Bronisław Wildstein új regényében megdöbbentő látleletét rögzítette a lengyel, de ugyanúgy a közép-európai 20. századnak is. Egy család történetén keresztül járjuk be az 1900-as évek elejétől a 2000-es évtized végéig tartó bő száz esztendőt, miközben több regény lapul a regényben, amely a dokumentumregény műfaját elegyíti a fikcióval.
Bronisław Wildstein: A velünk élő múlt
Fordította: Németh Orsolya, Rézbong Kiadó, 2019, 450 oldal, 3400 HUF
Mélyen megrendítően jelenik meg előttünk az 1917-es októberi orosz forradalom brutalitása, a közép-európai kommunista berendezkedés a kezdetektől a szétesésig, a titkosszolgálatok családokat megosztó alattomos ténykedése, az ügynökmúlt feldolgozhatatlansága, a rendszerváltás zavarosban halászó, ügyeskedő időszaka, amikor sokan köpönyeget váltanak, de a Putyin irányította Oroszország megszületése is. Eközben sorsok tárulnak fel előttünk, küzdenek a múlttal, saját hibáikkal, a politika teremtette alattomos helyzetekkel, amelyekre egyéni válaszokat kell adniuk. A zsidó származású és a rendszerrel együttműködő Benedykt, illetve a katolikus, ádáz, börtönt is megjárt ellenálló Zuzanna házassága mély kérdéseket vet fel: lehet-e bárkinek is igaza, amikor az ember a történelem játékszere, miként lehet viszonyulni egy aljas hatalomhoz, mit tehetünk azért, hogy a félelem légkörében se éljünk félelemben, valamint minden körülmények közt érdemes-e az igazunkat hangoztatnunk.
Olvass bele a a kötetbe:
11. fejezet
- Szóval eljöttél.
Apja feszülten néz rá. Adam nevet. Arra gondol, nem őszinte a nevetése. Leül az ágy mellé.
– Itt vagyok, mégis mit gondoltál?
– Nem tudtam, mit gondoljak. Egy hosszú pillanatig hallgatnak.
– Jól ismered a Bibliát? – érdeklődött hirtelen az apa. – Anya biztos sokat emlegette.
Az utóbbi időben egyre nagyobb templomba járó lett.
– Valahogy nincs kedvem anyáról társalogni veled.
– Igazad van – az apa visszafogja magát –, elnézést. Fölöslegesen kezdtem bele, de csak azt akartam tőled megkérdezni, nincs-e benne példabeszéd a tékozló apáról. Hátha akadna. Nem a fiú megy az apjához, hanem az apa a fiához, és a fiú megbocsát. Vagy nem – apja viccelni próbál, nem hangzik jól. – Amennyire tudom, semmiféle tékozló szülőkről nincs szó a Bibliában, legfeljebb talán az elsőkről. Talán akkor senkinek sem jutott eszébe, hogy egy fiúnak kellhet számot vetni az apjával.
– Látod, hogy megváltozott a világ. Belenéztél a nagybátyám emlékirataiba?
– Elolvastam. Talán ezért is vagyok egy kicsit kialvatlan.
– Megrázó olvasmány. Nem gondolod? Mellette eltörpül a vallomásom.
– Szerencsére.
– Na, igen, igazad, van, de az másik dimenzió.
– Nálunk szerencsére nincs ez. – Igen, bár sokaknak hiányzik. Mivel lefordítottam a bácsikám emlékiratait, nagyon pontosan emlékszem rá. Hosszú ideig nem bírt belekezdeni, kertelt, az az érzésem, csak most kezdem őt megérteni.
– Hogyan segítsek?
– Kérdezz, úgy könnyebb lesz.
– Szóval, hogyan kezdődött az egész?
– Hatvannyolcban volt. Anyád nem ment bele, hogy Bécsbe költözzünk. El akartam menekülni, apámmal el akartunk menekülni. Csak én nem tudtam elmenni Zuza nélkül. Nagyon szerettem. Akkor nagyon szerettem. Az utcán tartóztattak le. A Rakowiecka utcába vittek. Rettenetesen féltem tőlük. Rám üvöltöttek. Tudod, már akkor is együttműködést ajánlottak, amikor először vittek oda tavasszal. Valójában nem is ajánlották, ordítoztak, követelőztek. Magam sem tudom, hogyan keveredtem ki. Ősszel viszont nem sikerült. Mások voltak a körülmények. Tavasszal behívtak. Valamelyest felkészülten mentem. Akkor az utcáról gyűjtöttek be, bevittek a börtönbe, és úgy tűnt, nem mászok ki egykönnyen. Hogy hosszú időre a Rakowiecka utcában maradok. Részletesen meséltek kiutazásunk terveiről, apám bécsi kapcsolatairól. Honnan tudtak mindent ilyen pontosan? Azzal fenyegettek, hogy bíróságra viszik az ügyet, kémkedéssel vádolnak apámat és engem. Elhittem. Akkoriban minden lehetséges volt. A jó és a rossz rendőrt játszották velem. Hatásos volt. A rosszakból volt egy pár. Ők üvöltöztek velem, fenyegettek. Csak egy jó rendőr volt. Azt javasolta, gondolkodjunk közösen, hogy mi lehet a kiút ebből a kiúttalan helyzetből. Furcsa. Felismertem a taktikát, mégis alárendeltem magam. Tudtam, hogy játszanak, mégis úgy kezeltem őket, mint az embereket. Tényleg lehetetlen volt, hogy valamelyikük segíteni akart? Nagyon féltem attól a helytől, tőlük… Nem akarom folyamatosan ezt hajtogatni, de kénytelen leszek. A félelem az oka a bukásomnak, ez a mozgatórugója annak, amit tettem. Vajon legalább részben felment alóla? Nem hiszem.
Szünetet tart, majd utánozni kezd valakit:
– „Ha aláírja, lesz alapunk arra, hogy elengedjük. Másképp egyszerűen nem tudjuk. Kezdenek őrölni bürokráciánk malmai. Maga szociológus, meg kell értenie. Nem ússza meg a pert.” A mai napig pontosan emlékszem a szavaira. Most már tudom, hogy jól felkészült volt, jól felkészültek a beszélgetésre velem. Megvolt nekik a pszichológiai profilom, elemezték a módszereket. Végiggondoltam, de csak most, az utóbbi időben, amikor megértettem, hogy nem vonhatom ki magam a felelősség alól. Harminc évig igyekeztem nem gondolni erre, és sikerült is. De akkor… Úgy kérdeztem, mint egy idióta, mint egy kisgyerek: „Biztosan? Biztosan csak akkor tudnak elengedni?!” Megvetően prüszköl. Fiára néz, aki azt gondolja, apja tényleg egy tükröt lát maga előtt, amellyel végre ki akarja egyenlíteni a számlát.
– Az az illetékes állambiztonságis megerősítette. Arra gondoltam, elég intelligens vagyok, tudok játszani velük. Magával az aláírással nem teszek semmi rosszat. Aláírtam. Félkábultan jöttem ki, aztán az utcán egy idő után bemagyaráztam magamnak, hogy nem történt semmi. Senkinek sem szóltam egy szót sem. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy ne beszéljek-e anyáddal. Azonban szégyelltem magam, és bebeszéltem magamnak, hogy ez csak egy aláírás. Úgy két hét múlva elkaptak az utcán. Már az autóban megrángattak. Verni készültek. Most mit mondjak neked? Biztos voltam benne, hogy rossz vége lesz. És az lett. Az irodában a jó rendőr jött. Leállította a rosszakat. Elém tett egy papírt, és megparancsolta, hogy írjak. Utasított, hogy jelentsek, milyen kijelentést tettek a legkülönfélébb ismerőseim, azok, akik elmentek, és azok, akik itt maradtak. Írtam. Azt mondogattam magamnak, hogy azoknak, akik elmentek, úgyis mindegy, azoknak meg, akik maradtak… Igyekeztem cenzúrázni, jelentéktelen dolgokról írni. Néhányszor rám szállt, kiderült, hogy nagyon jól tudja, ki, milyen erősebb kijelentést tett, amelyeket ki akartam hagyni. Arra a következtetésre jutottam… nem, ez így nem igaz… nem jutottam semmilyen következtetésre. Pánikba estem, reagáltam, elhittem, hogy mindent tud. Mindent leírtam. Azt, amit valójában mondtak az ismerőseink. Két nappal későbbre találkozót beszélt meg velem. És elengedtek. Kábán mentem az utcán. Á, nem szórakozom az önelemzéssel – fáradtan elhallgat.
Nehezen lélegzik. Behunyja a szemét.
Adam apja egész más arcait veszi észre a vékony, ráncos, barna foltokkal teli bőr mögött. Az évekkel ezelőtti arcait. Egyszerre érez meghatottságot és undort. Szeretné, ha apja befejezné, és tudja, hogy mindent meg kell hallgatnia. Váratlanul felrémlenek előtte nagy-nagybátyja, Jakub Brok szavai. Azok, amelyekkel ma éjszaka büntette és rémisztgette saját magát a fafedeles füzet lapjairól. Nyolcvan súlyos év szakadékán át tért vissza hozzá a vele egyidős férfi. Átadott neki egy küldetést, amellyel Adam nem tudja, mit kezdjen.
– Arra kértelek, hogy kérdezz. Hogy irányítsd a gyónásomat, vagy inkább vallomásomat. Pedig évek óta készülök rá, hogy mindezt elmondjam neked. Amióta megértettem, hogy nem rejthetem el a múltat, nem menekülhetek előle. Talán már korábban, még a kommunizmus idején, amikor egyáltalán nem volt reális, hogy bárki is tud arról, hogy kollaboráltam, elkezdtem összerendezni ezt a gyónást. Igyekeztem igazolni magam, de emiatt ahhoz kellett visszanyúlnom, amihez nem akartam, amit el akartam felejteni. Nem hagyott nyugodni a nagybátyám emlékirata. Ha ő bevallotta az összes rémtettet, amelyeket elkövetett… Hiszen nem volt muszáj. De ezek csak lagymatag gondolatok voltak. Villanások, éjszakai látomások, kora reggeli képzelgések. Egész addig, amíg össze nem omlott a kommunizmus. De még utána is hittem, hogy sikerülhet, és senki sem tudja meg. Senki, és főleg nem ti. Pánikkal teli pillanatokat éltem át: amikor Wałęsa hatalomra került, amikor megkezdte működését Olszewski kormánya. De ezek csak rövid pillanatok voltak. Utána megnyugodtam. Valahogy a kilencvenes évek legelején Goleń jött oda hozzám. Mintha visszavonult volna a politikától, de a háttérben fontos figura volt. „Ne aggódj. A következő néhány évtizedre nyugtod van”, csak ennyit mondott, és én tudtam, miről beszél, hálás voltam neki. Tévedett. Nem egész tíz évig tartott a nyugalom, bár… Akkoriban szoros kapcsolat fűzte Bogatyrowicz-hoz, biztosan túlértékelte a befolyását. De csak szép sorjában.
Megint szünetet tart.
Mély lélegzetet vesz. Pihen.
– Aztán rutinná vált. Viszonylag rendszeresen találkozom a tartótisztemmel. Az ő zsargonjukban így nevezték. Talán a második alkalommal elém rakott egy pénzzel teli borítékot a kávézóban. Utasított, hogy számoljam meg, és írjam alá a nyugtát. Felháborodtam. Azt mondta, a munkáért fizetség jár, és nincs miről beszélni. Elvettem a pénzt. Aláírtam a nyugtát. Aztán már elismervény nélkül vettem el. Átgondoltam a stratégiát. Sokat és terjengősen fogok írni, de csak apróságokról. Elárasztom őket részletekkel és társadalomszociológiai badarságokkal. Akkoriban furcsán éltünk. Anyáddal nyitott házat vezettünk. Más szóval – ahogy manapság mondják –, vég nélkül buliztunk. Nem lehetett mit csinálni. A Koszykowa utcai lakás lett a művész-értelmiségi bohémek központja. Összességében dumálás és alkohol. Végtelen hosszú jelentéseket írtam mindenről. Írtam a vitáinkról, mindenféle intellektuális mutatványról és szenvedélyről, a konceptuális művészetről, happeningekről, az irodalom és a mozi új hullámáról, a totális és a szegény színházról, és Isten tudja, miről még: a free jazzről, az ellenkultúráról, a fenomenológiáról, a neopozitivizmusról és Wittgeinsteinről, a buddhista és taoista szenvedélyről, a hippik felkutatásáról. A vezetőm morgott, hogy a bolondját járatom vele, locsogással terhelem. Szárnyakat adott. Úgy tűnik, megint hagytam, hogy úgy vezessen, mint egy gyereket. Büszkén hőbörögtem, hogy a részletek nélkül érthetetlenek lennének a jelentések. Hagyta magát meggyőzni, és nem túl lelkesen, csak pro forma, utasított, hogy legyek precízebb: ki miről beszélt, és pontosan hogy fejezte ki magát az adott témában. Úgy véltem, ezt leírhatom. Nem voltak köztük tiltott témák, igazából nem is volt szó politikáról. Olyan elitista locsogás folyt. Kezdtem kissé megterhelő, de közömbös kötelességként kezelni a jelentések megírását, amelyet a bürokratikus állam varrt a nyakamba.
Akkor ingott meg a nyugalmam, amikor a rendőrség megvert és letartóztatott egy embert a mi körünkből, lakásunk állandó vendégét, Barteket. Tehetséges szociológushallgató volt, nem sokkal azelőtt hagyta ott az egyetemet, hogy végzett volna, hiába győzködték a tanárai és a barátai, az enyémek is. A lengyelországi hippimozgalom megalapítóinak egyike lett. Abban a jelentésben, amelyet a letartóztatása előtt adtam át, érintettem pár kijelentését. Teljesen veszélytelennek tűntek. Az eszképizmus elég naiv megnyilvánulása. A tartótisztem elég unott volt, valójában akaratlanul kérdezett rá, hogy miért nem sorozták be Barteket, amikor megszakította egyetemi tanulmányait. Azt hazudtam, nem tudom. Bartek elmesélte, hogyan intézte el, hogy alkalmatlannak nyilvánítsák, idegbetegséget szimulált. A rendőrség nem egész két héttel a jelentésem után elkapta őt az utcán, megverték, és azzal vádolták, hogy ellenállást tanúsított a hatósággal szemben. Három hónapig ült, közben már alkalmassá nyilvánították, és besorozták két évre. Többet nem hallottunk róla. Nem tudom, mi történt vele, és hogy mi volt a vezeték neve. Csak a keresztnevére emlékszem. Egyikünket sem lepte meg különösebben ez az ügy. Barteknek hosszú haja volt, különc módjára öltözködött, bizonyos fokig kivívta magának, hogy a rendőrség beavatkozzon. Akkoriban ez így ment. Csak engem nem hagyott nyugodni a körülmények ilyen összjátéka. Még a tisztemet is megkérdeztem. Vállat vont. Azt mondta, nem érdekli egy röhejes hippi, és semmi köze az ő dolgához. Szinte nem is emlékezett, hogy beszéltünk róla. Elhittem neki. El akartam hinni.
Hetven nyarán vagy őszén öngyilkos lett Wiktor Czerniak képzőművész, aki szintén tagja volt informális csoportunknak. Semmi sem utalt arra, hogy hajlama lenne rá. Életteli volt, szórakoztató, nagy dumás, de nekem kezdett derengeni, hogy az utóbbi időben megváltozott valami a viselkedésében. Bár ez semmit sem tanúsít. Év vége felé a részeg Marian Balcerak félrehúzott, hogy őszintén beszélgessünk. „Van itt egy spicli” – mondta egyenesen a képembe, miközben az ingemet markolászta. Rögtön kijózanodtam, de hamar rájöttem, hogy nem gyanít semmit. Pont azért mondta nekem, mert abszolút megbízott bennem. Nyüzsgött, hogy füleljük le. „Folyton behívnak. Nem tudom, mit tegyek. Mindent tudnak rólunk. Legutóbb azzal fenyegettek, hogy pert varrnak a nyakamba több emberen elkövetett gyilkossági kísérletért. Emlékszel az ügyre?” Emlékeztem. Balcerak nem sokkal Czerniak öngyilkossága után megnyitotta nálunk a gázt. Részeg volt. Nem tudom, csak eljátszott-e a gondolattal, de azt magyarázta, hogy egy ilyen tömeges haláleset lehetne a legnagyobb tiltakozás az ellen, ami Lengyelországban történik. Beképzelte magának, hogy Czerniak öngyilkossága tiltakozás volt, de mivel egyedüli, ezért értelmetlen. Csak játszott a lehetőséggel? Zuza kapta el, amikor kinyitotta a gázt. Nagyon ideges lett. Egyikünk sem vette komolyan Mariant. Talán igazságtalanul. Később… egyébként mindegy, ennek semmi köze a dologhoz. Úgy írtam bele az Állambiztonságnak szóló jelentésbe, mint egy happening-ötletet, abszurd játékot. Most felhasználták ellene. Nem csak gyanú volt. Bizonyítékom is volt rá. Marian levert volt. „Hogyan másszak ki ebből?” – hajtogatta. „Nem leszek a spiclijük, bárcsak úgy végezném, mint Wiktor!” Nem tudtam, mit mondjak neki. Azt kutatta, hogy találhatnánk meg a „kibaszott téglát”, és mit csináljunk vele. Következő jelentéseim alig néhány mondatosak voltak. A második után bedühödött a tartótisztem. Emlékszem. A Rozdrożéban történt. „Most szórakozik?”, sziszegte. „Nem. Nem akarom továbbra is untatni” – feleltem. Váratlanul stílust váltott. Éles és kellemetlen volt a hangja. „Nem akar együttműködni?”, kérdezte végül. „Nem akarok!” – válaszoltam. „És tudja, hogy ez nem lehetséges? Mit képzel, ez egy klub, ahova akkor jön, és akkor megy el, amikor kedve tartja? Elterjesztjük, hogy spicli, és hogy maga a felelős Czerniak haláláért. A jelentéseivel kivégezte. Az apját pedig lecsukjuk kémkedés vádjával. Látta, hogy van már egy dossziénk. A feleségét is kezelésbe vesszük. Már hatvannyolcban is gondolkodtunk, hogy pert akasszunk a nyakába. Minden készen áll.” Nincs mit mondani. Továbbra is együttműködtem, bár már óvatosabban.
Az apa időnként szünetet tart. Megpihen. Talán gondolkodik?
– Igyekszem, amennyire csak lehet, őszinte lenni. De hát pontosan tudjuk, milyen nehéz. Intelligenciánk egy adaptív szerv. Alátámasztja az érdekeinket. Összhangba hozza értékrendünket és cselekedeteinket. Ezért igyekszem kerülni az önelemzést és a kommentárokat. Azt mesélem el, hogy azzal ijesztgettek, beperelik az apámat, és zaklatják anyádat. Elfelejtettem mondani, de arról is szó volt, hogy elbúcsúzhatom a Republikánál zajló fusizástól. Féltettem a családomat, de úgy istenigazából talán nem hittem, hogy pert indítanak apám ellen, és az sem volt valószínű, hogy anyáddal tehetnének bármit is. Az biztos volt, hogy elzavarhatnak a Republikától. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ez alapján döntöttem az engedelmesség mellett. Féltem, szóval a félelem miatt döntöttem így. Az általános félelem miatt.
Adam látja, mekkora erőfeszítésbe kerül apjának minden egyes mondat. Mondani akarja neki, hogy ne gyötörje magát, hogy a legfontosabbat már elmondta, ezek a dolgok elmúltak, és nincs jelentőségük, de képtelen kinyögni bármit is. Apja összeszorítja a fogait, mintha áttörné a fájdalmat. Lehunyja, majd újra kinyitja a szemét, és beszél:
– Most, amikor gyakorlatilag semmi mást nem tudok, szeretném legalább megérteni. Utolért a valóság, és tréfát űzött belőlem. Egész életemben pragmatikus voltam. Az abszolút igazságról tettem fel kérdéseket. Tudtam, hogy valahogy rendet kell teremtenünk a világban, de annyiféleképpen teszünk rendet. A tőlünk független valóság mint olyan, csak mítosz, gondoltam. És most utolért. Tény, el kell ezt magyaráznom neked. És azt is tudom, olyan egyértelműen, mint kevés dolgot az életben, hogy be kell mindezt vallanom, és nem rejtőzhetem a fejembe és a nyelvemre toluló igazolások mögé. Csak most, a halálom előtt lettem biztos abban, hogy rossz volt, amit tettem, és csak ámítottam magam azzal, hogy minimalizálni tudom a károkat. Nem tudom, hozzájárultam-e Wiktor halálához, lehet. Azt hiszem, én hívtam fel az Állambiztonság figyelmét Bartekre, úgyhogy valószínűleg részem van abban, hogy kettétört az élete. Nem tudom, és nagyon fontos, hogy nem akartam tudni, hogyan ért véget Marian Balcerak története. Mennyi gonoszságot vittem még véghez, amivel nem is vagyok tisztában? Valahogy tudatosan tettem ezeket, mert hiába ámítottam magam, mindegyik ügyben láttam, hogy megtöröm az alapvető normát. Bebeszéltem magamnak, hogy az absztrakt normák csak fikció, és képes vagyok uralni tetteim következményeit. A konzekvencialista etikára hivatkoztam. Csak most értettem meg mindezt, amikor rákényszerültem, hogy elmondjam neked az igazat. Szóval van valamiféle igazság az értelmiségi játékokon túl is. Vajon a valódi megértésből nem következik, nem kell következnie az átalakulásnak? Jó, de térjünk vissza a konkrétumokhoz.
Apja kinyitja a szemét, és úgy néz Adamra, mintha meglepné, hogy ott van.
– Kirobbantak a decemberi események, arra számítottam, hogy változni fog valami. Változott is. A tartótiszt. Az új hosszasan elbeszélgetett velem, arról győzködött, hogy hasonlóan gondolkodunk. Ő és az állambiztonságis körei közelről szemlélik valóságunk szépséghibáit, és azon gondolkodnak, hogyan orvosolják ezeket, hogy ne hagyjuk megismétlődni a decemberi vérengzést. Úgy képzeli el az együttműködésünket, hogy közösen gondolkodunk azon, mit és hogyan lehetne megjavítani Lengyelországban. Természetesen a realitás határain belül. E célból azonban muszáj információkat gyűjteniük, már csak azért is, hogy meggyőzzék pártbéli vezetőiket. Már majdnem hittem neki. Annyira szerettem volna elhinni, de óvatos voltam. Akkor kaptam állást a Republikánál, és alapjaiban változott meg az életmódunk. Az is hatással volt rá, hogy együttműködtem a hatalommal. Már nem akartam veszélybe sodorni a lakásunkat elárasztó tömegeket, de az is lehet, hogy a szerződésem miatt kezdtem utálni őket. Mindegy, véget ért a bulizás. De a vezetőm a Republikáról kezdett kérdezgetni. Sőt, az előző vezetőtiszt is követelt jelentéseket a témában, már akkor, amikor még csak bedolgoztam oda. Azt mondtam, Bruno Klein közbenjárására kerültem oda. Úgy véltem, nem ártok neki. A többiekről csak nagy általánosságban beszéltem és írtam. Valójában nem sokukat ismertem, de jobban, mint ahogy igyekeztem előadni. Teljes állású munkatársként már nem tarthattam fent tovább ezt a verziót. A tiszt nyomást gyakorolt rám. Úgyhogy írtam róluk. Igyekeztem azt írni, amit hivatalosan mondtak, és ahogy mondták, de ez nem volt elég. Az új tartótiszt udvarias volt, de kemény. Nem engedett. Arra jutottam, hogy az olyanok esetében, mint Goleń, vagy akár Niecnota és Pieczycki, beszélhetek. Az, hogy liberalizálni akarják a rendszert, főleg a gazdaságot, nyílt titok volt, úgyhogy felmentettem magam a megtartása alól. Még az olyanokkal szemben is, mint Niecnota, túl könnyű. De hagyjuk a moralizálást. Igyekeztem lejegyezni az olyan kijelentéseket, amelyek jól jöttek az állambiztonságisoknak, és úgy gondoltam róluk, nem okozhatnak kárt a szerzőnek. Úgyhogy jelentettem, hogy panaszkodnak a fegyelem hiányára, sóhajtoznak, hogy közeledik az anarchia, főleg a gazdaságban, szóltam az egyház- és katolikusellenes megjegyzésekről. Aztán megértettem, hogy még ezekkel az információkkal is eszközt adok a kezükbe. Valamelyik ivászaton arról panaszkodott nekem Niecnota, hogy mindig behívják az Állambiztonsági Hivatalba, és az egyház elleni harc konzultánsává akarják tenni. Szívesen hozzájárult volna az egyház tönkretételéhez, de nem felelt meg neki ez a mód. Tényleg nagyon ideges volt: honnan ismerik ilyen pontosan a magánjellegű kijelentéseit?
Apja egy pillanatra ránéz, mintha azon gondolkodna, mit kellene mondania.
Vajon valóban elmond mindent, gondolkodik Adam, és vajon képes leszek-e valaha feltétel nélkül hinni neki? Az apa leküzd valamilyen akadályt, homlokát ráncolva folytatja.
– Már nem tudtam rutinná redukálni az együttműködésemet. Túl sokat tudtam, és csak nagy ritkán sikerült ezt a második életet visszaszorítani a tudatalattimba. A lehető legtöbbet akartam utazni. Arra számítottam, hogy akkor nem kell találkoznom a vezetőtisztemmel. Mint egy gyerek. És valóban így volt. Türelmesen várta, hogy visszatérjek. Kihúztam magam, ritkábban találkoztunk, kevesebbet írtam, de írtam, és felvettem a fizetséget. Éppen ez zavart a legkevésbé. Magyarázkodtam, hogy nincs semmiféle kapcsolatom a republikás emberekkel. Elmagyaráztam, hogy az életmódomból kifolyólag nem tudok senkiről semmit, és csak szociológiai elemzéseket tudok írni. A vezetőm megértően elfogadta ezt, de aztán mindig sor került olyan kérdésekre, mit gondol ezekről az ügyekről az egyik ismerős, vagy a másik. Így ment ez. Őszintén szólva nem tudom, meddig tartott volna, ha nem lett volna az anyád. Paradox helyzet. Anyád meggyónta nekem, hogy ellenzéki tevékenységet folytat, a KOR munkatársa. Megbénultam, és halálosan megrémültem. Féltettem őt, féltettelek téged, természetesen magamat is, minket. Egyébként képtelen vagyok rekonstruálni az állapotomat. Zavartan elrohantam otthonról. Elmentem inni. És hirtelen megértettem, hogy ebben a helyzetben meg kell szakítanom az együttműködést. Nem volt racionális döntés. Hiszen bemagyarázhattam volna magamnak, igazolhattam volna a státuszomat, ahogy mindig is tettem, bebizonyíthattam volna, hogy a szerepem eltereli a gyanút a feleségemről. De már nagyon sok volt ez az egész. Eszembe jutott, hogy elkapják Zuzannát, és az, hogy ügynök vagyok, jó zsarolási alap lesz nekik. Megértettem, hogy meg kell békélnem a választásával. És akkor eszembe jutott, hogy beszámolok az ügyről Goleńnek. Külön találkozót beszéltünk meg. Nagyon hosszan meséltem neki. Igyekeztem teljesen őszinte lenni. Nyugodtan hallgatott. Időnként kérdezgetett. Megkérdezte, hogy jelentettem-e róla és a Republikáról. Tudtára adtam, hogy nem. Vállon veregetett. „Az egyetlen kiút, ha belépsz a pártba. Párttagként követelheted, hogy jelentsenek ki. Ha ellenkeznek, tudok segíteni. Másképp nem megy – elnevette magát. – Eddig mindig tiltakoztál, amikor a párttagságot ajánlgattam. Most nincs más kiút.” Beléptem a pártba. Az állambiztonságis tisztem nyavalygott, de végül engedett, és beleegyezett a felmondásomba. Nem kellett Goleńre hivatkoznom. Bizonyos értelemben anyádért tettem, és ez lett a házasságunk végének kezdete. Jó, jó… – apja egy kézmozdulattal leállította Adamot.
– Tudom, mit akarsz mondani. Kalináról. De úgy gondolom, ha rendben lett volna a kapcsolatunk, nem jövök el anyádtól. Hagyjuk. Akkor kezdett tönkremenni. Hiszen nem magyarázhattam el neki, miért léptem be a pártba. És ráadásul pont akkor, amikor ő beszállt a harcba. Azt gondolta, ez a komformizmusom újabb megnyilvánulása, vagy, továbbmenve, valamifajta árulás.
Fáradtan elhallgatott.
Fia csendben ült.
– Csakhogy ez még nem minden. Tudsz Ala néni ügyéről? Bűnbakot csináltak belőle, és vagy két évet ült. Nem politikai ügy volt, vagyis nem közvetlenül az. Akkoriban nem voltak nem politikai ügyek. Mindenesetre közvetlenül nem volt benne az állam, csak egy befolyásos klikk. Lehetett számítani rá. Az egész átverés szervezője, a személyi igazgató az üzemből, ahol Ala dolgozott, egy bizonyos Rojek, eljött, hogy beszélgessen anyáddal. Azt javasolta, Ala vállalja magára az ügyet, és ő elintézi, hogy felfüggesztetett kapjon. Anyád felháborodott, hiszen ismered. Aztán ez a Rojek – talán ő is állambiztonságis volt – velem beszélt meg találkozót. Elkezdtem mondani, hogy nem egyezhetünk bele, hogy elítéljenek egy ártatlan lányt, és hogy a Republika is beavatkozhat az ügybe… Lenézően bámult rám. Egyszer csak előhúzott egy papírt, és elém rakta. Az együtt működésről szóló nyilatkozatom volt az. Aztán számolni kezdte, mekkora öszszeget vettem fel. Egész sokra jött ki. Idézte néhány zaftosabb jelentésemet. És végül visszatért Czerniak öngyilkosságához. „Hülye helyzet” – pöffeszkedett. Hidegen, élesen méregetett. „Ha megpróbál tenni valamit a Republikában, nyilvánosságra hozzuk ezeket a szenzációs információkat önről.” „Hogyan?” – kérdeztem öntudatlanul. „Sokféle módszer van – mondta objektíven. – De manapság a legegyszerűbb megmutatni az ellenzéknek. Egyébként mi magunk is nyomtathatunk röpcédulát a témában, és megszellőztetjük az ügyet. Figyelmeztetem, hogy minden erőfeszítése közömbös számomra. Úgysem foglalkozik senki sem az üggyel. Túl messzire nyúlik. Csak azt a lányt sajnálom. Ha áskálódnak, börtönben marad. Különben még kiszabadulhat. Az ügy meg valahogy kialszik. Ez minden, amit mondani akartam.” Elment, én meg ott maradtam, rettenetes zavar volt a fejemben. Igyekeztem sugalmazni anyádnak, hogy Alának vallania kellene. Ez aljas volt, de nem láttam más kiutat. Anyád természetesen nem egyezett bele. Azzal ámítottam, hogy erőlködöm, hogy teszek valamit, de nem csináltam semmit. Megint becsaptam anyádat. Végre tudtam beszélni Goleńnyel. Néhány nap múlva azt mondta, nem szabad bolygatni az ügyet, és csak nevek és konkrétumok nélkül írhatok valamit, egy történetet egy lányról, aki ki tudja, mibe keveredett bele, és most szenved. Írtam valami furcsaságot, talán leginkább azért, hogy legyen alibim anyád előtt. Magam sem tudom, miért engedte Goleń. Aztán tudod, mi történt. Ez a Rojek most meg…, nem tudom, nem ő-e az ABC magán-tévétársaság egyik legkomolyabb részvényese. Kifürkészhetetlenek a sors útjai.
