Эдуард Лимонов: Это я, Эдичка
Eduard Limonov: Ez vagyok én, Égyicska

Meglehetősen vegyes érzelmekkel ültem le megírni ezt a recenziót, mivel elég kényesnek érzem napjainkban Eduard Limonov személyét, írói és politikai munkásságát, mégis azt hiszem, érdemes róla beszélni. Eduard Limonov ugyanis nem kifejezetten (sőt, inkább nagyon nem) az a személyiség, akinek munkásságát anélkül lehet tárgyalni, hogy egyéb tevékenységeit figyelmen kívül hagyjuk. Bár rendkívül sokoldalú író, műveltsége pedig jó néhány értelmiségiével vetekszik, lássuk be, politikai nézetei napjainkban bizonyos körökben nem túlságosan népszerűek.

Lázadás, háborúk, börtön

Limonov 1943-ban született. A harkovi egyetemen szerzett pedagógus diplomát. 1958 óta ír verseket, később prózát is, zsurnalisztaként a mai napig tevékenykedik. 1974-ben az USA-ba emigrált, saját magyarázata szerint azért, mert nem akart a KGB „titkos munkatársa” lenni. New York-ban telepszik le, az ottani orosz újságnak ír cikkeket, ekkoriban már hevesen támadja a kapitalizmust és a burzsoáziát. 1974-ben a Szovjetunióban is megjelenik egy cikke „Kiábrándulás” címmel, melynek hatására az anyaország javasolja eltávolítását az amerikai laptól. Tagja az Amerikai Szocialista Pártnak. Később Franciaországba költözik, itt szintén megtalálja a helyét, a Francia Kommunista Párt öleli keblére. Újságírói tevékenységét a párt hivatalos lapjában folytatja, a tőle ekkor már megszokott hevességgel. 1987-ben megkapja a francia állampolgárságot, annak ellenére, hogy a francia kémelhárítás ellenzi ezt. A 90-es évek elején mégis visszatér Oroszországba, és beleveti magát a politikai életbe (Aktívan kiveszi a részét az 1993-as moszkvai eseményekből is). Kezdetben a „Szovjet Oroszország” című lapnak dolgozik, majd saját lapot indít „Limonka” címmel, 1994-ben pedig megalapítja a Nacionál-Bolsevik Pártot. Ettől kezdve ideje nagy részét eszméi hirdetésével tölti, a volt SZU területén innen és túl. A délszláv háborúban szó szerint tevékenyen részt vállal, a szerbek legnagyobb örömére, a világ kulturáltabb fele pedig érthető módon kikel magából. Itt egy videó például, ahol kedélyesen lövöldözik Radovan Karadzsiccsal:

Nem ez volt az egyetlen ilyesfajta megmozdulása (bár kétségkívül ez kapta a legnagyobb nyilvánosságot), a környék összes konfliktusában részt vett ekkoriban, támogatta az abházokat, a moldávokat, meg mindenkit, aki szimpatikus volt neki. Személye azonban sokfelé nemkívánatossá válik, megfigyelés alatt áll, míg végül 2001-ben letartóztatják fegyvertartásért és illegális fegyveres alakulat alapításáért. E vád alól később felmentik ugyan, 2003-ban mégis 4 évre börtönbe zárják. Írói tevékenységét odabent sem függeszti fel, végül idő előtt feltételesen szabadlábra helyezik. Napjainkban ismét aktívan részt vesz a politikai életben, a „Másik Oroszország” nevű ellenzéki párt tagja.

Erőszak, trágárság és egy jó regény

Tisztában vagyok vele, hogy Eduard Limonov nem éppen vonzó személyisége írói tevékenységére is árnyékot vet. Munkássága túlnyomórészt politikai eszmék hirdetéseként jelent meg, s ezek a művek napjainkban ideológiailag nemkívánatosnak minősülnek. Ám tagadhatatlan, hogy bizonyos körökben hallatlan népszerűségnek örvend, a hazafias polgárok már régóta pajzsukon hordozzák. Azok, akik nem kedvelik, gyakran vádolják azzal, hogy tevékenysége erőszakra buzdít, szélsőséges esetben nem riadnak vissza még a „náci” megnevezéstől sem. Emellett felhánytorgatják határt nem ismerő szókimondását – konkrétan trágárságát – is, mely néha a legkérgesebb lelkeket is képes megsebezni.

Mindezen vádakat tényleg nehéz lenne cáfolni, én, a magam részéről, nem is vállalkoznék rá. Amiért mégis érdemesnek tartom a róla való megemlékezést, az első regénye, az Ez vagyok én, Égyicska, amit 1976-ban írt New York-ban.

A regény saját bevallása szerint is önéletrajzi ihletésű. Egy orosz férfiról szól, aki Amerikába emigrált, és New York-ban próbál boldogulni. Meglehetősen nehéz körülmények közt él, a felesége elhagyta, alkalmi munkákból és szociális segélyekből tartja fenn magát, és mindeközben próbálja megtartani emberi méltóságát és kapcsolatát szülőhazájával. Mindeközben sajátos képet kapunk a 70-es évekbeli New York-ról, egy kívülálló benyomásain keresztül ismerhetjük meg az örökké mozgó várost. A regény erőssége nem a történet izgalmasságában, hanem a narrációban, az elbeszélői bravúrban jelenik meg. Meg kell, hogy említsem, hogy ekkortájt Limonov szoros kapcsolatot tart fent a beat-nemzedék íróival, gondolkodóival, őszinte tisztelője Lou Reednek, Burroughs-nak és Ginsbergnek, baráti kapcsolat fűzi Charles Bukowskihoz. Mindezen hatások erőteljes nyomot hagytak művében is, melynek nyelvezete jelentős mértékben tér el az addig megszokottól és a posztmodern irányába mutat. Emellett jellemző rá egyfajta naturális ábrázolásmód is, amely később szélsőséges formában köszön majd vissza, ekkor azonban még nem távolodik el túlzottan a konvencióktól sem. (Mindenesetre a homoszexualitás ábrázolása a műben már előrevetíti a későbbi művek trágárságban és obszcenitásban tobzódó elbeszélőjét.)

Bár a regény 1976-ban készült el, csak 1979-ben adták ki először, Párizsban. Orosz nyelven sok százezer példányban kelt el, több nyelvre, köztük angolra és franciára is, lefordították. 1989 előtt művei hazájában sem jelenhettek meg hivatalosan, napjainkban azonban teljes életműve olvasható már, akár a világhálón is, nálunk azonban csak nagy ritkán kerül elő a neve, akkor sem kifejezetten írói minőségében. Bár nem árt megemlíteni, hogy napjaink orosz íróit szintén alig vagy csak kevesen ismerik. Limonov olyan író, aki szélsőséges érzelmeket vált ki olvasóiból, a teljes elutasítástól az elvakult imádatig terjed a skála, első regényével mégis érdemes tenni egy próbát.