Anna Gavalda: Vigaszág, Magvető kiadó, 2009,544 oldal
Charles Balanda sikeres párizsi építész, szép feleséggel, egy kamaszodó nevelt lánnyal és gigantikus megrendelésekkel. Egy napon levelet kap, mely csak két szóból áll: ,,Anouk meghalt." Az elhunyt nő Balanda fiatalkori, plátói szerelme volt, legjobb barátjának anyja. Charles nem tudja folytatni addigi életét, így hosszas vívódás után felkeresi Alexist, Anouk vidéken élő fiát, hogy szembenézzen a múltjával és önmagával. Balanda hirtelen kizökken a látszatmegoldásokkal és rutinokkal teli, érzelemszegény életéből, és úgy dönt, maga mögött hagyja a lelketlen szállodai szobák és az óriásprojektek világát. Anna Gavalda olyan jellemeket teremt a Vigaszág című könyvében, akiket nem lehet nem szeretni. Ha elmerülünk a szereplők életében, elégedett és álmodozó mosollyal búcsúzunk el tőlük. Jó lenne még velük időzni, de tudjuk: egyelőre csak nekik sikerült. Aki szerette az Amélie csodálatos élete című filmet, szeretni fogja Charles Balanda szokatlan és nem kevésbé franciás útkeresését.
Anna Gavalda könnyedén, érzékenyen meséli el a sírnivalóan szép történetet: nagy élethazugságokról, még nagyobb tragédiákról, elszalasztott lehetőségekről és szerelemről. Mindezt humorral, hogy ne fájjon. Annyira.
Részlet:
Mindig kicsit félrehúzódott. Lázas tekintettel és összefont karral állt a kerítés mellett. Nem, nem is összefont, hanem önmagára kulcsolt, a saját testére olvadó karral. Mintha nagyon fázna, vagy görcsölne a gyomra. Mintha saját magába kapaszkodna, hogy el ne essen. Nem nézett ránk, egyetlen kisfiú alakját kereste a tekintetével, és papírzacskót szorított a melléhez. Én pontosan tudtam, hogy egy csokis kifli van abban a zacskóban, és mindig azon tűnődtem, nem préseli-e morzsákra... Igen, ez volt minden, amiben megkapaszkodhatott, a kicsöngetéssel és a megvetésünkkel szemben, a pékségből visszatérőben – és ott volt a sok kis zsírfolt a hajtókáján, mint megannyi nem remélt kitüntetés. Nem remélt kitüntetés...
De... Honnan tudhattam volna én ezt akkor? Akkor még féltem tőle. A cipője túl hegyes volt, a körme túl hosszú, és a mutatóujja túl sárga. És az ajka túlságosan vörös. És a kabátja túl rövid, és túlságosan szűk. És a tekintete túl borús. És a hangja túlságosan furcsa. Amikor végül észrevett minket, elmosolyodott, és széttárta a karját. Csendben lehajolt, és megsimogatta a kisfiú haját, vállát, arcát. És miközben az anyám szorosan magához vont, én elbűvölten újra megszámoltam az összes gyűrűt a barátom arcát simogató kézen. Minden ujján volt egy. Igazi gyűrűk, szépek, értékesek, mint a nagymama gyűrűi... Az anyám mindig ebben a pillanatban fordított hátat neki, elborzadva, és én ebben a pillanatban engedtem el a kezét.
De Alexis nem. Ő soha nem húzta el a kezét. Átadta a kísérőjének a táskáját, és a szabadon maradt kezébe fogva az uzsonnáját, enni kezdett, és lassan eltűnt a Marché tér irányában. Alexis, a magasított talpú cipőt hordó földönkívülijével, bazári szörnyetegével, bohócával nagyobb biztonságban érezte magát, mint én, és jobban is szerették. Gondoltam akkoriban.
Egyszer mégis megkérdeztem tőle: – Alex, izé... az egy úr vagy egy hölgy? – Kicsoda? – Hát... aki érted jön iskola után.
Alexis vállat vont. Természetesen egy úr. De Alexis úgy hívta, hogy „Nounou”. És Nounou egyszer például megígérte, hogy hoz Alexisnak néhány aranykockát, és ő egyet majd elcserél velem az egyik golyómra, vagy, mondjuk... Nounou ma késésben van... Remélem, nem veszítette el a kulcsait... Mert tudod, mindig mindent elveszít... Gyakran mondogatja, hogy egy szép napon a fodrásznál, vagy a Prisunic áruház egyik próbafülkéjében felejti a fejét, és utána nevet, és kijelenti, hogy még szerencse, hogy a lába megmarad! De látod, hogy egy úr. Milyen hülye kérdés...
Képtelen vagyok visszaemlékezni a nevére. Pedig valami különleges neve volt... Olyan kopott bársonyt idéző, hideg dohány illatú varieté-név. Valami olyasféle, mint Gigi Lamor vagy Gino Cherubini vagy Rubi Dolorosa vagy... Nem emlékszem rá, és ettől majd’ felrobbanok. Egy repülőgépen ülök, a világ végén, és aludnom kell, muszáj lenne aludnom. Még altatót is bevettem. Nincs más választásom, különben kinyuvadok. Már nagyon régóta le sem hunytam a szemem, és... és... Szóval kinyuvadok.
De nincs mit tenni. Hiába a gyógyszerek, a bánat, a kimerültség. Több mint tízezer méter magasan az űrben úgy küszködöm, mint egy hülye, hogy felszítsam a félig kihunyt emlékek parazsát. És minél erősebben fújom, minél jobban csípi a füst a szememet, annál rosszabbul látok, pedig egészen előre hajoltam.
A mellettem ülő nő már kétszer is szólt, hogy oltsam el a lámpát. Bocsánat, de nem. Ez az egész negyven éve történt, asszonyom... Negyven éve, érti? Szükségem van fényre, hogy eszembe jusson ennek az öreg travesztinek a neve. Ez a zseniális név, amelyet persze elfelejtettem, mert Nounounak hívtam, én is. És imádtam, én is. Mert náluk ez így ment: mindent imádtak. Nounou egy kórházi estén jelent meg romokban heverő életükben.
Nounou elkényeztetett, elrontott, jóllakatott, megvigasztalt, kitetvezett és igazán elbűvölt minket, ezerszer magába bolondított, majd kiábrándított magából. Megnézte a tenyerünket, kártyát vetett; egy szultán, egy király, egy nábob kincseit ígérte nekünk, ámbrában, zafírban fürdő életet ígért, bágyatag pózokat és kivételes szerelmeket, majd egy napon drámai módon kilépett ebből az életből. Olyan drámaian, ahogyan azt kell. Ahogy mindennek történnie kellett náluk. De én... Majd később. Majd később mondom el. Most nincs hozzá erőm. Meg aztán kedvem sincs. Most nem akarom újra elveszíteni őket. Még egy kicsit elüldögélnék az eternitborítású elefántom hátán, az ágyékkötőmbe tűzött konyhakéssel, a láncaimmal, alaposan kifestve az Alhambra árnyékában.
Most viszont alvásra van szükségem, meg az olvasólámpára. Mindenre szükségem van, amit elveszítettem az út során. Mindenre, amit ők adtak nekem, és amit később visszavettek. Meg alaposan tönkre is tettek... Mert így volt ez az ő világukban. Ez volt a törvényük, a hiszekegyük, az egész pogány életük. Egész éjszaka imádtuk és gyapáltuk egymást, sírtunk, táncoltunk, és aztán minden porig égett. Minden.
Semmi sem maradhatott. Semmi. Soha. Nada. Keserű, összeszorított, fintorba rándult szájak, ágyak, hamu, szétesett arcok, átsírt órák, megannyi magányos év, de emlék egy darab sem. Az semmiképpen. Az emlékek a többieknek valók. Az aggályosoknak. A könyvelőknek. „A legszebb ünnepeket, majd meglátjátok, kutyuskáim, a legszebb ünnepeket reggelre elfelejtik, mondta Nounou, a legszebb ünnep maga az ünnep. A reggel nem létezik. A reggel az, amikor az ember felszáll az első metróra, hogy a többi ember jól megtapossa.”
És a nő. Ő állandóan a halálról beszélt. Állandóan... Hogy kihívja, hogy kinyírja a halált, ezt a kurvát. Mert ő jól tudta, hogy mind odajutunk, az egész élete arra szolgált, hogy ezt tudja, és ezért kellett mindig egymáshoz érnünk, szeretnünk egymást, inni, harapni, élvezni, majd mindent felejteni. „Gyújtsátok fel, gyerekek. Gyújtsátok fel ezt az egészet.” Ez az ő hangja... és én még mindig hallom. Vademberek.
***
Képtelen leoltani a kislámpát. És behunyni a szemét. Meg fog bolondulni, nem, már meg is bolondult. Tudja. Meglátja magát a repülőgép kerek, fekete ablakában, és... – Jól van, uram? Egy légikísérő érinti meg a vállát. Miért hagytatok magamra? – Rosszul érzi magát? Azt szeretné mondani, hogy nem, minden rendben, köszönöm, de nem tudja: sír.
Végre.
