Lángh Júlia: Párizs fű alatt, Magvető kiadó, 2009, 280 oldal, 2990
Lángh Júlia 1977-ben hagyta el Magyarországot, hogy gyerekeivel Párizsban töltsön egy évet. Az egy év meghosszabbodott, a hajdani ,,budai úrilány" világcsavargása közel húsz évig tartott. A Párizs fű alatt az első hét esztendő történetét meséli el, mely ugyan szűkösségben telt, ám mégis minden percét áthatotta a szabadság megélése. Kommuna, volt '68-asok, művészek, csavargók, szociális munkások, mindenféle rendű, rangú és bőrszínű emberek, jóga, vízizene, dobterápia, sztrájkok, tüntetések, munkanélküliség, feketemunka - minden, ami és aki egy nyitott társadalomban előfordul. A Párizs fű alatt a rácsodálkozás, az útkeresés könyve és szívvidító vallomás Párizsról.
Részlet:
Párizsi életszakaszomban történt először, hogy a reggeli ébredés pillanatában, még mielőtt kinyitottam a szemem, hirtelen arra döbbentem: nem tudom, hol vagyok. Csak azt érzékeltem, hogy reggel van, fölébredtem, de semmilyen elképzelésem nem volt arról, hogy hol. Pánik. Gyorsan kinyitottam a szemem, megkönnyebbültem, amikor azonosítottam életem aktuális helyszínét. Aztán egy idő múlva – a jelenség nem túl gyakran, de szívósan ismétlődött évtizedeken át, Párizs, München, Illéla, Budapest, Raposka – már nem akartam fölpattintani a szemhéjamat. Jólesett ez a rövid lebegés az ismeretlenben, csukott szemmel és némi kíváncsisággal vártam, hogy a belső képek maguktól kitisztuljanak. Egy idő múlva sikerült azonosítani a fekhelyemet, elképzeltem, pontosan mit fogok látni, ha kinyitom a szemem. És tényleg azt láttam. Nincs semmi baj. 1977 és ’84 között Párizsban éltem. Ezt a könyvet ez az időszak ihlette, de ne higgyék azt, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy itt írva van.
1. HATVANNYOLC NYOMÁBAN
A Fontarabie utcai ház régi, kétemeletes, kicsit málló vakolatú, zegzugos épület volt, háromszögletű, mindig árnyékos belső udvarában a macskakövek között fű nőtt, a falak mellett néhány csenevész fa nyújtózkodott. A ház egyik felét egy kommuna foglalta el, változó taglétszámmal; itt töltöttem párizsi életem első két és fél évét. A földszinten volt, a konyhával egybenyitva, a közös helyiség, társalgó vagy szalon, nem is tudom, neveztük- e valahogy; talán azt mondtuk: lenn, mert még két szintje volt a háznak. Nyári estéken nagy franciaablaka tárva-nyitva állt. Ha az arra járó benézett a csigavonalas erkélyrácson át, matracokon üldögélő, hosszú hajú fiúkat és lányokat láthatott. A fű illata Jimmy Hendrix, Bob Marley, David Bowie dallamaival keveredve szállt ki a csöndes mellékutcára. Senkit sem zavart, sem a szag, sem a zene. Néhány járókelő elmosolyodott. A fű szót először Baudelaire használta, 1860-ban, arab mintára a marihuánát és hasist jelölve így a mesterséges mennyország útján. A nagy Robert ér telmező szótár két idézetet kínál ebben a tárgykörben. Egyet a Le Monde egyik 1977-es számából (történetesen abban az évben kezdtem Párizsban élni): „Senki nem talál benne kivetnivalót, még csak meg sem ütközik rajta, hogy a szocialista rádióban egy lelkes műsorvezető minden szombaton bemondja a városban kapható fűfajták félhivatalos árfolyamát.” A szótár másik idézete pár évvel későbbről, az Expressből való: „…kávé után konyakkal, majd füves cigivel kínálnak”. Nyoma sincs az illegalitás hangulatának. A fűszagú földszinti szoba egyik falát teljes egészében egy bársonyos benyomást keltő műszálas anyag, derűs világoskék színű lepel borítja. Hónapokon át varrogatunk rá színes rongyokból kivágva az aznapi ihlet szerint fát, virágot, állatot. Hátul kis fenyves, ezüst selyemtó mellett brokát szomorúfűz, tavirózsák, lapulevelek, békák, elefánt, zsiráf, papagáj, röpködő paradicsommadarak, az égen jobbról nap, balról hold, középen néhány csipkehabos felhő: édeni idill. Mint azok a mindenütt árult, színes, pszichedelikus poszterek, amelyek a mi szobáinkban is láthatóak, akárcsak a gazdag rajzolatú mandalák, meditációra késztetve, távol földi hívságoktól, földhözragadt matériától. Édes semmittevés, amely csak látszólag az, hiszen telve a rejtélyes világegyetemmel. Az édenkertet főként Charlotte és én gazdagítottuk varrományainkkal, a többiek csak időnként tettek hozzá valamit.
A ház szépítése, a növények ápolása, a lélek finom rezdüléseinek tárgyiasítása egy szárított rózsaszál vagy egy házilag gyurmázott, apró kiscica formájában, mindig Charlotte műve volt. Kócos göndör, vörös haj, zöldes macskaszemek, puha, kötött zoknis járás lábujjhegyen, kopogás helyett halk kapirgálás az ajtón, arab vagy afgán, nem túl gyakran mosott, földig érő, hímzett ruha. Horoszkóp, tarot-kártya, ji-king, makrobiotikus receptek, holdnaptár, álomfejtés. Charlotte fönn lakott a padlásrészen, az alacsony, ferde tető gerendái alatt rakosgatva össze mozaikokból az életét. Nem dolgozott, munkanélküli segélyt kapott, vagy talán inkább ő is hosszú távú betegszabadságon pihent; marginális körökben akkoriban sokan íratták ki magukat éveken át valamilyen dilivel. Állítólag elég volt olyasmit mondani, hogy doktor úr, rettentő depressziós vagyok, képtelen lennék reggel fölkelni, csak azért, hogy részt vegyek ebben a zajos túltermelésben, nem, doktor úr, én ezt nem bírom, és az orvos belátta, hogy ezzel a nála páciens gyanánt jelentkező állampolgárral a termelés úgysem nyerne semmit, kiírta hát. Charlotte a ház urának volt a barátnője, az egyik; együtt találták meg és bérelték ki ezt a helyszínt, egy másfél emeletes ház háromnegyed részét, a hajdani falura még néhány régi házacskájával emlékeztető negyedben, nem messze a Père-Lachaise temető egyik rejtőzködő oldalkapujától. Nem volt nagyon jó állapotban, de Léon a tulaj utólagos jóváhagyásával saját kezűleg ügyesen felújította, kényelmessé téve több személy együttlakása számára. Léonnak volt érzéke ahhoz, hogy öreg házak vagy házrészek belső tereit saját keze munkájával alakítsa át aktuálisan megálmodott életmódjához igazítva. Néhány évenként váltott; többnyire Párizs huszadik kerületében maradva kibérelt vagy megvett egy kicsit lepusztult egy- vagy kétemeletes házat, saját kezével és az élete folytatásában részt vevő partner segítségével felújította. Az új lakótér megteremtése a fizikai munka terhein túl lelki súlyokkal is járt, természetesen mindig a partner miatt. E nnek a háznak – amelyet ők ketten azért béreltek, hogy majd más lakótársakkal együtt megteljen élettel – az anyagi terheit kezdetben Léon egyedül állta; Charlotte úgy vélte, hogy finom jelenléte és folyamatos jótéteményei arányos hozzájárulásnak tekinthetők a közös háztartáshoz. Léon ennek nem örült.
Charlotte korábban tisztes kispolgári életet élt – ő mondta így –, orvosasszisztens volt, majd gyógyszerügynökként járta a rendelőket, hogy fölkínálja a legújabb gyártmányú készítményeket. Esténként kikapcsolódni a Contrescarpe-ra járt. A kicsi, hangulatos tér egyik kávéházában írogatott hajdan Hemingway, itt kezdte énekes pályáját Georges Brassens, Jacques Brel, Nougaro. Charlotte szerette érezni maga körül a művészet szellemét, miközben mályvaszínű kiskosztümben, retiküljét az ölében tartva ült barátnőjével a kávéházi asztalnál. Egy szilveszter éjszakán, vidám és barátságos társaságban, egy ismeretlen, megnyerő fiatalember nagyon meggyőzően magyarázta neki, hogy milyen sokféle és milyen széles a világ, mennyire vonzó minden ismeretlenség, s közben egy apró LSD tablettát pottyantott az italába. Ezt Charlotte csak napokkal később tudta meg, már Amszterdamban, ahová habozás nélkül, egyenesen a kávéházi asztal mellől, a fejében zajló tűzijátéktól megbűvölve követte a megnyerő fiút. Néhány hét múltán világszemléletében megváltozva hazatért Párizsba, nem ment vissza a munkahelyére, gyógyszergyárak, gyógyszerek és az egész burzsoá fogyasztói társadalom meggyőződéses ellenzőjévé vált, feladatának az emberi lélek és a kozmosz harmóniájának kutatását tartotta. „Zöld keze” volt, ahogy a francia tudja érzékletesen mondani; minden növény kivirult a gondozása alatt. És minden macska szóbaállt vele. De ha úgy adódott, egereket is szívesen megsimogatott; a természet teremtményeivel való elmélyült kapcsolatában a bolhák életét is tiszteletben tartotta. Ám volt, amire lankadatlanul tudott haragudni: a társadalomban uralkodó merev szokásokra, minden hierarchiára, előítéletre, zártságra. Nosztalgikusan mesélte, hogy ’68-ban valamelyik párizsi kórházban minden további nélkül elzavarták a feudális rendet fenntartó főorvost, és bizottságot választottak, hogy az képviselje demokratikusan mindenkinek az érdekeit, főorvosét, ápolónőét, betegszállítóét, betegét egyaránt; egy híres elmegyógyintézetben pedig a medikusok akcióbizottságot alakítottak, hogy a pszichiátriai szemléletváltás nevében átvegyék az irányítást. A pszichiáterek közül később sokan egyértelműen kifejezték véleményüket a fennálló társadalmi struktúráról és egyes munkahelyek elembertelenítő hatásáról, amikor jó lelkiismerettel évekre kiírták betegszabadságra a lelkileg gyengélkedőket, az addigi életükkel meghasonlottakat.
Florence, másik lakótársunk, egy főorvosi felülvizsgálaton, amikor betegszabadságának újabb egyéves meghosszabbítása volt a tét, nyíltan megmondta a doktornak, miért lenne nagy szüksége erre a további évre. Pályamódosítással próbálkozik, korábban titkárnő volt, életével és önmagával elégedetlenül elkezdett egy pszichoterápiát, amelybe most már annyira belemélyedt, hogy nemcsak önmagán dolgozik, de terapeutaképzésen is részt vesz. Szeretné pszichoterapeutaként folytatni a pályáját, de ehhez még egy év fölkészülésre feltétlenül szüksége lenne. Az orvos bólintott, jó munkát, mondta, és megadta az egy évet. A következő felülvizsgálaton megkérdezte, hogy halad a képzés, és magától ajánlott föl még egy, utolsó évet, hogy Florence kiépíthesse a pacientúráját, legyen némi önálló jövedelme, mire lejár a betegszabadsága. Az orvos ezzel ideiglenesen átvette a munkanélküli központok továbbképzést biztosító részlegének szerepét: egy munkájától megcsömörlött titkárnőnek lehetővé tette, hogy kitanuljon egy új, számára vonzó mesterséget.
