéket adott, mondott valamit, és aztán máris feltette az újabb lemezt, és irány a következő téma. Nem akart semmit elmagyarázni, sem a tudását fitogtatni. Intelligens negrónak tűnt, és én mindig örülök, ha intelligens, büszke negrókkal találkozom, nem pedig olyanokkal, akik nem néznek a szemedbe, és a fejükben a rabszolgaéletérzés dühe kavarog.
Otthon mindig őt hallgattuk, amikor még boldogok voltunk, és jól éltünk, habár én egészségtelen és gyáva újságírással kerestem a kenyeremet, tele megalkuvással, minden soromat cenzúrázták, és ettől szorongtam, mert napról napra erősödött bennem az érzés, hogy csak egy nyomorult bérszolga vagyok, akinek kijár a napi seggberúgás.
Aztán a feleségem visszament New Yorkba, mert azt akarta, hogy nézzék és hallgassák. Mint mindenki. Senki nem szereti, ha sötétség veszi körül és hallgatásra ítélik. Mindenki azt akarja, hogy őt nézzék és hallgassák a rivaldafényben. Sőt, ha lehet, azt is akarja, hogy megvegyék, kibéreljék, elcsábítsák. Azt írtam: „mindenki azt akarja”? Pontatlan. Azt kellett volna írnom: „Mindannyian azt akarjuk, hogy nézzenek és hallgassanak bennünket.”
Ő szobrász és festő. A művészvilágban erre azt mondják, „jó nevű”. Feltehetően tényleg jó. Megnyugtató érzés, ha az embernek jó híre van. Hát, végül visszament. Engem meg elcsaptak az újságtól, mert egyre inkább zsigerből írtam. A zsigeri írókat pedig nem szeretik. Na jó, ez egy hosszabb történet, de végül is azt mondták: „Óvatos és józan emberekre van szükségünk. Sok tapintatra. Nem kellenek a zsigeri pasasok, most, amikor az ország ilyen kényes és meghatározó történelmi időket él.”
Akkoriban tudtam meg azt is, hogy a rekedtes, rumízű hang tulajdonosa nem is negro. Fehér volt, fiatal és művelt egyetemista. De jól állt neki a figura.
Nagyon egyedül voltam. Mindig ez történik, ha fenntartás nélkül szeretünk valakit, mint ifjúkorunkban. A szerelmed hosszú időre New Yorkba megy, úgy is mondhatni, elhúz a fenébe, te pedig magányosabb és elveszettebb leszel, mint egy hajótörött a Golfáramlat közepén. A különbség annyi, hogy az ifjú hamar összeszedi magát, de a negyvennégy éves pasas, amilyen én vagyok, sokáig nem találja a helyét, és arra gondol: „A picsába, már megint ugyanaz történt. Miért vagyok én ilyen hülye?”
Miután szakítottam Jaquelinenal, az átlagosnál is rosszabbul éreztem magam, mert hozzá fűződött macho életem egyik fontos rekordja: egy alkalommal tizenkétszer élvezett el, mialatt együtt voltunk. Egyik jött a másik után. Ő még bírta volna, de én már nem, és akkor elmentem. Ha még vártam volna, talán eljut húszig is. Más alkalmakkor nyolc-tíz orgazmusa volt. A rekordot soha nem döntöttük meg. Nagyon élveztük a szexet, mert boldogok voltunk. A tizenkét orgazmus nem verseny volt. Játék. Remek sport, amely megőriz fiatalnak, és edzésben tartja az izmokat. Én mindig azt mondom: Don’t compete. Play.2
Hát, mindenesetre Jacqueline kényesebb ízlésű volt annál, hogy 1994-ben Havannában éljen. Manhattanben született, a felmenői közt három generáción keresztül keveredtek egymással angolok, olaszok, spanyolok, franciák és Santiago de Chilében letelepedett kubaiak, akik aztán szétszóródtak New Orleansba és a Karibtérségbe, egészen Venezueláig és Kolumbiáig. Őrült egy család. Az apja a normandiai Dnap veteránja. Vagyis Jacqueline túl bonyolult és kevéssé emészthető egy olyan trópusi és zsigeri macho számára, mint amilyen én vagyok. Mindig azt mondta: „Ó, már nincsenek finom emberek Havannában. Mindenki egyre közönségesebb, egyre vidékibb, és az emberek egyre rosszabbul öltöznek.” Valami nem stimmelt ebben az egészben. Vagy Jacqueline eleganciája, vagy az emberek közönségessége, vagy a saját értetlenségem, nem tudom, mert hogy nekem úgy tűnt, minden rendben van, és remekül éreztem magam, annak dacára, hogy a szegénység kétségkívül rohamléptekkel nyomult előre.
Amikor magamra maradtam, rengeteg időm lett, hogy ilyesmiken gondolkozzak. A létező legjobb helyen laktam, amit csak el lehet képzelni: Havanna belvárosában, egy régi, nyolcemeletes épület tetején. Esténként töltöttem magamnak némi erős rumot, jéggel, kemény verseket írtam (néha félig keményeket, félig melankolikusakat), aztán csak hagytam őket szerteszéjjel heverni a szobában. Vagy leveleket írtam. Ebben a napszakban minden aranyszínűre vált, én meg figyeltem az engem körülvevő világot. Északon a Karib-tenger kékje kiszámíthatatlan, mintha a víz csupa aranyból és égből volna. Délen és keleten az időtől, salétromtól, széltől és a rossz bánásmódtól meggyötört óváros látszik. Nyugaton a modern városrész, a magas épületekkel. És mindenütt ott vannak a helyhez tartozó emberek, a zajaik, a zenéjük. Szerettem rumot inni az aranyló alkonyatban, és kibámulni az ablakon, vagy sokáig üldögélni a teraszon, nézni a kikötő bejáratát, a csupasz kövekből épült középkori erődöt, amely a lágy délutáni fényben még szebbnek és még örökkévalóbbnak látszott. Mindez világos gondolatokra ösztökélt. Azon agyaltam, miért is ilyen az életem. Meg akartam érteni. Szeretek magam fölé emelkedni, és a távolból megfigyelni Pedro Juant.
Valójában ezek az aranyfényben úszó, rumízű késődélutánok, a kemény, netán melankolikus versek és a távoli barátoknak szóló levelek segítettek egy kis önbizalomhoz. Amennyiben egyéni gondolataid vannak – még ha kevés is –, rájössz, hogy nagyképű alakokkal vagy körülvéve, akik ellened tesznek, leértékelnek, győzködnek, hogy nincs mondanivalód, hogy kerülnöd kell „azt a pasast”, mert az egy őrült, vagy buzi, vagy egy féreg, egy csavargó, a másik meg mutogatós és kukkoló, megint a másik tolvaj, a harmadik santero,3 médium, füves, a nők meg közönségesek, szégyentelenek, kurvák, leszbikusak, modortalanok. Az ő számukra a világ néhány hibrid, monoton, unalmas: „tökéletes” személyre szűkül. És így akarnak belőled kívülállót és szar embert csinálni. Beráncigálni a saját szektájukban, amely mindenki más tudomásul nem vételére és elnyomására alakult. Azt mondják:
„Ilyen az élet, uram, folyamatos kiválasztás és elutasítás. Az igazság a mi oldalunkon áll. A többiek meg forduljanak föl.” Ha pedig harmincöt éven keresztül folyton ezt sulykolják beléd, végül magadra maradsz, és azt képzeled, te vagy a legjobb, miközben az életed sivár lett, mert elvesztetted azt, ami a legszebb benne: élvezni a változatosságot, elfogadni, hogy nem vagyunk mind egyformák, és ha azok lennénk, a világ szörnyen unalmas lenne.
Az a pasi a rekedtes, rumízű hangjával ismét felbukkant a rádióban, tett néhány rosszmájú megjegyzést, lejátszott egy lemezt egy Puerto Ricói salsa-együttestől, én meg táncoltam rá kicsit, csak úgy, magamban. Aztán felmerült bennem a kérdés: „Mi a jó fenének táncolok én egyedül?” Kikapcsoltam a rádiót, és lementem az utcára. „Elmegyek Mantillába”, gondoltam. Addig tekeregtem az utcákon, míg végre sikerült két olyan buszcsatlakozást találnom, amivel odajutottam. Mantilla a külvárosban van, és én azt szeretem benne, hogy innen már látszik a földek vöröse, meg a marhalegelők zöldje. Jó néhány barátom él ebben a negyedben. Sokáig itt laktam én is. A taxisofőr, Joseito lakására mentem, aki a válság idején elvesztette az állását, és azóta szerencsejátékkal kereste a kenyerét. Már két éve élt ebből. Mantillában rengeteg a titkos játékterem. Néha razzia volt, kipucoltak néhányat, lecsuktak pár embert, aztán egykét nap múlva kiengedték őket. Volt a zsebemben háromszáz peso, és Joseito játékra buzdított. Nála tízezer volt. Ő nagyban játszott. Egy olyan helyre mentünk, ahol szerencséje szokott lenni. Most is az volt. Én tizenöt perc leforgása alatt minden pénzemet elvesztettem. Nem tudom, mi a francnak hagytam, hogy Joseito rábeszéljen. Soha nem nyerek játékon egy fillért se, ő viszont mindjárt az elején nyerésben volt. Eljöttem, és amikor otthagytam, már ötezer pesót zsebelt be. Micsoda szerencsés alak! Ha nekem ilyen szerencsém lenne, nagyon jól élnék. Ő kitűnően elvan Mantillában, és mindig azt mondogatja: „Hát, Pedro Juan, ha én ezt tudtam volna, sokkal hamarabb hagyom a taxizást a picsába.”
Dühös voltam a pénz miatt. Zavar, ha veszítek. Ideges leszek tőle. És az is bosszantott, hogy Joseito olyan könnyedén keresi a kenyerét, miközben én valahányszor csak kezembe veszem a lapjaimat vagy a kockadobó poharat, már vesztettem is. Pedig nem vagyok az az igazi szerencsétlen flótás, mert legalább másoknak szerencsét hozok. Mindig. Vettem egyszer egy rozzant, öreg autót, és vagy egy hétig el se mozdultam vele a ház elől. Akadt rajta javítanivaló, és a dolog elég drágának ígérkezett. Aztán pár nappal később odajött hozzám egy öreg gallego,4 és elmesélte, hogy az egész negyed az én kocsim rendszámával játszik a kockán. 03657. Az öreg nevetve mondta:
– Jutalékot kellene fizetnünk neked, Pedro Juan. A hentes háromezer pesót nyert tegnap este az 57es számmal. Mit szólsz hozzá?
– Hogy mit szólok hozzá? Hát azt, hogy a nyavalyás legalább kifizethetné a kocsi javítását. Itt áll egy hete, mert nincsen pénzem rá.
– Mi a fene! Mindenki nyer a kocsiddal, te meg rágod a szart.
Így van. Kész csőd vagyok a játékban, meg sok egyéb dologban is.
Amikor kiléptem a lebujból, ahol Joseito éppen meggazdagodott, még volt némi apró a zsebemben. Éppen arra elég, hogy busszal mehessek vissza Havanna belvárosába. Viszont szükségem volt egy korty rumra. Túlságosan pipa voltam a veszteség miatt, és erősödött bennem az agresszió. Egy kevés rumtól majd lehiggadok. „Elmegyek Renihez”, mondtam magamban. René (én bizalmasan csak úgy hívom, Reni) remek sajtófotós. Sokszor dolgoztunk együtt. Évekkel ezelőtt. Egyszer aztán elkapták, hogy aktokat fotóz. Csinos, meztelen lányok voltak, semmi egyéb. Sehol féktelen dugások, vagy leszopott negrók, semmi ilyesmi. Az volt ám a botrány! Kizárták a pártból, kirúgták az újságtól, törölték a nevét az Újságírói Kollégiumból. A csúcs az volt, hogy még a felesége is kidobta otthonról, azt mondta, „kiábrándult” belőle. Hát, így történt. Kuba a szocializmus építésének fénykorában szűziesen tiszta volt, kifinomult inkvizíciós stratégiával. A pasast tönkretették. Egy ócska szobában lakott Mantillában, a csirkefogó fiával, aki marihuánával kereskedett, épp ezért többet volt a börtönben, mint abban az ócska szobában. Árulta a Baracoából hozott anyagot. Kókuszolajjal is csencselt a feketepiacon, meg kávéval, csokoládéval, de a nagy pénzt a hegyekből hozott marihuána jelentette. Rendkívül finom áru, és annyi volt belőle, hogy olcsón tudta adni.
René mostanság egyedül élt. Füves fia eltutajozott Miamiba a 94-es exodus idején. Azóta nem hallott felőle.
– Nem tudom, hol lehet. Talán megérkezett Miamiba, talán a guantanamói bázisra vitték. Az is lehet, hogy Panamában van. Semmit nem tudok róla. A fenébe is, Pedro Juan. A fenébe az egész világgal. Amíg itt volt, egész nap azt hajtogatta, hogy ha ő nem lenne, én már az utcára kerültem volna. A francba az egész világgal! Engem már annyiszor seggbe rúgtak, hogy nem is akarok tudni semmit senkiről.
Sírva fakadt. Zokogott. Nekem úgy tűnt, hogy be van tépve.
– Idehallgass Reni, én a barátod vagyok. Ne csináld ezt, haver. Kerítsünk egy korty rumot valahol.
– A konyhában még akad. Hozd be.
Hát, az valami patkányméreg volt. Fél üveg csótányirtó. Ittam belőle egy kortyot.
– Reni, az isten szerelmére, még megölöd magad. Mi a fenéből van ez?
– Ha hiszed, ha nem, cukorból. A szomszéd csinálja. Tudom, hogy szar, de már megszoktam. Annyira nem is rossz. Kérnél füvet? Abban a fiókban találsz megsodorva.
– Mi az, hogy „kérnél”? Miért beszélsz így? Mióta vagy te gallego, haver?
– Rám ragadt a prostiktól, akik hozzám járnak. Rákattantak, hogy úgy beszéljenek, mint a spanyolok, akik felcsípik őket. Ilyeneket mondanak, hogy „kérnék tüzet”, „tetszik nekem a srác”, „csevegjünk”. Elment az eszük. De az enyém is. Elment az eszem, és már úgy beszélek, mint a spanyolok meg a fekete kurváik.
Rágyújtottunk egy spanglira, és hallgattunk. Lehunytam a szemem, hogy jobban tudjam élvezni. A baracoai anyag illata és íze semmihez sem fogható. Közben erős is. Nem tartottam bent sokáig. Az járt az fejemben, hogy el kellene mennem Baracoába és hozni néhány csomaggal. René fia kókuszolajat, kávét és csokoládét is hozott, mert a kávé illata elnyomja a marihuánáét. Épp ezen töprengtem, amikor láttam, hogy Reni felkel, egy fotóalbumot húz elő az egyik fiókból, és odanyújtja nekem.
– Ezt nézd meg, Pedro Juan!
A nyelve már akadozott a rumtól és a fűtől. Visszazuhant a fotelba, összetörve és kiábrándultan. El kellett volna húznom a fenébe. René lakása lehangoló volt, és szarszagot árasztott. Ez pedig ragályos. Olyan, mintha mérges gázt lélegeznél be, beveszi magát a véredbe, és megfojt. Nem beszélgethetek tovább vele! Nekem kemény haverra van szükségem. Olyanra, aki kihúz a gödörből, és megszabadít a boldogság emlékétől. Kemény akartam lenni, akár a kő.
Kinyitottam az albumot. Pucér nők voltak benne. Valami háromszáz. Mindenféle pózban. Negrák, mulaták,5 fehérek, szőkék és barnák. Vidámak és komolyak. Néhol párban, csókolóztak, ölelkeztek, vagy egymás mellét simogatták.
– Mi a picsa ez, Reni?
– Prostik, öregem. Egy katalógus prostituáltakkal. Sok taxisnál ott vannak ezek a képek, a turistáknak mutogatják őket. Reklám: a turista választ, a taxis meg elviszi a megfelelő helyre.
– Szóval a sztárok fotósa vagy? Reni, a sztárfotós!
– Reni, a kurvák fotósa. Engem, öregem, kicsináltak. Egy nagy szar vagyok.
– Ne csináld, Reni! Ha ezzel jól keresel...
– Te tudod, hogy én művész vagyok. Ez meg itt szar, semmi több.
– Figyelj csak, inkább te vagy az, aki kicsinálsz engem. Ne legyél már hülye buzi. Használd fel ezeket a kurvákat. Ha én csinálnám a szaros fotókat a katalógusba, akkor már igényes aktokat is készítenék róluk. Az ágyban, a szobában, abban a környezetben, ahol élnek, feketén, fehéren. Aztán néhány év múlva összehoznék egy fergeteges kiállítást Havanna kurvái címmel, és felkapnának. Sebestiao Salgado se csinálhatná jobban.
– Ebben az országban? „Havanna kurvái”?
– Ebben az országban vagy bárhol másutt. Dolgozz, aztán keress helyet a kiállításnak. Érted már, ha itt padlóra kerültél, menj máshová, akárhová. Csinálj végre valamit, és ne baszd el az életed, öregem, ebben a lyukban, magányosan.
– Hát… nem is rossz ötlet.
– Persze, hogy nem. Fogj hozzá! És majd meglátod, hogy kimászol ebből a gödörből. Mondd csak, voltak a fiadnak barátai Baracoában?
– Mi jár a fejedben?
– Hoznék egy kis füvet. Le vagyok robbanva, Reni. Muszáj valami pénzhez jutnom.
– Ha odamész, keresd Ramoncitót, a bolondot. Baracoa szélén lakik, a Farola környékén. Arrafelé még a macskák is ismerik. Mondd neki, hogy a barátom vagy, és hogy nekem kell az áru! Akkor olcsóbban adja. Aztán ne nagyon mutatkozz vele, mert róla mindenki tudja, hogy világéletében marihuánából élt, és még a végen téged is felvesznek a listára!
– Jól van, testvérem. Vigyázz magadra. Viszlát.
Hamarosan muszáj lesz elmennem Baracoába. Az üzlet mellett azért is, mert esetleg találok ott magamnak valami jó seggű indiánlányt, akivel az ember a világ legmenőbb machójának érzi magát. Az indiánok szinte nem keveredtek soha senkivel, se fehérekkel, se feketékkel. Megérné az út. Ott mások az emberek.
1 Remélem, jó öreg segglyukam kitart még. (Eörsi István fordítása)
2 Ne versenyezz! Játssz!
3 santero és santera az afrokubai vallás papja, ill. papnője
4 Kubában a spanyol származásúakat hívják gallegónak, valamint azokat, akik európainak látszanak.
5 negra és mulata jelentése fekete, ill. mulatt lány
