Fotó: Antonio Zazueta Olmos
Philippe Sands nemzetközi jogász (a Bős-Nagymaros-perben például a Magyarországot képviselő nemzetközi jogászok egyike volt), számos, joggal kapcsolatos könyvet írt, de a Kelet-nyugati utca az első könyv, amelyben személyes témát érint: a családja történetét. Elismert szakemberként ugyanis rengeteg helyen tart előadást a világban, így kapott meghívást Lvivbe, a helyi egyetem jogi karára, hogy beszéljen a népirtás és az emberiesség elleni bűntett témaköréről.
A város első látásra nagy hatást gyakorol a szerzőre, egyrészt a családja anyagi ágon innen származik, másrészt, és erre az ottani tartózkodás idején döbben rá, innen származik az a két ember is, akiknek köszönhetően a 20. századi jogtörténet két legfontosabb fogalma – emberiesség elleni bűntett és népirtás – megszületett. Nemzetközi jogászként ez volt amúgy az ő szakterülete is.
A kötet mind a négy főszereplője kötődik valamiképpen Lviv városához. Leon Buchholz az anyai nagyapa, aki Lvivben született, de élete nagy részét Franciaországban élte le, és az 1945 előtt történtekről sosem mesélt az unokájának. A másik három szereplő mindegyike jogász: Raphael Lemkin a népirtás, Hersch Lauterpacht az emberiesség elleni bűntett fogalmának megalkotója, különböző időben ugyan, de mindketten a Lvivi Egyetemen folytattak jogi tanulmányokat, valamint Hans Frank, Adolf Hitler jogtanácsosa, aki a második világháború idején a megszállt lengyel területek főkormányzója volt. Ők négyen sosem találkoztak, de összefonódó élettörténetük fontos kordokumentuma a 20. század európai történelmének.
A könyv egyszerre személyes, kollektív és szakmai: elmeséli saját, titkokkal terhes családjának történetét, egyben a 20. század legsötétebb időszakának eseményeit, valamint a nürnbergi perről szólva ízelítőt kapunk a nemzetközi jog fejlődéséről is. A megírása egy hosszú, vérrel-verejtékkel végigvitt ötéves kutatási és alkotófolyamat volt:
- Sands először a 3 szereplő életútját tervezte összefogni.
- Kutatás közben ráakadt egy negyedik szereplőre, akit a történet szempontjából fontosnak vélt. Hans Frank, Adolf Hitler jogtanácsosa a második világháború idején a megszállt lengyel területek főkormányzója volt – így a felfejtendő szálak száma négyre emelkedik
- Legfontosabb mozzanata, hogy szerkesztője tanácsára egyszer teljes mértékben átstrukturálta a már késznek hitt könyvét, az első változat ugyanis kronologikus sorrendet követett: 1914-től 1946. október 1-jéig, a nürnbergi per utolsó napjáig.
- A végső változat viszont egy teljesen más szerkezetet mutat: az első rész a nagyapjáról, a második Hersch Lauterpachtról, a harmadik Raphael Lemkinről, a negyedik pedig Hans Frankról szól, továbbá 1945. november 20-án, a per első napján indul, és 1945. október 1-jén, az ítélethirdetéssel végződik.
Mutatunk egy részt a könyvből, benne a kiadó jegyzetével, a főszereplők bemutatásával és az előszóval, amely röviden felvillantja az előzményeket:
A kiadó jegyzete
A Kelet–nyugati utca egyik központi fogalma, az emberiesség elleni bűncselekmények az angol crimes against humanity elnevezés fordítása, amelyet először a nürnbergi per alapjait megteremtő londoni statútum használt. A magyar jogi és politikai szaknyelv a kifejezést hagyományosan emberiség elleni bűncselekmények gyanánt fordította. Erről a gyakorlatról az 1990-es évektől kezdődően vita bontakozott ki. Jogi szakértők szerint a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvényben és a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényben használt emberiség elleni bűncselekmények helyett helyesebb lenne az emberiesség elleni bűncselekmények fordítás. Az utóbbi évek jogalkotása (az emberiesség elleni bűncselekmények büntetendőségéről és elévülésének kizárásáról, valamint a kommunista diktatúrában elkövetett egyes bűncselekmények üldözéséről szóló 2011. évi CCX. törvény; a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény) ez utóbbit kezdte használni. A mai magyar köznyelvben nyelvhelyességi okokra hivatkozva mindmáig nem gyökeresedett meg az emberiesség elleni bűncselekmény kifejezés. Sokan úgy érzik, hogy ez csupán az emberiség elleni bűncselekmény nyelvileg hibás, torzított formája. Ugyanakkor a nemzetközi jogi szaknyelvben egyértelmű, hogy az emberi mivolt elleni brutális és tömeges támadást írja le (míg a népirtás, a genocídium bűncselekménye egy egész csoport megsemmisítésére irányul). A fordítóval egyetértésben fontosnak tartjuk, hogy egy olyan könyv esetében, melynek szerzője nemzetközi jogász, és éppen ezeknek a fogalmaknak a kialakulását kutatja, a jogilag egyértelmű kifejezést használjuk. Reméljük, hogy Philippe Sands könyvének megjelentetésével nemcsak a téma elmélyültebb ismeretéhez járulunk hozzá, hanem a tárgyat illető nyelvhasználat pontosításához is.
Az olvasóhoz
Lviv városa fontos helyet foglal el ebben a történetben. A tizenkilencedik században Lemberg néven ismerték, és az Osztrák–Magyar Monarchia keleti peremén helyezkedett el. Nem sokkal az első világháború után a frissen függetlenné vált Lengyelország részévé vált Lwów néven, amíg a második világháború kitörésekor el nem foglalták a szovjetek, akik Lvovnak nevezték. 1941 júliusában a németek váratlanul elfoglalták a várost, és ismét Lemberg néven a Lengyel Főkormányzóság Galíciai Körzetének székhelyévé tették. Miután a Vörös Hadsereg 1944 nyarán győzelmet aratott a nácik felett, Lviv néven Ukrajnához került; ma is ez a név van használatban.
Lemberg, Lviv, Lvov és Lwów ugyanaz a hely. A név változott, vele lakóinak összetétele és nemzetisége is, de a hely és az épületek megmaradtak. Annak ellenére történt így, hogy a város nem kevesebb mint nyolcszor cserélt gazdát az 1914 és 1945 között eltelt években. Hogy miként nevezzem a várost ennek a könyvnek a lapjain, egy sor nehézséget vetett fel, ezért végül mindig azt a nevet választottam, amelyet a város irányítói használtak abban az időben, amelyről éppen írok. (Általában ugyanígy jártam el a többi hely esetében is: a Lvivhez közeli Żółkiewet ma Zsovkvának hívják egy 1951-től 1991-ig tartó átmeneti időszak után, amely során Nyeszterovra változtatták a nevét az első világháborús orosz hős tiszteletére, aki az első pilóta volt, aki halálbukfencet hajtott végre a gépével.)
Az is megfordult a fejemben, hogy végig Lembergnek nevezem, mivel ez a szó finom történelmiséggel van tele, ráadásul a nagyapám gyermekkorának színhelye. Ez a választás azonban olyan jelzésként is érthető, amely sérthet másokat, és különösen szerencsétlen lenne azokban az időkben, amikor Ukrajna területéért harc folyik Oroszországgal. Ugyanez a helyzet a Lwówval, ahogy a várost két évtizeden át nevezték, de a Lvivvel is, melyet mindössze néhány zűrzavaros napon át viselt 1918 novemberében. A város soha nem állt olasz irányítás alatt, de ha állt volna, Leopolisnak hívnák, az oroszlánok városának.
Főszereplők
Hersch Lauterpacht, a nemzetközi jog professzora 1897 augusztusában született Żółkiew városkájában, néhány kilométerre Lembergtől, ahová a családja 1911-ben beköltözött. Aron és Deborah (született Turkenkopf) fia a második volt három gyerek közül, bátyja, David és húga, Sabina között. 1923-ban Bécsben feleségül vette Rachel Steinberget, egyetlen fiuk, Elihu a londoni Cricklewoodban született.
Hans Frank ügyvéd és miniszter 1900 májusában született Karlsruhéban. Két fivére volt, egy idősebb és egy fiatalabb. 1925-ben feleségül vette Brigitte Herbstet, akitől két lánya és három fia született, közülük a legfiatalabbat Niklasnak hívták. 1942 augusztusában két napot töltött Lembergben, ahol többször is beszédet mondott.
Rafael (Rafał) Lemkin jogász, ügyész a Białystok melletti Ozeriszkóban született 1900 júniusában. Józef és Bella fiának két fivére volt (az idősebb Elias, a fiatalabb Samuel). 1921-ben Lwówba költözött. Nem nősült meg és nem született gyermeke.
Leon Buchholz, a nagyapám Lembergben született 1904 májusában. Pinkas, a pálinkafőző és későbbi fogadós és Malke (született Flaschner) fia négy gyermek közül a legfiatalabb volt bátyja, Emil és két nővére, Gusta és Laura után. 1937-ben feleségül vette Regina „Rita” Landest Bécsben, ahol egy évvel később megszületett a lányuk, Ruth, az anyám.
ELŐSZÓ
A meghívás
- október 1., kedd, nürnbergi Igazságügyi Palota
Kicsivel délután három óra után a vádlottak padja mögött kinyílt a faajtó, és a 600-as tárgyalóterembe belépett Hans Frank. Szürke öltönyt viselt, az árnyalat élesen elütött az őt kísérő két komor katonai őr fehér sisakjától. A rózsaszín orcájú, kis, hegyes orrú, hátrafésült hajú férfit, aki Adolf Hitler ügyvédje, később személyes megbízottja volt a németek által megszállt Lengyelországban, megviselték a kihallgatások. Nem volt többé a barátja, Richard Strauss által ünnepelt sudár, elegáns miniszter. Olyan komoly zavar lett úrrá rajta, hogy a terembe lépve rossz irányba fordult, bíráinak háttal állt meg.
Azon a napon a zsúfolásig telt tárgyalóteremben ült a Cambridge-i Egyetem nemzetközi jogi professzora is. A kopaszodó, szemüveges, kerek arcú Hersch Lauterpacht egy hosszú faasztal végén foglalt helyet, körülötte kiváló kollégái ültek a brit ügyészi csapatból. A fekete öltönyös, Franktól alig egy méterre ülő Lauterpacht vetette fel a gondolatot, hogy a nürnbergi statútumba foglalják bele az „emberiesség elleni bűntett” kifejezést is; ezzel a három szóval négymillió zsidó és lengyel Lengyelország területén történt meggyilkolását írja le. Lauterpachtot később a huszadik század legkiválóbb jogi gondolkodójaként és a modern emberjogi mozgalom atyjaként tartották számon, a Frank iránti érdeklődése azonban nem pusztán szakmai volt. Frank öt éven át annak a területnek volt a kormányzója, amelybe Lemberg is tartozott, ahol Lauterpacht népes családja élt, közöttük a szülei, a fivére és a nővére és az ő gyerekeik. Egy évvel korábban, a per kezdetekor sorsuk ismeretlen volt Hans Frank birodalmában.
Egy másik férfi viszont, akit szintén érdekelt a per, nem volt jelen azon a napon. Rafael Lemkin rádión hallgatta az ítéletet egy párizsi amerikai katonai kórház egyik ágyán. A varsói ügyész, később ügyvéd 1939-ben, a háború kitörésekor elmenekült Lengyelországból, és végül Amerikában kötött ki. Ott a per amerikai ügyészi csapatában dolgozott a britekkel együtt. A hosszú útra jó néhány, dokumentumokkal tömött bőröndöt vitt magával, melyek között számos, Frank által aláírt rendelet is szerepelt. Az anyag tanulmányozása közben Lemkin egy viselkedési mintázatra bukkant, amelynek nevet is adott, hogy leírhassa vele a bűntettet, amellyel Frankot vádolhatnák: „népirtás”. Lauterpachttól eltérően, aki az emberiesség ellen elkövetett bűnökre összpontosított, és így célja az egyén védelme volt, Lemkint inkább a csoportok védelme érdekelte. Fáradhatatlanul munkálkodott azon, hogy a népirtás megjelenjen a per anyagában, ám ezen az utolsó napon olyan beteg volt, hogy nem tudott részt venni. Őt is személyes érdeklődés fűzte Frankhoz: szintén több évet eltöltött Lwówban, szülei és egyik fivére pedig áldozatul estek a vád állítása szerint Frank körzetében elkövetett bűntetteknek.
„Hans Frank, vádlott” – jelentette be a törvényszék elnöke. Frank hamarosan megtudja, életben lesz-e még karácsonykor, és be tudja-e váltani hétéves fiának tett ígéretét, hogy minden rendben lesz, és az ünnepeket már otthon tölti.
- október 16-a, csütörtök, nürnbergi Igazságügyi Palota
Hatvannyolc évvel később Hans Frank fiának, az ígéret idején még kisfiú Niklasnak a társaságában ellátogattam a 600-as tárgyalóterembe.
Niklasszal a használaton kívüli börtön elhagyatott, üres szárnyában kezdtük a látogatást az Igazságügyi Palota hátsó traktusában; a négy szárny közül ez volt az egyetlen, amely még állt. Leültünk egy ahhoz hasonló, szűk cellában, amilyenben Niklas apja kis híján egy évet töltött el. Niklas utoljára 1946 szeptemberében járt ebben az épületrészben.
– Ez az egyetlen szoba a világon, ahol egy kicsivel közelebb vagyok az apámhoz – mondta –, miközben itt ülök, és a helyébe képzelem magam, elképzelem, milyen itt lenni bezárva, ahol nincs más, csak egy nyitott vécé, egy kis asztal meg egy keskeny ágy.
A cella könyörtelen látványt nyújtott; Niklas ugyanilyen könyörtelenül fogalmazott apja tetteiről.
– Apám jogász volt, tudta, mit tesz.
A 600-as számú tárgyalóterem, amely ma is tárgyalóteremként működik, nem sokat változott a per óta. 1946-ban a celláktól felfelé vezető utat mind a huszonegy vádlottnak egyesével egy kis liftben kellett megtennie, amely egyenesen a tárgyalóterembe nyílt, ezt a szerkezetet mindenképpen látni akartuk. A lift megmaradt, ott volt a vádlottak padja mögött, és ott volt ugyanaz a faajtó is, amely ugyanolyan zajtalanul nyílt, mint mindig. „Nyílik, zárul, nyílik, zárul” – írta R. W. Cooper, a korábbi teniszriporter a londoni The Timesban, aki a per minden napjáról tudósított. Niklas félrehúzta az ajtót, belépett a szűk térségbe, majd behúzta az ajtót maga után.
Azután kijött, és elindult arrafelé, ahol apja ült a per alatt, miközben emberiesség elleni bűntettekkel és népirtással vádolták. Niklas leült, és a fakorlátra támaszkodott. Először rám nézett, majd körülpillantott a teremben, és felsóhajtott. Gyakran elgondolkodtam, milyen lehetett az utolsó alkalom, amikor Niklas apja kilépett a lift ajtaján, és a vádlottak padja felé indult. Ezt a pillanatot csak elképzelni lehetett, látni nem, hiszen nem engedték, hogy filmre vegyék a per utolsó délutánját 1946. október 1-jén, pénteken. Ezzel a vádlottak méltóságát kívánták tiszteletben tartani.
Niklas szakította félbe a gondolataimat. Halkan és határozottan szólalt meg.
– Ez a terem számomra és a világ számára is boldogságot jelent.
Egy évekkel korábbi váratlan meghívás miatt kerestük fel Niklasszal a 600-as számú tárgyalótermet. A meghívás a ma Lvivként ismert város egyetemének jogi karától érkezett, és arra kért, hogy tartsak nyilvános előadást az emberiesség elleni bűntettekkel és a népirtással foglalkozó munkámról. Arra kértek, beszéljek azokról az ügyekről, amelyekben részt vettem, a nürnbergi perrel foglalkozó tudományos munkámról, valamint a pernek a modern világra gyakorolt hatásáról.
Hosszú idő óta lenyűgözött a nürnbergi per és az azt övező mítoszok, a pillanat, amikor a közmegegyezés szerint létrejött a nemzetközi igazságszolgáltatás modern rendszere. Megbabonáztak a terjedelmes tárgyalási jegyzőkönyvekben található furcsa részletek, a szörnyű bizonyítékok, vonzott az a sok könyv, emlékirat és napló, amely mérnöki alapossággal írta le a bírók elé tárt vallomásokat. Lenyűgöztek a képek, a fotográfiák, a fekete-fehér filmhíradók és a mozifilmek, például az 1961-ben Oscar-díjat nyert Ítélet Nürnbergben, melyet emlékezetessé tett mind tárgya, mind Spencer Tracy pillanatnyi flörtje Marlene Dietrichhel. Érdeklődésemnek gyakorlati oka is volt, mivel a per elemi hatást gyakorolt a munkámra: a nürnbergi ítélet friss széllel töltötte meg az akkoriban kezdődő emberjogi mozgalom vitorláit. E friss szélbe tagadhatatlanul belekeveredett a „győztes igazságának” erős fuvallata is, ám abban senki sem kételkedett, hogy az ügy katalizátorként működött, és teret nyitott annak a lehetőségnek, hogy egy ország vezetőit nemzetközi bíróság elé állítsák, ami korábban még soha nem történt meg.
Igen valószínű, hogy nem annyira az írásaimnak, mint inkább ügyvédi munkámnak köszönhettem a Lvivbe szóló meghívást. 1998 nyarán érintőlegesen részt vettem azokon a tárgyalásokon, amelyek egy római találkozón a Nemzetközi Büntetőbíróság (International Criminal Court, ICC) megalakulásához vezettek, pár hónappal később pedig a Pinochet-ügyön dolgoztam Londonban. Chile korábbi elnöke az angol bíróságok előtt mentelmi jogára hivatkozott, miután egy spanyol ügyész népirtással és emberiesség elleni bűntettekkel vádolta, de veszített. A következő években, a nürnbergi pert követő hidegháborús évtizedek eseménytelensége után, más ügyeknek köszönhetően is nyikorogva ugyan, de kitárultak a nemzetközi igazságszolgáltatás kapui.
Hamarosan a korábbi Jugoszláviából és Ruandából érkezett ügyek landoltak londoni íróasztalomon. Ezeket újabbak követték, melyek Kongóban, Líbiában, Afganisztánban, Csecsenföldön, Iránban, Szíriában és Libanonban, Sierra Leonéban, Guantánamón és Irakban felhozott vádakkal álltak kapcsolatban. A hosszú és szomorú lista a nürnbergi 600-as tárgyalóteremben megnyilvánuló jó szándék bukását tükrözte.
Több, tömeggyilkossággal kapcsolatos üggyel is foglalkoztam. Némelyikről azt állították, hogy emberiesség elleni bűntett, azaz nagyszámú egyén meggyilkolásáról van szó, másokkal kapcsolatban felmerült a népirtás, azaz az embercsoportok elpusztításának vádja. E két különböző bűncselekmény meghatározása, melyekben eltérő nyomaték esik az egyénre és a csoportra, egymás mellett fejlődött, noha idővel sokak szemében a népirtás vált a bűntettek bűntettévé, és az így kialakult hierarchia azt sugallta, mintha a nagyszámú ember egyénenként történő elpusztítása valahogy kevésbé lenne rettenetes. Időnként hallottam ezt-azt a két kifejezés eredetéről és céljáról, valamint a 600-as tárgyalóteremben elhangzott első jogászi érvelésekhez fűződő kapcsolatukról. Mégsem vizsgáltam meg soha alaposabban a Nürnbergben történteket. Tudtam, hogyan keletkeztek ezek az új bűncselekmények, és hogy miként fejlődtek ezután, de keveset tudtam a mögöttük meghúzódó személyes történetekről, vagy arról, hogyan szerepeltek érvként a Hans Frank elleni vádban. Azokat a személyes körülményeket sem ismertem, amelyek között Hersch Lauterpacht és Rafael Lemkin kidolgozta saját elméletét.
A Lvivbe szóló meghívás lehetőséget kínált, hogy megismerjem ezt a történetet.
Volt még egy oka, hogy megragadtam a lehetőséget: Lembergben született a nagyapám, Leon Buchholz. Sok éven át ismertem anyám apját – 1997-ben halt meg Párizsban, a városban, amelyet szeretett és az otthonának tartott –, de az 1945 előtti évekről keveset tudtam, mert a nagyapám nem kívánt beszélni róluk. Végigélte az egész huszadik századot, és mire én megismertem, a családja már megfogyatkozott. Ezt megértettem, de sem e fogyatkozás mértékét, sem a körülményeit nem ismertem. A Lvivbe tett utazás lehetőséget kínált, hogy többet tudjak meg azokról a fájdalmas évekről.
Néhány információfoszlányhoz hozzáfértem, de ami a többit illeti, Leon életének első felét kriptába zárta. Pedig anyám számára bizonyára fontos volt a háború utáni években, és fontos volt nekem is, hiszen e foszlányok olyan eseményeket érintettek, amelyek újra meg újra előkerülő nyomokat és megválaszolatlan kérdéseket hagytak maguk után. Miért választottam a jogászmesterséget? És a jognak miért éppen azt az ágát, amely, úgy tűnt, elhallgatott családtörténetünkkel áll kapcsolatban? „Nem a halottak kísértenek, hanem azok a szakadékok, melyeket mások titkai mélyítettek bennünk” – írta Ábrahám Miklós pszichoanalitikus az unoka és a nagyszülő közötti kapcsolatról. A Lvivbe szóló meghívás lehetőséget kínált, hogy felfedezzem ezeket a kísértő hiányokat. Elfogadtam hát, azután egy egész nyarat az előadás megírásával töltöttem.
A térkép szerint Lviv Európa kellős közepén helyezkedik el, Londonból nem érhető el könnyen, a Rigát Athénnal, a Prágát Kijevvel, a Moszkvát Velencével összekötő képzeletbeli vonalak felezőpontjában fekszik. Azoknak a törésvonalaknak az epicentruma, amelyek elválasztják keletet nyugattól, északot déltől.
A nyár folyamán elmerültem a Lvivről szóló irodalomban. Könyvekben, térképekben, fényképekben, filmhíradókban, versekben, dalokban, tulajdonképpen mindenben, amit erről a – Joseph Roth szavaival – „elmosódott határokkal rendelkező” városról találtam. Különösen érdekeltek a huszadik század első évei, amikor Leon ebben az élénk színű városban élt, a „vörös-fehér, kék-sárga és egy árnyalatnyi fekete-arany”, azaz a lengyel, ukrán és osztrák hatások közepette. Mitológiák városára találtam, egy olyan gazdag intellektuális hagyományokkal rendelkező helyre, ahol az Osztrák–Magyar Monarchiának nevezett tágas udvarházban együtt élő csoportok kultúrái, vallásai és nyelvei csaptak össze.
Az első világháború lerombolta az udvarházat, elpusztított egy birodalmat, és olyan erőket engedett szabadjára, melyek leszámolásokhoz és vérontáshoz vezettek. A versailles-i szerződés, a gyorsan egymást követő náci megszállás, majd szovjet ellenőrzés komoly károkat okozott. A „vörös-fehér” és a „fekete-arany” kifakult, és a modern Lvivben csak az ukrán lakosság maradt – a várost ma a „kék-sárga” uralja.
1914 szeptembere és 1944 júliusa között nyolc alkalommal került másik kézbe a város irányítása. Miután hosszú időn át az Osztrák–Magyar Monarchia „Galícia és Lodoméria királysága Krakkó nagyhercegségével és Auschwitz és Zator hercegséggel” tartományának fővárosa volt – igen, arról az Auschwitzról van szó –, a város Ausztriától Oroszországhoz került, azután ismét vissza Ausztriához, majd rövid időre Nyugat-Ukrajnához, aztán Lengyelországhoz, majd a Szovjetunióhoz. Ezt követően Németországhoz került, azután ismét a Szovjetunióhoz, végül Ukrajnához, amelynek fennhatósága alatt áll a mai napig. Galícia királyságán, melynek Leon kisfiúként az utcáit járta, lengyelek, ukránok, zsidók és sokan mások osztoztak, mégis, mire Hans Frank kevesebb mint három évtizeddel később, a nürnbergi per utolsó napján belépett a 600-as számú tárgyalóterembe, elpusztult a teljes zsidó közösség, a lengyeleket pedig éppen kitelepítették.
Lviv utcái Európa zűrzavaros huszadik századának mikrokozmoszát jelentik, olyan véres konfliktusok gyújtópontját, amelyek kultúrákat téptek szét. Megszerettem az arról az időszakról készült térképeket, melyeken bár a fekvésük nem, az utcák neve sokszor megváltozott. Egy parkban az egyik padot, egy osztrák–magyar időszakból származó finom szecessziós emléket közelről megismertem. Erről a helyről figyeltem, ahogy a világ elhalad a szemem előtt. Nagyszerű kilátópontként szolgált a város változó történelmére.
1914-ben ez a pad a Stadtparkban, a városi parkban állt. A fenséges Landtagsgebäudéval, a Galíciai Parlamenttel átellenben állt az Osztrák–Magyar Monarchia legkeletibb tartományában.
Egy évtizeddel később a pad szemernyit sem mozdult a helyéről, mégis egy másik országba, Lengyelországba került, a Kościuszki Parkba. A parlament eltűnt, az épület azonban nem, ekkor a Jan Kazimierz Egyetemnek adott otthont. 1941-ben, amikor Hans Frank Lengyel Főkormányzósága vette át a város irányítását, a padot germanizálták, és ettől kezdve a Jesuitengartenben állt egy korábbi egyetemmel szemben, melyről lehántották minden lengyelségét.
Azokban a két háború közötti években jelentős szépirodalmi művek születtek, de egyik sem kelti életre jobban azt, ami elveszett, mint a Mój Lwów. „Hol vagytok, lembergi parkok padjai, öregség és eső koptatta, érdes és korhadt, középkori olajos rönkök kérgét utánzó padok?” – kérdezte a lengyel költő, Józef Wittlin 1946-ban.
Hatvan évvel később, amikor megérkeztem a padhoz, amelyen talán a nagyapám is üldögélt egy évszázaddal azelőtt, az Ivan Franko Parkban találtam magam, amelyet egy ukrán költőről neveztek el, aki detektívregényeket is írt, és akinek a neve az egyetem épületét díszítette.
Wittlin idillikus visszaemlékezésének spanyol és német fordítása az útitársammá, a vezetőmmé vált a régi városban, az épületekben és az utcákon, melyeket felsebeztek az 1918 novemberében kirobbant harcok. A lengyelek és az ukránok közötti véres konfliktus, amelyben zsidók estek csapdába vagy váltak célponttá a két fél között, elég súlyos volt ahhoz, hogy a The New York Times is tudósítson róla. Hatására az Egyesült Államok elnöke, Woodrow Wilson vizsgálóbizottságot állított fel. „Nem szándékozom feltépni az emlékek okozta sebeket az élő testen, ezért nem beszélek 1918-ról” – írta Wittlin, azután mégis éppen ezt teszi. Felidézi a „lengyelek és ukránok közötti testvérharcokat”, melyek részekre szabdalták a várost, és sokan a háborúzó felek között rekedtek. Az illemszabályok azonban megmaradtak, így egy ukrán iskolatárs rövid időre leállította a harcot annak a padnak a közelében, ahol ültem, hogy elengedje a hazafelé tartó fiatal Wittlint.
„A barátaim között összhang volt, pedig sokan különböző nemzetiségekhez tartoztak, amelyek feszült viszonyban álltak egymással, és homlokegyenest eltérő hitet és nézeteket vallottak” – írta Wittlin. Íme, Galícia mitikus világa, ahol a Nemzeti Demokraták szerették a zsidókat, a szocialisták a konzervatívokkal tangóztak, az Óruszin mozgalom támogatói és a ruszofilok pedig együtt zokogtak az ukrán nacionalistákkal. „Játsszunk el az idillekkel” – írta Wittlin, felidézvén „a lvoviság lényegét”. Nála a város emelkedett volt és faragatlan, bölcs és gyengeelméjű, költői és középszerű egyszerre. „Fanyar a lembergiség íze” – vonta le mélabúsan a következtetést –, mint egy szokatlan gyümölcsé, a czeremcháé, egyfajta vadcseresznyéé, amely kizárólag Lwów Klepary külvárosában termett. Wittlin cerendának, édes-keserűnek nevezte. „A honvágy szívesen hamisítja az ízeket is, arra kárhoztat, hogy csak az édeset érezzük Lembergből. De ismerek olyanokat is, akiknek Lemberg keserű pohár volt.”
A keserűség felgyűlt az első világháború után, és pangott, de nem csökkent Versailles-ban sem. Időről időre fellángolt bosszú képében, amikor például 1939 szeptemberében az oroszok fehér lovakon lerohanták a várost, majd két évvel később a németek bevonultak a tankjaikkal. „1942 augusztusának elején dr. Frank főkormányzó megérkezett Lvovba” – írta egy zsidó lakos az egyik ritka, fennmaradt naplóban. „Tudtuk, hogy a látogatása semmi jót nem jelent.” Abban a hónapban Hans Frank, Hitler magánügyvédje és a megszállt Lengyelország főkormányzója fellépkedett az egyetem márványlépcsőjén, hogy a nagyelőadóban beszédet tartson, melynek során bejelentette a város zsidó lakosságának megsemmisítését.
Jómagam 2010 őszén érkeztem Lvivbe, hogy megtartsam az előadásomat. Akkorra felfedeztem egy érdekes és szemmel láthatólag addig észrevétlen tényt: az a két ember, aki az emberiesség elleni bűntett és a népirtás fogalmát bevezette a nürnbergi perekbe, Hersch Lauterpacht és Rafael Lemkin a város lakója volt abban a század eleji időszakban, amelyről Wittlin írt. Mindketten az egyetemen tanultak, és megtapasztalták azoknak az éveknek a keserűségét.
Ez nem az egyetlen véletlen volt, amellyel a munkám során találkoztam, de mindig is az lesz, amelyik a legmélyebb hatást tette rám. Milyen rendkívüli, hogy miközben lvivi utamra készültem előadást tartani a nemzetközi jog kezdeteiről, megtudtam, hogy maga a város is szoros szálakkal kötődik ezekhez a kezdetekhez! Úgy tűnt, több mint véletlen, hogy az a két ember, aki mindenki másnál többet tett a nemzetközi igazságszolgáltatás modern rendszerének megalkotásáért, ugyanahhoz a városhoz kötődik. Ugyanennyire meglepett, hogy ennek az első látogatásnak a során sem az egyetemen, sem a városban nem találkoztam senkivel, aki tudatában lett volna, milyen szerepet játszott a város a nemzetközi igazságszolgáltatás modern rendszerének megalapozásában.
Az előadást kérdések követték, melyek általában a két ember életére vonatkoztak. Melyik utcában laktak? Milyen tárgyakat hallgattak az egyetemen és kik voltak a tanáraik? Találkoztak vagy ismerték egymást? Mi történt a távozásukat követő években? Miért nem beszél róluk ma senki sem a jogi karon? Miért hitt egyikük az egyén, másikuk a csoportok védelmében? Hogyan kerültek a nürnbergi per közelébe? Mi történt a családjukkal?
A Lauterpachtra és Lemkinre vonatkozó ezen kérdésekre nem voltak válaszaim.
Azután valaki feltett egy kérdést, amire tudtam felelni.
„Mi a különbség az emberiesség elleni bűntettek és a népirtás között?”
„Képzeljék el, hogy meggyilkolnak százezer embert, akik történetesen ugyanabba a csoportba tartoznak – magyaráztam –, zsidókat vagy lengyeleket Lviv városában. Lauterpacht szemében amennyiben az egyének elpusztítása egy szisztematikus terv része, akkor emberiesség elleni bűncselekménynek minősül. Lemkin a népirtásra összpontosított, amely sok ember meggyilkolását jelenti azzal a szándékkal, hogy elpusztítsák azt a csoportot, amelynek a tagjai. Ma egy ügyész számára a kettő közötti különbség a szándék megállapításának kérdése: ahhoz, hogy bizonyítani tudjuk a népirtás tényét, igazolnunk kell, hogy a gyilkosság indítéka a csoport elpusztításának szándéka volt; az emberiesség elleni bűncselekmények esetében ilyen szándékot nem kell igazolni.” Elmondtam, hogy a csoport elpusztítására irányuló szándékot egészben vagy részben is rendkívül nehéz bizonyítani, mivel e gyilkosságok résztvevőire nem jellemző, hogy a vizsgálatot megkönnyítő dokumentumokat hagynának maguk után.
Számít a különbség? – kérdezte valaki más. Számít az, hogy a törvény individuum volta miatt igyekszik védelmezni az embert, vagy a csoport miatt, amelynek történetesen a tagja? A teremben sokáig lebegett ez a kérdés, és azóta is elkísér mindenhová.
Később, az este folyamán egy diák lépett oda hozzám.
– Beszélhetnénk négyszemközt, távolabb a tömegtől? – suttogta a lány. – Személyes dologról van szó.
Egy sarokba húzódtunk.
– A városban azért nem tud senki Lauterpachtról és Lemkinről, és azért nem foglalkozik velük senki – mondta a lány –, mert zsidók voltak. Beszennyezte őket az identitásuk.
– Lehet – feleltem, még nem tudván, mire céloz.
Így folytatta:
– Szeretném, ha tudná, hogy az ön előadása fontos volt nekem, személyes okokból volt fontos.
Ekkor értettem meg, miről beszél, hogy a saját gyökereire utal. Akár lengyelekről, akár zsidókról legyen szó, az ilyesmiről nem volt szokás nyíltan beszélni. A személyes identitás és a csoport-hovatartozás kényes téma volt Lvivben.
– Megértem, hogy érdeklődik Lauterpacht és Lemkin iránt – folytatta a lány –, de nem lehetséges, hogy a nagyapja nyomát kéne felkutatnia? Nem ő áll legközelebb a szívéhez?
